Turisták bárhol - GameStar 2010. augusztus archív
Ha néhány napja megkérdezte volna tőlem valaki, hogy mi volt életem legszürreálisabb játékélménye, hirtelen nem igazán tudtam volna mit válaszolni. Most azonban habozás nélkül vázolnám az alábbi jelenetet: egy hosszú hajú, fölül kopaszodó, negyvenes-ötvenes, péppé vert fejű pasas (vajon ki lehet?) rohan bicegve, hörögve a zuhogó esőben, anyaszült meztelenül, összevissza kaszabolt testtel, miközben dől belőle a vér.
Ez ráadásul nem egy brutálisra sikeredett átvezető animáció, hanem maga a játék... és csupán egy a Kane & Lynch 2: Dog Days számtalan olyan mozzanata közül, amely során még egy sokat látott játékos sem tud mást tenni, mint tátott szájjal, hitetlenkedve meredni a monitorra. Az IO Interactive tagjai pedig elégedetten veregethetik egymás vállát, mert megint megcsinálták - de mit is?
Két krézi srácHa valaki nem emlékezne az első részre, Kane és Lynch minden idők két legellenszenvesebb játékszereplője, akikkel csak találkozhattunk. Külön kihívás, hogy őket kell irányítanunk, hiszen nem lehet azonosulni velük (én legalábbis nem akarok olyannal találkozni, aki tud), mert önzők, mert bénák, mert szerencsétlen emberi roncsok. Nyoma sincs bennük a filmekben-regényekben misztifikált gengszterromantikának, ők a közönségesnél is közönségesebb bűnözők. Lynch idegbeteg alkoholista, Kane gyógyszerfüggő és tényleg semmi, de semmi szerethető nincs bennük.
Brad Pitt nem ért rá?Jogos a kérdés, hogy akkor mégis kinek jutott eszébe az a beteg ötlet, hogy az ő főszereplésükkel készítsen játékot, de épp ebben rejlik a Hitman-sorozatról elhíresült IO Interactive zsenialitása: vállalták a lehetetlen formulát és ezzel olyan intenzív, újszerű élményt adtak nekünk, amilyet más játékban sem azelőtt, sem azóta nem élhettünk át. Más kérdés, hogy a Kane & Lynch első része mint játék milyen volt - és az is, hogy a folytatás hogyan állja meg a helyét -, de erről ráérünk még beszélni, mert az iméntiek fényében az valami egészen sokadlagos valami. A Kane & Lynch legfőbb értéke a hangulata, elbeszélésmódja és képi világa volt, és nincs ez másképp a folytatás esetében sem. A helyszín ezúttal Sanghaj, de annak is az elképzelhető legsötétebb, legmocskosabb oldala. Az elbeszélésmód egységesebb ugyan, mint az előző részben (a gyorsabban pergő események - alig néhány nap - és a kötöttebb helyszín miatt) de most is töredezett, csak éppen a tökéletesen átgondolt és mindvégig feszes dramaturgia szolgálatába állítva. Ami pedig a képi világot illeti: az IO ezúttal sem a lélegzetelállító, fotorealisztikus részletességgel próbál hatni, sőt a technikailag (például poligonszámokat tekintve) teljesen hármas alá grafikát még szándékosan tovább is rontja - ami éppenséggel zseniális megoldás, hiszen így egy teljesen másfajta, de nem kevésbé meggyőző hitelességet ér el.
A játék valóban olyan, mintha rossz minőségű YouTube-videókat néznénk, egyrészt a szétcsúszó pixelek, képhibák miatt, másrészt néhány döbbenetes fényeffektnek és „operatőri" munkának köszönhetően, amelyektől úgy érezhetjük, hogy minden történést valami amatőr videós vett fel titokban, egy gyanúsan olcsón vásárolt kamerával. (Amikor például sprintelni kezdünk, a kamera már olyannyira rángatózik, hogy a különféle rosszullétekre vonatkozó figyelmeztetéseket, amiket mindenki átlapoz a játékokhoz mellékelt füzetekben, most az egyszer tényleg érdemes komolyan venni. Szerencsére kikapcsolható, ami kicsit visszavesz a játékélményből, de még mindig jobb, mint lehányni a billentyűzetet.) A legnagyobb ötlet azonban az „explicit" dolgok pixelesítése: először érthetetlennek tűnt, hogy mire ez a finomkodás (ha már a játék összes egyéb része a már-már Manhunt-szintű trancsír felé hajlik), aztán leesett a tantusz, hogy ez így sokkal hatásosabb, mintha mindig mindent láthatnánk. Egyrészt amikor sörétessel lövünk fejbe valakit, azonnal izgő-mozgó pixelek takarják el az arcát, ami mögött - magunk között szólva - semmiféle eszelősen durva vérpüré sincs, mégis összerezzen az ember, és azonnal kiloccsant ezt meg azt vizionál. Másrészt a cikk elején említett jelenetben, amikor a sniccerrel véresre kaszabolt Lynch rohan az esőben meztelenül, végtelenül hálás voltam a hátsó fertályt jótékonyan takaró pixelhalomért az IO Interactive-nak. Arra a látványra nem álltam készen.
