Mi történik, ha egy újabb legendát ráhúzunk egy régebbi legenda alapjaira? Milyen is egy LOTR-Battlefront hibrid? És mi történik, ha Frodó megtartja azt a fránya Drágaszágot? Üljetek szépen körém, gyerekek, hozzátok ide Bézé bácsinak a mesélős whiskyt, úgy, szépen, csendben. Elmesélem.
Réges-régen, egy messzi-messzi galaxisban... Születtem én. Akkoriban még a Star Wars számított a legnagyobb fejőstehénnek minden téren. Filmek, műanyag bábuk, számítógépes és játéktermi játékok, pólók, meg amit csak el tudsz képzelni - volt minden, mint a búcsúban. Most, hogy Jakabfi István (ismertebb nevén Steve Jackson) megalkotta a Gyűrűk Ura filmeket, ugyanez történik lilában - Gandalf bábuk, felragasztható hobbit-lábszőr és egyebek mellett jönnek ki a digitálisan lenyúzott rókabőrök, stratégiától MMORPG-ig. Most pedig itt ez a jó kis Conquest, hogy végre saját szemünkkel lássuk, mi történik Középföldén, ha igazán a csata sűrűjébe vetjük magunkat.
Battle Front the Middle Earth
Az Electronic Arts és a Pandemic gondolt egyet, és a fentebb vázolt teória alapján a Star Wars: Battlefront rendszerét választotta alapul a hobbitkák, entek, trollok és egyéb egyedek küzdelméhez. Az alapokkal tehát nincs is semmi baj, a Battlefront alapjaiból tökéletesen meg lehetett volna építeni ezt a világot is. Hoppá, elszóltam magam a feltételes móddal?
Kezdjük szépen az elejéről. Az EA ugyebár ellátott eddig minket mindenféle stílussal, amit csak kihozhatott a Gyűrűk Ura-univerzummal kapcsolatban, itt volt tehát végre az idő egy akciójáték elkészítésére is. Ez eddig dicső, hiszen ki ne akarna ott lenni a védők között Minas Tirithben (oké, nem az első sorban), és ki ne akarna orkokat gyilkolászni tonnaszám? Ráadásul a Conquestben az érme két oldalát is szemügyre vehetjük, ugyanis a már megszokott hobbitkák és elfecskék (el, fecskék!) után a játék második fele bizony a setét oldal színeiben telik majd. Márpedig nincs is szebb, mint egy emberes jobbhorog egy Bal(ho)roggal! Nyolc-nyolc szint a jók és retkek oldalán, a játék végére csak rájövünk már, mi is lakik a lelkünk mélyén (nekem speciel egy uruk-hai, főleg hétfő reggelenként és kedden 11 körül).
Persze van még mézesmadzag jócskán, mert az tény, hogy valamilyen noname karakterecskével indulunk csapkodásainkra, de bizonyos szinteket elérve a könyvből / filmből is jól ismert hősöket is irányíthatjuk egy ideig - azonban, ha életerejük valamilyen fegyver ütötte lyukon elfolydogál, visszatérhetünk a játék elején választott lúzerkénkhez. Ez a karakter egyébként mindkét kampányban négyféle karakterosztályból kerülhet ki: harcost, íjászt, felderítőt és mágust irányíthatunk.
Menten enten teremtem!
Battlefront ide vagy oda, a Ringverzumban nincsenek birodalmi siklómocik meg AT-AT lépegetők, ám nem maradunk mountatlanul: Először is vannak lovak, mert hát az ugyebár alap, de a jó kampányokban akár egy ent ágai közé is felhoppanhatunk, a játék második felében pedig rácsünghetünk egy barlangi troll hátára, ami természetesen ad majd némi nyomatékot annak, ha az ellenség nőági felmenőit emlegetjük állatok és szexuális szokások kontextusában.
Na jó, lassan rá kell térnem a rögvalóságra, nem halogathatom a negatív dolgokat... Próbáltam eleddig a csábító játékelemeket elétek szórni, mint holmi gyöngyöt a pápuák elé, de a feketeleves, kérem, az bizony jön. A finom tulajdonságok ugyanis rendre elvéreznek, amikor beindul a játék, és megyünk, és ölünk, és megyünk, és ölünk, és... Egy idő után arra jövünk rá, hogy ugyanazt a pár gombot nyomkodjuk, függetlenül attól, mágusok vagyunk vagy íjászok. Oké, mást csinál az íjász és mást a mágus ugyanarra a gombra, de a hatás szinte ugyanaz, és azon vesszük észre magunkat, hogy tök de totál mindegy, melyik osztállyal zúzzuk az ellent, egy idő után csak ugyanaz a három-négy gomb kopik el a sűrű tapizástól, és az ellen csak kaszabolódik, kaszabolódik...
Monoton menetelek, le veletek!
Mondjuk ki nyíltan. Ne kerteljünk. Bele a szeme közepébe.
(Hjaj, nehéz lesz, nektek is, de nekem is, higgyétek el).
Unalmas.
Van három gombocskánk, karakterenként változó hatással, mindhárom valamilyen támadási mód. Ezen kívül használhatunk némi varázsmodifájereket, hogy az adott támadógomb kissé erősebb és látványosabb hatást produkáljon (aztán ezt tölthetjük megint felfelé), de bizony, a dolog kábé olyan, mint amit néhai nagypapám Nagy Lajos kardjához hasonlított: hosszú és lapos. Már alig várjuk, hogy néha a saját karaktereink helyett valamelyik ismert hiróval játsszunk, de egy idő után arra is rá kell jönnünk, hogy ezek csak az átlag karakterek kissé szteroidon hizlalt változatai.
