A botrányos Manhunt után a Rockstar tovább sokkolja a társadalmat, de vajon miért? 2010. január archív
A Menekülő ember című regény sztorijára nagyban hasonlító történetű Manhunt igencsak felborzolta a kedélyeket. A hihetetlenül brutális játék mindenütt korhatáros volt, igazi "mature" game, amely nemcsak a brutalitással, de néhány zseniális ötlettel sikeresen meghódította a játékosokat. Érték persze kritikák a Rockstar alkotását, és igazság szerint a Manhunt valóban messze volt a tökéletestől - a nagyszerűen tálalt történet, az érdekes miliő és az erőszak viszont mégis sikerre vitte a játékot. Nem is volt kérdéses, hogy érkezik folytatás, inkább csak az volt homályos, hogy mikor és hogyan. Nos, a Rockstar érdekes húzása nyomán a Manhunt 2 először csak konzolokra, és ott is csak PS2-re, valamint Wii-re érkezett. A PS2-es verzió okés, hiszen az egy hatalmas piac, viszont a Wii már jóval érdekesebb döntés volt. Ez a piac a mai napig nem igényli az ilyen brutális játékokat, és minden erőszakos alkotás igen gyengén szerepel a Nintendo konzolán. A Manhunt 2 sem kivétel, de a Rockstar eme csodás alkotása PS2-őn sem aratott osztatlan sikert. Talán azért, mert mindkét platformon erősen cenzúrázva jött ki, márpedig a vérfröcsögés, és a naturalista módon ábrázolt kivégzések az első részben is fontos szerepet kaptak. Aztán jött a nagy hír: PC-re is kijön a Manhunt 2, méghozzá vágatlanul! Bevallom őszintén, nagy várakozással kezdtem a tesztelésbe, mert a Rockstar játékai általában minőségi termékek. A Manhunt 2 azonban több sebből is vérzik.
Retro feeling
Az első dolog, ami szembeötlik a Manhunt 2 indítása után, hogy ez a játék randa. Nem is kicsit. Először azt hittem, hogy véletlenül a PS2-verziót sikerült elindítanom, de aztán eszembe jutott, hogy nekem csak Xbox van itthon, szóval nem ez lehet a hiba. A grafikus motor 2007-ben talán még elment, ám az az igazság, hogy ez a játék szerintem PS2-n is a csúnyábbak közé tartozhatott. 2009-ben pedig PC-re kihozni egy ilyen förmedvényt... bátor. A Manhunt 2 legalább támogat minden felbontást, képarányt, anti-aliasing, meg minden, így akár 1900*1200-ban is tolhatjuk, de hiába. Az iszonyatosan mosott textúrák, a nagyon kevés poligonból álló karakterek, a vonalzóval rajzolt autómodellek, rettenetesek. Egyetlen pozitív vonatkozása van a vizuális pusztaságnak: akármilyen durván, kegyetlenül zsigereljük ki ellenfeleinket, egy percig sem érezzük majd valóságosnak, így nem lehet a bíróságon erre a játékra hivatkozni őrjöngésre motiváló tényezőként. Pedig alapvetően alkalmas lenne.
Béla nővér munka közben
Doktor bácsi, ugye nem fog fájni?!
A Manhunt 2 sztorija sajnos nem kapcsolódik az első részhez. A készítők teljesen új történetet mesélnek el, ami nem is lenne akkora baj, ha ez a sztori hasonlóan eredeti lenne, mint mondjuk az első rész esetében. Aki tolta a Manhuntot, az tudja, hogy a kivégzések azért jutottak ugyebár fontos szerephez, mivel az egész Manhunt-téma egy szórakoztató műsor részét képezte, és minél látványosabb gyilkosságokat hajtottunk végre, annál jobban örült a nép. Ezzel szemben a Manhunt 2 főszereplője egy Danny Lamb nevezetű nyekenyóka, aki egy elmegyógyintézet lakója. Miután az intézetben valami gebasz miatt megszűnik az áramellátás, elszabadul a pokol. Danny haverja egy agresszív barom - Leo Kasper - buzdítására megszökik, és megpróbálja kideríteni, mi is történt vele, hogyan került ide, és különben is.
