Érdekes tendenciákat fedezhetünk fel manapság a japán kiadóknál. Szinte mindegyik megpróbál a nyugati piacra koncentrálni, hiszen az azért jóval nagyobb, mint a viszonylag szűk otthoni porond. Ennek eredményeképpen néha egészen elborult ötletekkel operálnak az ottani fejesek. Látszik, hogy mennyire máshogyan látjuk egymás kultúráját, életvitelét. A végeredmény pedig általában senkinek sem tetszik. Aki errefelé JRPG játékkal játszik, pont azért teszi, mert valami másra vágyik, mint az itt megszokott alkotások, a messziről érkezett, nyugatiasított japán hősök pedig igazából sosem tudnak mondjuk egy Shepard parancsnokkal versenyre kelni. Mások az értékeink, mások az elvárások. Mégis, nagy az erőlködés kiadói szinten, hiszen a pénz nagy úr, és pár százezer pluszban eladott példány miatt képesek egész franchise-okat átalakítani a kiadók, több-kevesebb sikerrel.
Vegyük például jelen tesztünk alanyát: A Dragon Quest sorozat 1986-ban indult. Teljesen szokványos JRPG a drága, annak minden csodájával, nyűgjével egyetemben. Akkoriban ugyebár még nem a grafika miatt játszottunk, ezért az alkotók a jól megírt sztorival próbáltak minket elvarázsolni néhány száz órára. A bonyolult, mindig körökre osztott harcrendszer sem hiányozhat, hiszen a Final Fantasy sorozat is hordozza e keresztet már régóta (eddig legalábbis, de ez már egy másik történet). Az elmúlt évtizedek alatt tíz fő részt sikerült a Square Enix kiadónak produkálnia, különféle platformokon, a legutolsó már amolyan MMO is lett. Sikerét jól mutatja, hogy a játékok mellé animesorozat is készült, és jó pár mellékágat hajtott a sorozat. Ezzel el is érkeztünk az éppen aktuális játékhoz, az igen hangzatos címet viselő Dragon Quest Heroes: The World Tree's Woe and the Bight Below-hoz. Mivel mellékágról beszélünk - a hivatalos Dragon Quest XI jövőre érkezik PS4-re -; mert kísérletezni a kiadó, így teljesen meglepő módon a Dynasty Warriorsszal elhíresült Omega Force kezébe adta a fejlesztést. Vajon érdemes volt?
Pörögjünk fel
Két ennyire markánsan különböző stílus vegyítése elsülhet-e jól? Ez itt a nagy kérdés. Kissé félve helyeztem be a lemezt kedvenc konzolomba - PC-n nem játszik ilyesmit az ember -, és már előre láttam magam előtt egy újabb patinás sorozat sárba taposását. Szerencsére nem ez történt. Igaz, a tradicionális Dragon Questre vágyók jobban teszik, ha megvárják a következő részt, de a Dragon Quest Heroes nagyszerű szórakozást nyújt, és nem csak az akciójátékok kedvelőinek. A történet amolyan igazi JRPG műsorszám, amit nagyszerűen kivitelezett átvezetőkkel mesél el a játék. Mint az kiderül, Arba világa igazán kellemes hely: emberek és szörnyek harmóniában élnek együtt, mindenki boldog, a fővárosban éppen valami karnevál zajlik, két főhősünk is békésen csatangol a bazárban. Sajnos azonban ez a felütés nem kedvez egy játéknak, ezért nagyon gyorsan elromlanak a dolgok, és itt már bemutatkozik a Dyansty Warrirorsból ismerős harcrendszer.
Két összecsapás közt azonban megint jönnek a csodaszép átvezetők, és igen, a klisék is. Bejárván a világot még egy léghajóra is szert teszünk, de szerintem ez annyira alap, hogy nem is akadunk fenn rajta. Rajongók számára biztosan plusz pont, hogy két főhősünk mellé hamarosan begyűjthetünk még néhányat, akik mind-mind ismerősök lesznek, csapatunk tagjai ugyanis az eddigi Dragon Quest főhősei. Nemcsak a sztori folytatódik két küldetés között, de ide rejtették el az Omega Force-os emberek a szerepjátékos részeket. Táborunkban statisztikákat böngészgetünk, skilleket tápolhatunk, felszerelést vásárolhatunk, és beszélgethetünk kicsiny csapatunk tagjaival; nem mondanám, hogy ettől RPG lesz a játék, inkább csak amolyan bólintás ez a nagy előd felé. Embereink persze rendelkeznek a szokványos RPG-tulajdonságokkal, ahogy felszerelésünk is mindenféle pöpec statokkal büszkélkedik, de igazából az akción lesz a hangsúly, ezt kár is tagadni.
