Hirdetés

Hitman: Absolution - elsőként próbáltuk ki!

|

Londonig utaztunk, hogy részt vegyünk egy merényletben 47-es oldalán.

Hirdetés

Május tizedikére Londonba invitált a Square Enix néhány újságírót azzal a céllal, hogy a kívülállók közül elsőként játszanak egy keveset az IO Interactive legújabb játékával, a Hitman: Absolutionnel. Ezen túlmenően felkészítették őket arra is, hogy egy nagy bejelentésnek lehetnek tanúi.



A meghívott zsurnaliszták egyikeként azonnal találgatni kezdtem, hogy vajh' mi lesz az, ami miatt fontosnak tartották, hogy repülőre üljek. Az igazat megvallva a lehetséges forgatókönyvek (újabb Hitman mozifilm, Hitman tévésorozat, HD kollekció a korábbi részekből stb.) közül a legvalószínűbbnek a többjátékos módot tartottam. Ma már persze tudjuk, hogy meglehetősen távol jártam az igazságtól, hiszen végül az előrendelőknek járó Hitman: Sniper Challenge-et varázsolták elő a cilinderből.
Az utazás részleteivel nem untatnálak benneteket, hiszen a repülés csak az első alkalommal számít különleges élménynek. London ezzel szemben mit sem veszített varázsából, de nem azért vagyok most itt, hogy a brit fővárost népszerűsítsem.
A prezentációt tartó IO producer, Luke Valentine először levetítette az Attack of the Saints E3-as trailert (ezt időközben már ti is láthattátok), amit a Square Enix házi animációs stúdiója, a Visual Works készített. Latexbe öltözött dögös apácák, puskaropogás, robbanás és lángtenger, no meg golyó szaggatta női testek tengeréből emelkedett ki a néhány pillanattal korábban még sebeit nyalogató 47-es. Puffantak az ütések, törtek a csontok, egymás után hunytak ki az élet szikrái, mígnem senki sem maradt állva a mindig elegáns bérgyilkoson kívül. Látványos, minden ízében profi és hangulatos kisfilm volt, de teljesen nyilvánvaló, hogy nem ragadta meg a Hitman esszenciáját, ami valójában nem is állt szándékában. A figyelemfelkeltés volt a cél, az pedig maradéktalanul sikerült.



Csak ezt követően indította el Luke a demót, és amíg lelkesen magyarázva játszott, nem egy alkalommal kaptam magam azon, hogy a kezem önkéntelenül is a nadrágzsebemben tapogatózik méreginjekció, fojtózsinór, vagy bármi más után kutatva, amit felhasználva hamarabb tehetném rá a kezem a játékra. Mivel azonban semmi hasonló nem volt nálam, inkább olyan apróságokat véstem az eszembe, mint hogy öt nehézségi fokozattal készültek a fejlesztők a különböző képességű és vérmérsékletű játékosok kegyeit keresve. Az igazán profi, a segítség minden formáját élből elutasító rajongók kedvence a Purist mód lesz. Nekünk csupán a skála második fokán elhelyezkedő Normal kipróbálására volt lehetőségünk, de bizakodásra ad okot, hogy már itt sem voltak félvakok és süketek a 47-es egészségére veszélyes elemek.
Miután Luke megmutatta, és elmagyarázta, hogy mi hogy működik, elérkezett a pillanat, amikor kezembe vehettem az Xbox 360 kontrollerét, a hands-onra velem együtt hivatalos angol újságíró pedig a PS3-ét (Nem találtam észrevehető különbséget a két változat látványát illetően.), és belevágtunk a King of Chinatown küldetésbe.
A beszédes fejezetcím helyettem lőtte le a poént, miszerint egy közelebbről meg nem nevezett város – Luke csak hümmögött, amikor Chicagóra tippeltem, de meg nem szólalt – kínai negyedét fedezhettem fel magamnak 47-es és megközelítőleg félezer helybéli társaságában. A minden megmozdulásunkat árgus szemmel figyelő és kommentáló producer váltig állította, hogy ötszáz fős tömeg tolong az orrom előtt. Remélem, elnézitek nekem, hogy nem álltam neki egyenként megszámolni őket, mert erre csak úgy keríthettem volna sort, hogy mindenkit likvidálok, nehogy valaki odébbálljon, majd kisvártatva újra a szemem elé kerüljön. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy az elméletben működőképesnek tűnő számítási módszer a gyakorlatban komoly akadályba ütközött volna, hiszen a rendőrök, és a susogós melegítőbe bújtatott nagyon laza, és még annál is menőbb bandatagok egy szempillantás alatt telepumpáltak volna ólommal.



