Erős a gyanúm, hogy Christopher Nolan képtelen hibázni. Illetve módosítanám annyival állításomat A sötét lovag: Felemelkedés apró hiányosságainak fényében, hogy képtelen nagyot hibázni. Mementó, Álmatlanság, A tökéletes trükk, Eredet, Batman trilógia – olyan nívós alkotások ezek, amelyekkel a Londonban született rendezőnek sikerült elérnie, hogy szabad kezet kapjon a forgatások során. Mindezt napjaink Hollywoodjában, ahol csak a legnagyobbaknak jut osztályrészül e kiváltság, és ahol szinte már divattá vált őt szidni. Ennek ellenére a Csillagok között esetében minden hátteret megkapott a Warner Bros. kiadótól annak érdekében, hogy a saját maga által felállított lécet sikerüljön megugornia – Nolan ebben ismételten jelesre vizsgázott, amivel pedig mi jártunk a legjobban.
Talán nem is olyan túlságosan távoli probléma a film alapfeltevése, miszerint az emberiség napjai meg vannak számlálva. A termés megállíthatatlanul pusztul, már csak a kukorica terem meg, és az emberek életét egyre inkább megkeseríti a természet, ezáltal a Föld lassan lakhatatlanná válik, bölcsőnk helyett sírunkká lesz. A megoldás a csillagok között keresendő, a kolonizálás az egyetlen lehetséges opció; de vajon időben sikerül-e megmenteni az emberiséget, és ha igen, milyen árat kell fizetnünk érte? Vajon önjelölt megmentőinknek mit kell feláldozniuk azért, hogy eljussanak oda, ahol ember még nem járt? Hősünk, az egykoron űrhajósként tevékenykedő, mára viszont farmerként tengődő Cooper (Matthew McConaughey) e gondolatok mentén indul útnak csapatával egy féreglyukon át, hogy új, lakható bolygóra bukkanjon, melynek előzményeit és következményeit a megszokottnál szemléletesebben ismerteti velünk a rendező.
Így történhetett meg az, hogy a játékidő tíz perc híján három órára rúg, ám ez véletlenül se rettentsen el titeket, mivel bár a Csillagok között nehezen indul be, az űrutazástól kezdve gyorsabban mozog az idő. Megismerjük az érzelmeiben és moralitásában is erős történet alapjait, magunkba szippantjuk a szereplők mögött álló színészek zseniális játékát, élükön a senkire rá nem telepedő, mégis Oscar-díjas alakítást nyújtó Matthew McConaugheyvel, jelentéktelen kis porszemként beszállunk a látványvilágában is monumentális tudományos kalandba.
A háttér hitelességéért Stephen Hawking jó barátja, az elméleti fizikusok között is kiemelkedő Kip Thorne gondoskodott, de nem ő volt az egyetlen, akinek köszönhetően a koncepció elemi erővel hat. Az operatőri teendőket Nolan házi szakembere, Wally Pfister helyett (aki időközben a Transzcendenssel mutatkozott be rendezőként) a BAFTA-díjas Hoyte Van Hoytema látta el, aki hibátlanul végezte dolgát, grandiózus jelenetei pedig Hans Zimmer szerzeményeivel ütnek igazán nagyot, aki az utóbbi évek egyik legjobb score-ját tette le elénk az asztalra.
A Csillagok között tervezetét eredetileg Steven Spielbergnek ajánlották fel, azonban az egykoron szebb napokat látott legenda kezei között kétségtelenül érzelgőssé válhatott volna az emócióban nem szűkölködő produkció. Nolan precizitása és kíméletlen realisztikussága, a remek dramaturgia viszont még úgy is beránt, megrág, aztán kiköp, hogy bőven akadnak a talajtól elrugaszkodott jelenetek is a filmben; hibáival együtt válik klasszikussá. Szerintünk.
5/5
