Vajon írtam nektek mostanában bármi újat? Be kellett mutatnom egy új világot, karaktert, történetet? Hatalmas zombirajongásom jó ideje csak arról szól, hogy régi játékok újrakeverését bámulom a tévé előtt, és tényleg minden rosszindulat nélkül mondom: unom. Az pedig még jobban zavar, hogy a "remaster" szó kimerül annyiban, hogy kicsit polírozva minden piacra kerül még egyszer; ilyenkor igyekszem észben tartani, hogy nemcsak a magamfajta öreg arcok jelentik a célcsoportot, hanem azok is, akik ezzel a generációval kezdték a videojátékok világának megismerését; talán nem akkora baj, ha összetalálkoznak pár klasszikussal. A kérdés már csak az, hogy gyakorolnak-e majd rájuk bármilyen hatást, vagy csak mi nosztalgiázhatunk ismét egy keserédes kört.
Foghíjas remix
Bár külön-külön is megvásárolható, a Dead Rising első két része és egy DLC újrakevert változata igazából egy csomagban ér bármit is, ár-érték arány tekintetében legalábbis biztosan. Egy tíz és egy öt évvel ezelőtti Capcom túlélő-horror megismerése az újoncoknak is érdekes lehet, már csak azért is, mert annak idején egészen új színt hozott a műfajba, sokkal viccesebbé, könnyedebbé tette a játékélményt, ráadásul lenyűgöző volt a tömeges zombihordák látványa és természetesen irtása is. Fűnyíró, deszka, kalapács, óriásmaci, elektromos gitár, tábla - bármiből lehetett fegyver, sőt, craftolni is lehetett keményebb cuccokat; az élőhalottak vágóhídra terelése sosem volt ennyire komplex és szórakoztató. Persze nem csak akciójátékról beszélünk, a ritka mentési pontok, a valós időkorlát (ami nagyon idegesítő volt), a bossharcok és a küldetések mellett a folyamatosan, tömegekben hömpölygő hullák is gondoskodtak arról, hogy ne felejtsük el: nem szórakozásból állunk egy apokalipszis közepén. És minden erőltetett elemével ez a rendszer működött, sikeressé is tett egy új címet.
Persze ehhez kellett egy laza kerettörténet és egy jól eltalált hős: az első részben Frank West, a nyolcvanas évek filmes zsánereit idéző fotóriporter vált botcsinálta akcióhőssé egy zombikkal teli plázában, a folytatásban pedig Chuck Greene motocrossbajnok élte át a borzalmakat az újraéledő apokalipszisben. Mindkét játékot átszőtte az irónia, de a második rész külön érdekessége, hogy erős társadalomkritikával spékelte meg a hentesparádét, olyan utópiát mutatott, amelyben az emberiség már együtt él a fertőzöttekkel, és gyógyszer is van harapásra (az átalakulást előzi meg, visszaváltoztatni nem tud). És persze Las Vegasban (vagyis Fortune Cityben, de nyilván mind tudjuk, miről van szó) zombiviadalok is vannak, mert a plebs szórakozni akar. Ha valakinek eszébe jut erről a Haláli hullák hajnala zárójelenete, akkor nem hibáztatom érte. Tehát ez a két epizód és a Dead Rising: Off the Record DLC egy csomagba került, de a többi kiegészítő furcsa módon kimaradt, pedig azok lényegesen érdekesebbek voltak, már csak azért is, mert ez szinte teljesen ugyanott és ugyanúgy játszódik, mint a Dead Rising 2, csak West főszereplésével.
Minden ugyanaz
Egy újrakevert régiség esetében természetes üzleti jelenség, hogy a minél kevesebb erőbefektetéssel szerzett profitmaximalizálás a cél. Értem én ezt, de az a baj, hogy a Dead Rising széria mai szemmel nézve már korántsem annyira forradalmi, bőven elbírt volna egy kis törődést. Bár az első részben szembetűnő a felhúzott textúrák minősége (és végre nem csak Xboxon láthatja ezt a tisztelt nagyérdemű), és tényleg stabilabban fut a játék, minden más hibája érintetlenül maradt. Az 1080p és 60 fps varázsszavak mellett ugyanolyan hosszú a töltési idő, de az apróbb bug, a butácska MI is rontja a játékélményt. Látszik, hogy a vizuális elemek mellett semmire nem fordított időt a Mercenary Technology csapata, a Dead Rising 2 pedig még a framerate-et sem hozza stabilan (Xbox One-on teszteltem), és a DLC is köhögött néha, fórumokon panaszkodtak a PS4-es változatra is, de ennek orvoslásához már megérkezett a patch.
De még ha nincs gond a teljesítménnyel (ami egy öt- és egy tízéves játék esetében lehetőleg fel se merüljön), akkor is kiütköznek azok a problémák, amelyek már régen is megfertőzték az élményt. A végtelennek tűnő töltési idő és a logikátlanul kialakított eszközkezelő- és menürendszer most sem vonzóbb; ha valaki csak a Dead Rising 3-mal játszott korábban, nehéz lesz ugyanúgy szeretnie ezeket a részeket. De ha ismered a szériát, akkor megint csak rájöhetsz arra, hogy bizony az idő mindig megszépíti az emlékeket, ma egész egyszerűen jobb játékok készülnek.
Szerencsére a második rész és a DLC még most is olyan kikapcsolódást nyújt, amiért érdemes elidőzni a zombik között. Az online coopban a sztori mellett (ami lényegesen szórakoztatóbbá teszi a játékot) adott egy Terror is Reality elnevezésű online mód is, amelyben egymás ellen versenyezve kell minél kreatívabb minijátékmódok keretében irtani a holt hordákat, talán ez nevezhető meg a Dead Rising 3 egyik legjobb kiegészítője, a Super Ultra Dead Rising 3' Arcade Remix Hyper Edition EX + α előfutáraként. Persze itt sem marad szégyenben a közösségi móka: részt vehetünk Fortune City tévés ügyességi vetélkedőjében, és különböző végtelenül abszurd arénás játékokat nyomhatunk közösen; a kicsit komorabb kampány mellett ez a játékmód kifejezetten üdítő, a Dead Rising agyament lényegének esszenciája. Érdemes vele játszani, akár új, akár visszatérő játékosként, de öreg motorosoknak persze ez sem lesz újdonság.
Akkor kinek érdemes?
Nem elég erős ez a csomag ahhoz, hogy egy mai játékost erőből megragadjon, és ahhoz sem elég jó, hogy a régi rajongókat a tévé elé szögezze. Nagyon hiányzik a Case West és a Case Zero ahhoz, hogy teljes legyen a kínálat. Az is furcsa, hogy Xbox 360-on ugyebár volt már egy 2014-ben megjelent gyűjtemény, a Dead Rising Collection, amelyben ezek is helyet kaptak. A játékélmény viszont pont ugyanolyan, mint régen, ennek minden csúcs- és mélypontjával. Pedig ha még dolgoztak volna is vele egy keveset, akkor egy igazán jó játékot tehettek volna le az asztalra. De a fejlesztők szemében nyilván mi vagyunk a sok zombi, akik között át kell gázolniuk az év végi bónuszért.