Anyu, akartam én egyáltalán lovat?Mindez valami egészen elképesztő élménnyé áll össze, így a Kane & Lynch 2 igazi különlegességnek számít az akciójátékok között. Nem akarom megtapasztalni a valóságban, hogy milyen lehet kétségbeesetten rohanni egy koszos sanghaji sikátor felborult kukái közt, próbálva menteni irhánkat, a Kane & Lynch 2 azonban olyan érzékletesen adja át az atmoszférát, amennyire az csak elvárható egy játéktól. Jó kérdés persze, hogy akartuk-e volna ezt átélni. Akár egy játékban is. Ez egyébként mindvégig bennem motoszkált: egyszerre éreztem zseniálisnak és zavarba ejtően életszerűnek Kane és Lynch teljesen vesztes és reménytelen helyzeteit, de nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy azért az sem olyan biztos, hogy különösebb szükségem lett volna arra, hogy mindezt átéljem. Gondolom, ezt majd mindenki eldönti magában.
A név kötelezMuszáj azonban rátérni a játékmechanikai szempontokra is: a negatívumok sajnos szintén az IO védjegyet viselik - egyszerűen szörnyű, hogy ugyanazokat a hibákat minden játékukban elkövetik. Az irányítás nem tökéletes, a célzás frusztráló, a fegyvereknek alig érződik az ereje. A fedezékrendszer most meglepően jól működik, csak szokni kell - néha még most is idegesítő tud lenni, hogy nem épp oda kushadunk, ahova akartunk, vagy épp beakadunk valami kiszögellésbe és bénázunk, miközben szétlőnek minket. Az, hogy a fedezékből kilóg a kopasz fejünk, csak néha probléma, illetve nem is baj az, hogy bebújni egy asztal mögé nem jelenti azt, hogy túljártunk a minket sorozó tíz rosszarcú eszén és vígan elüldögélhetünk veszélytelenül. A mesterséges intelligencia egyébként átlagon felül teljesít: ellenfeleink néha meglepő módokon reagálnak, úgyhogy gyakran nem működnek a jól bevált taktikák - például nem elég egy jó helyet kipécézni magunknak, ahonnan aztán szépen leszedegetünk mindenkit. A galádok hajlamosak szintén beásni magukat, aminek gyakran véget nem érő tűzpárbaj az eredménye - mivel ha túl messze van ellenfelünk, és épp nincs messzire is viszonylag pontosan hordó fegyverünk (ami nem ritka helyzet), akkor lőhetjük egymást napestig. Itt jön képbe, hogy a Kane & Lynch 2, akárcsak elődje, mindvégig két személyre van szabva, azaz végigjátszhatjuk a játékot kooperatív módban is. Hátránya, hogy míg a gépi Kane (szinte végig Lynch-et irányítjuk) sosem kerül huzamosabb ideig a padlóra - ami talán könnyűnek tűnhet, de aki játszott az első résszel, az bizonyára emlékszik, milyen marha idegesítő volt a golyózápor közepén elhasalt csapattagokat felrángatni -, addig ez egy valódi társ esetében már nem ilyen egyszerű. Összedolgozni viszont remekül lehet: egyikünk magára vonhatja az ellenfél figyelmét, míg a másik oldalról-hátulról nyomul, egyikünk magaslati pontról fedezheti az alant osonó másikat, és így tovább. A magasabb nehézségi fokozatokat érdemesebb persze a kooperatív játékra tartogatni - egy hús-vér csapattárssal mégis több értelme van membránszakadtáig üvöltözni a mikrofonban, mint a gépet szidni.