Tehát ott tartottam, hogy egy kapun keresztül besétáltam a kínai negyed központját uraló térre, majd nyomban el is bizonytalanodtam, hogy mit is kellene csinálnom ennyi ember között. A tavalyi GamesCom során tartott technológiai demonstráció nem győzött meg igazán. Rendszeresek voltak az egymáson átsétáló emberek, és nem is feltétlenül úgy reagáltak a körülöttük zajló eseményekre, ahogy kellett volna. Most ennek nyomát sem láttam, szépen kerülgették egymást, ahogy például az ízletes falatokat kínáló büféskocsi körül tolongtak. Igazából mindenki tartott valamerre, s bár nem nevezhető óriásinak az a távolság, amit megtettek előre letárolt útvonalukat követve, a fejlesztőknek mégiscsak sikerült megteremteniük a hömpölygő emberáradat illúzióját.
A viselkedésük is látványosan javult, ha 47-es véletlenül – vagy szándékosan – nekik ütközött, akkor a válluk fölött visszanézve bosszúsan méregették. Belekötni azért nem nagyon mertek. Máshogy reagáltak, ha azt vették észre, hogy hősünk törött üveget szorongat a kezében, és megint másként, ha csőre töltött hangtompítós Berettát. Utóbbi láttán riadt kiáltások keltek szárnyra, és úgy vált szét a bérgyilkos előtt a tömeg, ahogy a Vörös-tenger nyitott utat Mózes népének. Lövöldözés, robbanás, vagy a szemük előtt lezajló gyilkosság esetén pedig a többség menekült, amerre látott, miközben néhányan magzatpózba merevedve rimánkodtak életükért.
No de kissé elkanyarodtam a témától. Az első feladatom a célszemély beazonosítása volt, ami a külön gombra telepített ösztön – 47-es új képessége – segítségével nem különösebben nehéz. Pirosan villog a tömeg közepén, míg a fegyveresek sárgán. Más kérdés, hogy egyébként is könnyű kiszúrni, amint a téren felállított pavilon árnyékába húzódva ingerülten ordítozik valakivel mobiltelefonján keresztül, és a rend fél tucat lefizetett őre vigyázza minden mozdulatát. Miután meggyőződtem róla, hogy őt kell eltennem láb alól, igyekeztem közelebb sasszézni a filagóriához, majd egy hirtelen mozdulattal előkaptam a stukkert, de mire meghúztam volna a ravaszt, már el is haláloztam ólommérgezésben. Egyértelművé vált, hogy nem ez a helyes út, ezért más megoldás után néztem.


Először is kényelmesen körbesétáltam a több részre osztott teret, magamban elraktároztam, hogy hol figyelt fel valami érdekesre a tapasztalt bérgyilkos. A beépített hintrendszernek hála a kezdő játékosok sem érzik majd teljesen elveszettnek magukat, hiszen amint elég közel sétálunk egy felvehető, használható tárgyhoz, azonnal jelzi a program, hogy azzal csinálhatunk valamit. Hogy csinálunk-e, és mit, az már viszont csakis rajtunk múlik.
47-es ösztöne is segít – de arra csak az amatőrök hagyatkoznak – a potenciális veszélyforrások felismerésében. Jól tesszük, ha megjegyezzük az őrök útvonalát, fejben számolunk, hogy mikor merre tarthatnak épp (Aki bizonytalan, nyomja le az ösztön gombját, és még a falakon keresztül is látni fogja őket a különleges képesség korlátozott hatósugarú körén belül.) Így esett meg, hogy szemet szúrt két olyan sikátor is a tér átellenes oldalain, amelyek előtt egy-egy egyenruhás posztolt, és hajtott el minduntalan, ahányszor csak kíváncsiskodni szerettem volna. A játék egyébként a képernyő felső sávjában kiírja, ha épp olyan helyen járunk (Trespassing!), ahol normális körülmények között, nem lenne semmi keresnivalónk.
Úgy láttam jónak, ha engedek a szelíd erőszaknak, és egyelőre csak távolról figyelek. Néhány perc várakozás csupán, és kiderült, hogy az egyik őrzött helyszínen a célszemély járgánya parkol, a másik pedig egy bandatag lakásához vezet. Az illető elég tökös legény volt ahhoz, hogy nevetségessé tegye magát, ezüstszürke melegítőjével és ujjnyi vastag arany nyakláncával. Felmerült bennem, hogy hurkot vetek a nyakába, vagy leszúrom, mint a disznót, aminek ismeretlenül is lennie kell, majd a szerelését magamra öltve felkeresem a kuckóját, de nincs az a pénz, amiért ilyen hacukát felvennék.