Csapjunk a lecsóba
Csapjunk bizony, mert a Dragon Quest Heroes nagy része a harcmezőn játszódik. Itt már nyoma sincs a szerepjátékos elemeknek, igazi Omega Force élmény vár az egyszeri játékosra, azaz ellenfelek tömkelege, tempós kaszabolás némi kombóbrillírozással vegyítve. Mégis egy kicsit más ez, mint egy szimpla Dynasty Warriors-klón. Nem tudom pontosan megnevezni miért, de attól a tény tény marad: míg egy átlag Dynasty Warriors játék maximum öt percig tud lekötni, ezt a kis csodát simán nyüstöltem több mint harminc órán át, míg elértem a végére. Pedig a harcrendszer még egyszerűbb is, mint a szokásos. A kombókat nagyjából tíz perc alatt be lehet tanulni, ráadásul ugyanazokat használja mindegyik karakter, csak persze más lesz a végeredmény. Talán a Dragon Quest igazán gazdag világa az, ami segít. Ebben nem arctalan ellenfelek százezreit mészároljuk, hanem az összes eddig megjelent játék minden szörnye felbukkan valamilyen formában. Emiatt érezzük változatosnak a mókát, pedig a mechanizmus egyszerű, mint a lejtő.
Vannak keményebb ellenfelek, mint a pajzsos lovagok, akiket hiába is püfölünk szemből, vagy a hatalmas trollok, akiket a pályán található ágyúkkal le kell gyengíteni, mielőtt földre vihetnénk őket. Érdekes kis adalék, hogy néha találunk talizmánokat, melyek segítségével szörnyeket is segítségül hívhatunk. Erre szükség is lesz, mert nagyon sokszor védelmező feladatkört kapunk, nem lesz elég kaszabolni. Ilyenkor jól jön, ha le tudjuk zárni a hátunk mögötti hidat egy méretesebb döggel, amíg mi elintézzük a szemből rohamozó brigádot. A pályák egyre nagyobbak és bonyolultabbak lesznek, és hála a jó érzékkel alkalmazott tökösebb szörnyeknek, sokszor nem elegendő az ész nélküli vagdalkozás. Kis csapatunk egyszerre négy főből áll, lehet kísérletezni, melyik harchoz melyik összeállítás a legmegfelelőbb. Kis galerink minden tagja felett átvehetjük az irányítást bármikor, szóval az a veszély sem fenyeget, hogy félúton belefásulunk az egészbe - mert azért kicsit unalmassá válik ugyanazt a pár kombót nyomkodni 30-50 órán keresztül. Eleinte féltem ettől a rendszertől, de azt kell mondanom, igazán jól sikerült, talán ez a legjobb Omega Force játék, amivel játszottam.
A technika ördöge
Érdemes néhány szóban megemlékezni a technikai körítésről is, hiszen next-gen címről beszélünk. Nos, e téren igazából semmi különlegeset nem mutat a játék - sajnos. A grafika persze hangulatos, sőt hőseink kifejezetten szépen megrajzoltak, de az például már érdekes, ahogy a cel-shaded karakterek a realisztikusan ábrázolt hátterek előtt verekednek. A szörnyek kinézetére szintén nem lehet panasz, de itt inkább a cukiságfaktorra mentek rá; az első sárkányt alig volt szívem leverni, a nejem pedig szimplán közölte, hogy gonosz dög vagyok, amiért ilyen tündi-bündi lényt lemészárolok ahelyett, hogy szeretgetném. A hangulatot azonban nagyon jól megteremti a stílus, mindehhez pedig nagyban hozzájárul a zene. Itt is az ősrajongók lesznek előnyben, ők szinte minden dallamot ismerősnek találnak majd, de az újoncoknak is tetszeni fog az akusztikai aláfestés: a fülbemászó kis melódiák nagyszerű háttérként szolgálnak mind a harchoz, mind a nyugisabb, beszélgetős részekhez. JRPG-kben a leggyengébb pont általában a szinkron. Szerencsére ez most nem igaz, a brit színészek nagyszerűek, a hangok passzolnak a karakterekhez, hihetetlenül profi a kivitelezés.
Valószínűleg nem a Dragon Quest Heroes lesz az, ami széles körben segít elterjeszteni a Japánból importált játékokat a nyugati világban, de az, hogy az Omega Force hajlandó volt egy kicsit felrúgni az eddigi szabályokat, határozottan használt neki.