Maga a harc is elég fárasztóan lett megoldva. A kombók dobálásának lehetőségét a Battlefrontban még nem használhattuk, ez a Conquest egyik legnagyobb újdonsága - elvileg. Gyakorlatilag azonban megtöri a harcok lendületét, hogy ki kell várnunk az előző akciót, nagy szünet, kombó beállít, hadd szóljon, megint várunk, megint szünet... Jajj. A harcrendszer használatakor egyszerűen az volt az érzésem, hogy egy papíron jól hangzó szisztémát úgy építettek bele a játékba, hogy a tesztelők egyetlenegyszer sem próbálták ki, hogyan is működik ez játék közben...
Legó Lassz és a Zolifánt
Keresgéltem magamban, mégis mi az, amiben a legjobb a lotrcé, és az összkép egyértelműen a könyvhöz és a filmhez méltó helyszínek és csaták ábrázolásának hűségében rejlik. Mindkét kampány mind a nyolc küldetése a filmből jól ismert szituáció - bár a gonosz küldetés egy alternatív történet, de itt a filmes eredetikhez nagyon hasonló csaták játszódnak le, csak épp másféle előjellel, amolyan „mi lett volna, ha..." módszerrel.
Legolasszal például a filmbeli módon nyilazhatjuk szénné egy olifánt buksiját, hogy az aztán a lábunk elé omolva lehelje ki vad lelkét. Igaz, ez is csak az első pár ilyen esetben poén, utána valahogy erre is ráhull az ismétlődés monoton átka. Érdekes módon a rosszfiús küldetésekben még az ilyesmi is sokkal élvezetesebb, itt megint csak a Balrogra tudok hivatkozni, akinek Gimlit kell lenyomnia Mória bányáiban és vagy ötven (!) hobbitot kell ostorélre hánynia a legutolsó pályán.
...És a megyében leég minden hobbitelek
By the way, most már akár azt is igazán elmesélhetném, mi ez a „gonosz kampány marad a végére" dolog. Na, ez kérem szépen poén. A könyvben és a filmben ugyebár egy elveiből nem engedő, hősiesen elhivatott Frodót láthattunk, aki minden csábereje ellenére megszabadul az Egy Gyűrűtől. Na de nem a játékban! Bár a Tolkien-fanok számára bizonyára szentségtöréssel egyenlő a felvetés, de a LOTR:C sztorija szerint szőröstalpú hősünk mégis meging a feladat súlyától, és megtartja a Gyűrűt. Ezt aztán jól ki is használja Szauron, és úgy megindul Középfölde felé, hogy attól... Izé... Szem nem marad szárazon.
Mondjuk egy kicsit reszeltem volna még a lehetőségen a fejlesztők helyében, mert egy ilyen volumenű sztori megváltoztatása és továbbfűzése szerintem nagy lehetőség. Vannak egyébként filmrészletek (és amennyire az emlékeimmel összevetettem, még az eredeti trilógiában nem látottak is), Hugo Weaving narrációja is igen hangulatos, azonban pont a sztori közepe, a nagy pálfordulás után már nem annyira erősek az átvezetők, pedig pont ezzel lehetett volna még a végletekig fokozni a morbid hangulatot. No, mindegy, a lényeg az, hogy aki eddig arra gerjedt, hogy ezek a kedvesen homoerotikus apró lények ne győzzék le Szauront, most büntetlenül égethetik fel a Megyét, és porrá zúzhatják Minas Tirithet is. Ezt neked, Liv Tyler, én szépen kértelek, de te mégis azt a borostás szépfiút akartad...!
Lord of the Pixels
Grafikailag egyébként szintén érdekes kettősséget mutat a játék. Míg a környezet megtervezése néhol a zsenialitás határát súrolja (nem hiába segített bele a dologba a filmben is oroszlánrészt vállaló Weta Digital is), a karakterek és animációk nem egészen 2009-es színvonalúak - multizásra vannak szabva a játék beharangozójában, ami jó érv lehet, hiszen a multisok valóban csontig csupaszított grafikával próbálnak megtakarítani minden egyes fps-t, de azért szingli kampányban elfért volna még némi csiszolás ezen-azon. Ott van a Dragon Age, nem is akciójáték, mégis olyan animjai vannak, meg úgy csillog az a nyamvadt páncél, hogy a LOTR:C grafikusait napokig rázná az irigységtől a sárga sikítófrász.
Hangilag semmi panasz, Howard Shore magasztos témáival egyébként sem lehet tévedni, a narráció is hatásos, igazából csak a hősök beszédein kellett volna elgondolkodni (és például szerződtetni az eredeti szereplőket szinkronhangnak, khm, khm...).
Nemtommitmonnyak, komolyan...
Szeressem? Volna miért. A történet pálfordulása, a csaták hátterei, a zene és a multi megérdemli, a harcrendszer, a grafika és az ásításfaktor viszont nagyon aláássa a szeretetemet. A LOTR-verzum rajongói és a Battlefrontot szeretők valószínűleg adnának rá 80-90 százalék között valamit, az akciójátékokért rajongó gyűrűtlenek lehúznák 60 százalék környékére, szóval, maradok tisztelettel 70-nél. Az idő majd megmutatja, ennél több Megy-e vagy nem Megy-e...
70%
Pro:- Szép és filmszerű környezet
- Érdekes sztoricsavar
- Conquest mód a multiban
Kontra:- Irdatlanul repetitív
- A karakterek kidolgozottsága kissé... hát...
- Nincs eléggé kibontva a sztori második fele
7
Need for Speed Shift (Platinum)
Perverz kelet? - A hentai és a játékok világa
Sucker Punch Annihilation