Inkább odasettenkedtem a bejárati ajtó előtt posztoló rendőrhöz, majd amikor épp másfelé nézett, megbabráltam a kapcsolószekrényt. Az áramellátásban bekövetkezett rendellenességet észlelve odasétált, méltatlankodott egy sort, majd nekiállt megszerelni. Magamban drukkoltam, hogy üsse agyon az áram, de miután ez nem következett be, kihasználtam pillanatnyi elfoglaltságát, és felosontam a már említett lakásba. Ablakából jó kilátás nyílt a térre, a párkánynak támasztott mesterlövészpuska pedig dorombolva hívott, hogy vegyem a kezembe, és használjam.
Nem a legelegánsabb módszer, és aligha lehetne balesetnek beállítani – hacsak nem akad valahol valami nehéz holmi kötéllel felfüggesztve, ami alatt elsétál a célszemély.
Végül nem engedtem a kísértésnek, inkább magamhoz vettem a térfigyelő kamerák felvételeit. Egy darabig még elidőztem a biztos halállal járó ebéd összetevőit bámulva, és azon ábrándoztam, hogy miért is nem mentem inkább szakácsnak, de aztán hagytam a fenébe az egészet. Derítsétek ki, hol és mikor lehet megmérgezni ti magatok!
Séta le a lépcsőn, rendőr a helyén. Azonnal fegyvert fogott rám, mire löktem is a magasba kezeim, nehogy idegességében még meghúzza a ravaszt. Megvártam, míg közelebb ér, aztán egy gombnyomás részemről, egy szemmel alig követhető mozdulatsor 47-től, és már halott is volt. Behúztam egy sötét sarokba, majd szedtem a lábam, ahogy csak tudtam, hogy még azelőtt elvegyüljek a tömegben, mielőtt kollégái kiszúrnának.
Rövid ideig azt hittem, vége a bulinak, de szerencsére nem buktam le, maradt még egy dobásom. Ideje volt hát, hogy megnézzem magamnak azt az autót. Kihasználva, hogy az őrzésével megbízott zsernyáknak egy idő után már viszketett a hátsója, és képtelen volt túl sokáig egy helyben maradni, óvatosan megközelítettem a csodajárgányt. Amúgy semmi extra, de ha hozzáérve megszólaltattam a riasztót, hanyatt homlok rohant hozzá a tulajdonos, miközben nem létező vandálokat szidalmazott.



Mindezt egy szemeteskonténerben lapulva lestem ki saját szemszögből nézelődve (bizony, ahova korábban hullákat rejtettünk, most már magunk is elbújhatunk). Távozása után hogy-hogy nem, egy rejtett… khm… előre odakészített csomagra bukkantam robbanószerrel és távirányítású detonátorral. Több sem kellett, bomba a kocsi alá, riasztó szándékos aktiválása, majd várni, hogy emberünk ismét megnézze, nem tett-e valaki kárt az ő kis kincsében. Kissé furcsállottam, hogy a sarkon posztoló rendőr nem akart utánajárni a zaj forrásának, de fél évvel a megjelenés előtt nem látom még okát annak, hogy ezért leszedjem a keresztvizet a játékról.
Bekapcsoltam az ösztönt, kaján vigyorral a képemen figyeltem, ahogy közeledik a pirosan villogó figura, és már épp észbe kaptam, hogy azért illene elbújnom, ráadásul olyan helyre, ahol nem ér el a robbanás hatása, amikor az angol kolléga átsétált hozzám, és a vállamra csapott, hogy mégis hogy haladok. Nem volt őszinte a mosolyom, amikor közöltem vele, hogy ebben a pillanatban robbantottam fel magam. Talán a mesterlövészpuskát kellett volna választanom, talán a mérget, talán valami mást.



A rendelkezésünkre álló idő lejártával Luke még megmutatta, milyen szempontok alapján osztályozza majd a játékprogram teljesítményünket. Nem árulok el nagy titkot azzal, ha elmesélem, hogy ezúttal sem az áldozatok minél magasabb száma juttat el a dicsőséglista élére.
A statisztikát, valamint a rejtett, némileg poéngyilkos – bár tippként is felfogható – kihívásokat külön menüpont alatt rendszerezi a játék, pontszámunkat pedig utóbbiak esetleges teljesítését, a gyilkosságok módját, a szükséges és szükségtelen áldozatokat is figyelembe véve kalkulálja ki. A felesleges vérontás súlyos levonásokkal jár, de nem is való azoknak a Hitman, akiknek a fantáziája abban merül ki, hogy halomra lőnek mindenkit.
A két és félórás repülőúton hazafelé volt időm gondolkodni, feldolgozni az élményeket, s most már kellő magabiztossággal jelenthetem ki – a rajongókat, és egyúttal saját magamat is megnyugtatva –, hogy az előzetes félelmekkel ellentétben a Hitman: Absolution nem lesz tizenkettő egy tucat akciójáték. A fejlesztett közelharc és a fedezékhasználattal kiegészített lövöldözés csupán újabb lehetőségeket kínál a játékosoknak, amelyekkel egyáltalán nem muszáj élni. Az ösztön beépítése is hasznos, de nem feltétlenül szükséges játékelem benyomását keltette. Érdemes lesz várni a november 20-án esedékes megjelenést, mert az Absolution minden elemében Hitman maradt.



Közben befutott egy videó is a Londonban végigjátszott King of Chinatown küldetésről. Olyan megoldásokat is tartalmaz, amilyeneket magam nem is próbáltam.


 

Hirdetés
Hirdetés
0 mp. múlva automatikusan bezár Tovább az oldalra »

Úgy tűnik, AdBlockert használsz, amivel megakadályozod a reklámok megjelenítését. Amennyiben szeretnéd támogatni a munkánkat, kérjük add hozzá az oldalt a kivételek listájához, vagy támogass minket közvetlenül! További információért kattints!

Ne maradj le a legfontosabb hírekről! Engedélyezd az értesítéseket, cserébe elsőként tudod meg, ha bejelentik a Half-Life 3-at! (Nem spamelünk, becsszó!)