Ez eddig nem is lenne annyira gáz, csak egy kicsit sablonos. Az már jóval illúziórombolóbb, hogy Danny - nevéhez méltón - egy kis barika. (Lamb = bárány, balek.) Leo unszolására azonban hamarosan olyan tökéletes hidegvérrel trancsíroz, hogy secperc alatt rosszul lesz tőle az ember. Mint azt említettem, az első Manhuntban teljesen helyénvalónak éreztem ezeket az esztelenül brutális megmozdulásokat, ám ez valahogy nem igaz a második részre. Az addig oké, hogy meg akarunk szökni. Az is oké, hogy az ápolókat el kell intézni. De könyörgöm, miért úgy, hogy egy üvegszilánkkal kiontjuk a belét, majd megfojtjuk vele?! Tévedés ne essék, nekem nincs bajom az agresszív játékokkal, az viszont határozottan zavar, ha az erőszak öncélú, és a játékmenet nem indokolja. Arról már ne is beszéljünk, hogy a rengetegféle kivégzésből sosem látunk semmit, ugyanis a folytatásban egy nagyszerű kis minijáték segítségével kell kivitelezni a trancsírozást, így aztán folyamatosan a felbukkanó kis ikonokat lessük, miközben csak a hátborzongatóan élethű hangokat halljuk. Persze ahogy halad előre az egyébként meglepően csavaros sztori, még úgy-ahogy meg is lehet magyarázni, hogyan is vagyunk képesek ilyen vérengzésre, de a végeredmény akkor is nyögvenyelős egy kicsit.
Shadow on the wall
A Manhunt 2 csakúgy, mint elődje, a lopakodásra épít. Ez lehetne a játék legerősebb része, hiszen ki ne emlékezne az első rész paranoiától fűtött légkörére? Sajnos azonban itt is elvérzik a játék, több okból is. Egyrészt 2009-ben ne hozzanak már ki olyan játékot, amelyikben kötelező a lopakodás. Főleg, ha főhősként egy bekattant pszichót vagyunk kénytelenek megszemélyesíteni. A Manhunt 2 során viszont muszáj lesz lopakodnunk, mert bár az őrök egyesével - általában - nem jelentenek veszélyt, de ha már kettő, vagy annál több rosszarcú neszel meg minket, tölthetjük is vissza az állást. Hiába van nálunk egy ormótlan kalapács, csak a célpontot tudjuk ütni, miközben a többieknek nem is kell mást csinálniuk, mint a hátunk mögül löködni. Ilyenkor ugyanis mi megtántorodunk, és aki éppen szemben van velünk, simán orrbagyűr. Ilyen szituba nagyon könnyen kerül az ember, és nem kicsit idegesítő, mivel kiszabadulni szinte lehetetlen. Nem sokat segít a rettentő béna kamera sem, ami egyszerűen nem hajlandó vertikálisan mozogni, azaz az egérrel csak jobbra-balra nézelődhetünk vele. A lopakodás másik felettébb gagyi összetevője, hogy ha beállunk az árnyékba, akkor a gyanútlan ellen akár fél lépésre is elmehet tőlünk, nem fog észrevenni. Persze, persze, láttunk már ilyet, de azért a Manhunt 2-ben rengetegszer kerülünk olyan röhejes helyzetbe, hogy állunk az út közepén egy kis árnyéktócsában, körülöttünk pedig szaladgálnak a gonoszok ezrével. Ezt azért már nem kéne 2009-ben. Persze lehet, hogy csak én vagyok túl szőrös szívű.
Levadásztak
A Manhunt 2 kétségkívül legjobban sikerült része a zene. Itt tapasztalhatjuk igazán a Rockstartól megszokott minőséget. A hangeffektektől kezdve a szinkronig minden a helyén van, és nagyon rásegít a hangulatra. Olyannyira, hogy néha percekig élvezhető a játék. Zene szinte sosincs, inkább csak zörejek, beszélgetés, ilyesmi. Nagyszerű beszólásokkal is találkozhatunk. Az őrök, ha gyanút fognak, és a keresésünkre indulnak, ilyesmiket mondanak: "tőlem elmehetsz egész San Andreasig, akkor is elkaplak". A történet is egészen kikerekedik a végére, sőt ha egyszer végigtoltuk, lehetőségünk van egy alternatív befejezés előcsalogatására is. Sajnos azonban maga a sztori így is nagyon rövid, és a rettenetes grafikával párosulva igazán ijesztő egyveleg került le a Rockstar futószalagjáról. Összességében azt kell mondanom, hogy 2007-ben talán nem is lett volna akkora katasztrófa ez a játék, de az idei felhozatalt elnézve, igen kevés esélye van a sikerre.
2010. január archív
Pro:- van az is
- kell, hogy legyen valami jó is benne
- na jó, a hangok jók
Kontra:- ronda
- rövid
- idejétmúlt megoldások tömkelege
6.2
A grafika meg tényleg sz*r, de unaloműzőnek elmegy a játék 
Burnout Legends (PSP Essentials)
Perverz kelet? - A hentai és a játékok világa
Sucker Punch Annihilation