Bűn minden mennyiségben A 7-8 óra alatt ledarálható kampány rövidke ugyan, de bőven van mit csinálni még rajta kívül. Ott van például az online-ra felkészítő Arcade mód, ahol egy szedett-vedett banda tagjaként kell pályánként változó küldetéseket teljesíteni. Néha pénzszállító vonatot kell robbantani és lelépni minél több pénzzel, máskor egy rivális banda drogüzletét kell szabotálni, és így tovább. Ami mindig ugyanaz: elkezdődik a meccs, pénzt gyűjtögetünk, teljesítjük az adott feladatot és lelépünk. Ha nem gyűjtünk elég zsetont, csapattagjaink feleslegesnek érezhetnek minket, ellenünk fordulnak és elosztják zsákmányunkat. Ha túl sok pénzt gyűjtünk... ugyanez lehet a vége. Persze mi is válhatunk árulóvá, de amint egyik csapattársunk ellen fordulunk, akkor azonnal kivívjuk a többiek gyűlöletét - kérdés, hogy megéri-e. Senkiben sem lehet tehát bízni, úgyhogy egészen addig, amíg le nem lépünk a szajréval, minden irányból veszély leselkedik ránk. Az Arcade mód ugyebár offline, de ki lehet rajta tapasztalgatni a pályákat, a taktikákat, a rangrendszert, úgyhogy mire kilépünk a netre, már nem érezzük teljesen elveszettnek magunkat.
Törékeny szövetségekAz online módok tekintetében látszik, hogy az első rész multis rendszerét sikerült továbbfejleszteni, így mostanra egy tökéletesen átgondolt, kerek egészet alkot. A szabályok meglehetősen összetettek, úgyhogy nem is ásnám bele magamat (nincs is annyi hely), de a játékon belül úgyis találhatunk egy rakás tippet, ha az Arcade mód után sem lenne minden világos. A lényeg, hogy három játékmód, a Fragile Alliance, az Undercover Cop és a Cops and Robbers közül választhatunk. A Fragile Alliance lényegében ugyanaz, mint az Arcade mód, csak éppen valódi társakkal: a gép a ránk törő ellenfeleket (zsarukat vagy rivális bandát) irányítja. Az Undercover Cop azzal csavarja meg az iménti formulát, hogy egy véletlenszerűen kiválasztott játékos „beépített" ember lesz, aki akkor teljesíti sikerrel feladatát, ha mindenkit ledarál. A Cops and Robbers játékmódban nincsenek NPC-k, a játékosok egyik fele bűnöző, a másik pedig rendőr. Valószínűleg mindenki hamar kitalálja majd, hogy melyik játékmód fekszik neki leginkább - mi is kipróbáltuk mindegyiket, mert a Square Enix volt olyan kedves és még megjelenés előtt felrántott az újságíróknak néhány multis szervert, csak éppen akkora volt a lag, hogy nem volt benne sok köszönet. Nincs mit tenni, reménykedünk, hogy a végleges változat megjelenésének idejére ez már nem lesz probléma. Ami feltétlenül biztató, hogy az első rész Games for Windows LIVE rendszere helyett a folytatás a Steamet használja. ĺgy egyrészt nem kell ügyeskedni a multihoz, hanem flottul megy minden, másrészt megkapjuk a Steammel járó közösségi funkciókat is, azaz könnyen invitálhatjuk egy-egy cimboránkat közös játékra, chatelhetünk menet közben, és büszkén gyűjtögethetjük a játék achievementjeit is.
I vagy O?Szerencsére sokkal könnyebb értékelni a folytatást, mint az előző részt. Akkor vérzett a szívünk, hogy mennyire hazavágta a játékot a számtalan kisebb-nagyobb hiba, de most sokkal-sokkal jobb a helyzet. A Kane & Lynch 2: Dog Days továbbra sem tökéletes, messze nem az, de összességében nagyságrendekkel összeszedettebb és átgondoltabb, mint elődje. Sokkal könnyebb szívvel ajánlhatjuk, de a biztos az, ha kipróbáljátok a demót. Azon jól lemérhető a játék minden fogyatékossága, de ízelítőt ad kiváló hangulatából is. Ha valaki a demó után dührohamot kap, akkor még időben elkerülheti a játékot messziről, ha azonban túl tudja tenni magát a már felsorolt hibákon, akkor lehet rohanni a teljes verzióért, mert a kampány is, a multi is rengeteg lélegzetelállító pillanatot tartogat.
Pro:- egyedi képi világ
- lenyűgöző atmoszféra
- remek multis ötletek
Kontra:- apróbb irányításbeli problémák
- idegesítő (néhol bugos) kamerakezelés
8.4
Burnout Dominator (PSP Essentials)
Perverz kelet? - A hentai és a játékok világa
Sucker Punch Annihilation
