A Gearbox stílusokat vegyítő lövöldéje egyszerre akar mindent, és bár vannak erős pontjai, a végeredményt nagyon nehéz lenne egyetlen mondatban összefoglalni. Tele van ötletekkel és lehetőségekkel, de az ember általában csak kapkod, és ahelyett, hogy egy letisztult, pörgős játék lenne a végeredmény, inkább csak egy nagy, zajos csatamező vár minket, ahol a taktikázásnak jóval kisebb szerep jut, mint gondolnánk.
Kampányidőszak
A Battleborn nagy előnye az Overwatchcsal szemben, hogy a többjátékos mód mellett egy kooperatív kampányt is kapott, ezt pedig nem sokan művelik olyan magas szinten, mint a Gearbox. Azaz inkább csak nagy előnye lehetett volna. A nyolc, egymáshoz csak ímmel-ámmal kapcsolódó küldetés alapvetően ugyanazt a sablont követi: lődd halomra a tonnaszám érkező, faék egyszerűségű ellenfelet, kísérd el a robotot, öld meg a bosst, illetve ezek bármilyen kombinációja. Barátokkal karöltve egy darabig szórakoztató, de egyedül hamar unalomba fullad, mert hiába vannak ott a már jól ismert, vicces beszólások, a sztori nem üti meg a Borderlands játékok szintjét. A monoton darálásnál csak az frusztrálóbb, amikor egy-egy nehezebb pálya végén elbukik az ember (különösen egyedül, mert úgy tényleg vannak nehezebb küldetések), és kezdheti a legelejéről a háromnegyed órás küldetést. Szerencsére van osztott képernyős kooperatív mód, amely feldobja valamelyest a nem túl változatos harcokat, de ha az ember magányos farkasként próbálkozik, hamar kataton állapotba taszíttatik.
Márpedig ez a kampány nem olyan, mint egy Call of Dutyé, amelyen egyszer végigrohansz, aztán jöhet a multiplayer, hiszen a rengeteg extrát fel kell oldani valahogy. Egyébként sem kifejezetten kedvelem azokat a játékokat, amelyekben kötöttek a lehetőségeim, de míg egy free-to-play játékban érthető, miért kell a karaktereket in-game kreditért vagy valódi pénzért feloldani, addig a Battlebornnal (ami egyébként a szokásosnál valamivel drágábban került a boltok polcaira) nem tudok ilyen elnéző lenni. A huszonöt karakterből csak nyolc áll a rendelkezésünkre induláskor, és bár ezek is meglehetősen különböznek egymástól, némelyikre könnyű ráunni (főleg ha az ember nem éri be annyival, hogy kitámasztott bal gombbal rohan előre a pályán), és belekerül néhány órába, mire feloldjuk a többieket. Érdemes egyébként egy-egy karakterből felkészülni, mielőtt bedobjuk őket a mély vízbe, mert miközben a legtöbb fejlesztés csak minimálisan módosít egy-egy képességet, vannak olyanok, amelyek alapvetően definiálják a játékstílusunkat, ezekkel pedig jó, ha időben tisztába kerülünk.
MOBA ez, vagy micsoda?
Többjátékos módokat illetően rögtön három is a rendelkezésünkre áll: az egyszerű pontfoglalós capture mellett a MOBA-vonalra erősebben építő Meltdown és Incursion közül választhatunk. Előbbiben az ellenfél bázisára kell elkísérnünk saját NPC-inket (miközben természetesen megakadályozzuk ebben a másik csapatot), míg utóbbiban két hatalmas robotot kell eltennünk láb alól. Első ránézésre úgy tűnhet, elég, ha jobban lövünk (vagy kardozunk) a többieknél, ám ennél kicsit mélyebb a dolog, a pályákon szerzett kristályokból ugyanis feloldhatunk fejlesztéseket, építhetünk tornyokat, sőt akár extra NPC-ket is az ellenfél nyakába zúdíthatunk, így szó sincs arról, hogy egyszerű TDM-be torkollnának a meccsek. Persze a MOBA-rajongók által megszokott stratégiáknak itt közel sem jut akkora szerep, hiszen az FPS-nézet miatt állandóan benne vagyunk a harc sűrűjében, így nem látjuk át a pályát, és a legtöbb esetben annyira el vagyunk foglalva a mikrokörnyezetünkkel, hogy nem is nagyon érünk rá a többiekkel törődni.
A lövöldéktől szokatlan játékmódok színesebbé teszik a többjátékos kalandot, így bizonyos karakterekkel sokkal izgalmasabbá válik a játék (a két karddal daraboló Rath például nem tud ugyanúgy berohanni a tömegbe, mint a kampányban, mivel egy pörgő-forgó fénykardos szamurájra hamar ráhúzzák a célkeresztet). Sok esetben azonban pontosan ugyanúgy néz ki minden meccs: lősz, ahogy a csövön kifér, aztán ha leesik a pajzsod, beugrasz egy fedezék mögé, és vársz, amíg visszatöltődik. A karakterfejlesztés nagyon jót tesz a csatáknak, és egy-egy feloldott képesség következtében akár teljesen meg is változhat a harc képe, ez viszont csak addig szórakoztató, amíg a két csapat viszonylag fej-fej mellett halad. Ha az egyik csapatnak sikerül elhúznia, akkor életbe lép a MOBA-kból ismert hógolyóeffektus, és nagyon hamar egyoldalúvá válik a mérkőzés.
Nincs internet, nincs játék
A MOBA játékosok már megszokták, hogy mindig ugyanazon a pályán játszanak, egy lövöldéhez mérten azonban igen harmatos, amit a Battleborn ezen a téren kínál. A három játékmódhoz mindössze két-két pálya tartozik, így nem igazán tudunk válogatni. Killcam nincs, pedig itt, ahol nem egy egyszerű fejlövéssel, hanem képességek okos kombinálásával kell megölnünk az ellenfelet, egyáltalán nem lenne rossz dolog; elleshetnénk néhány trükköt az ellenféltől. A matchmaking erős közepes, a lendületet igencsak megtöri, hogy az egyes pályák végeztével nem tudjuk együtt tartani a csapatot, hanem mindenki visszakerül a menübe, és kezdhetjük elölről az egészet. Szintén fájó pont, hogy kompetitív mivoltából adódóan a kampányt sem tudjuk offline módban tolni. Ha valamiért nincs internet, a főmenübe se tudunk belépni.
Összevissza
A Battleborn minden tekintetben egy hibrid, csak sajnos nem a szó legjobb értelmében. A Gearboxtól megszokott humor szórakoztató, az egysorosok ütnek, a kampány azonban nagyon ingatag lábakon áll. A karakterek változatosak, de felejthetőek. A játékmódok izgalmasak, pályából viszont kevés van, a játékmenet pedig pörgős, ám kicsit repetitív. A stúdió rengeteg jó elképzelést dobott be az ötletládába, aztán a játékosok fejére borította az egészet. Olyan, mintha kapatos állapotban konfettiesőben állnánk: rengeteg színes dolog cikázik körülöttünk, de nem igazán értjük, mi is történik valójában. Ha valakinek tetszik a meseszerű dizájn, a remek humor, és még barátokat is talál egy ilyen kalandhoz, annak érdemes lehet belevetnie magát, de hosszú távon ez sajnos kevés. Főleg úgy, hogy itt az Overwatch.
