Videojátékokból készültek már tucatszám filmek, könyvek, képregények, zenei feldolgozások, a gamer témák ott vannak a kultúra szinte minden területén, a színpadon viszont nehezen tudják megvetni a lábukat. Legalábbis így tűnhet a felületes szemlélőnek, de avatott GameStar-olvasó (legkésőbb e cikk végére) tudhatja, hogy a videojátékos színdarabok, sőt musicalek gyakoribbak, mint azt a nyugati civilizáció átlaggyermeke gondolná.
Mjuzi-kell?
A színház és a videojáték valószínűleg azért talált nehezebben egymásra, mert egész más igények merülnek fel a két szórakozási formánál. Egy színdarab esetében olyan dolgok fontosak, mint a cselekmény, a színészi játék, esetleg a mondanivaló – csupa olyasmi, ami sokáig hiányzott a videojátékokból, vagy csak korlátozottan volt meg bennük. A játékokban gyakran ismétlődő vagy legalábbis nagyon hasonló, ugyanakkor kihívást jelentő feladatok követik egymást, olyanok, amiket csinálni jobb, mint nézni. Rendes sztori és szereplővezetés sokáig egyáltalán nem volt szempont, és később is csak néhány műfaj sajátja lett (mindenekelőtt a kaland- és a szerepjátékoké, nem véletlen, hogy eddig főleg ezek ihlettek színpadi darabokat).
Persze mostanra már más a helyzet, de ma sem magától értetődő asszociáció a videojátékos színdarab, a musical meg pláne nem. Ugyan miért fakadna magától dalra bármelyik játékszereplő? És miből lehetne egyáltalán értelmes musicalt csinálni? A Macskák mintájára Warcraftból Orkok címmel? Esetleg egy West Side Story-parafrázist a Mass Effect krogan–szalári konfliktusába helyezve? Vagy szóljon a musical magáról a játékplatformról, és A gépház fantomjában egy csúcsra pörgött videokártya kezdje el vonyítani, hogy Meeemoryyyy…? (Vannak még hasonló ötleteim.)
Mégis, akármilyen furcsán vagy éppen borzalmasan hangozhat első hallásra, a játék ihlette színdarabok és musicalek léteznek, és egyre gyakrabban tűnnek fel, sőt hatnak egymásra a játékokkal.
Mario, a csodák csodája
A legelső videojátékos musical talán 1989-ben született (régebbiről nem találtam utalást), és nem kisebb játékhoz, mint az ELITE-hez. Az űrhajós csoda egyik fejlesztője, Ian Bell honlapján ma is megtalálható a szövegkönyve, a zenét Bell testvére írta. Műfaját tekintve rockopera volt, de hogy hol mutatták be és milyen sikerrel, az ma már a web homályába vész.
Van viszont olyan előadás, amit akár ma is meg lehet tekinteni a YouTube-on: a Monkey Island színpadi változata. A sorozat első játékának sztoriját követő darab egy játékrajongó színész-író, Chris Heady és egy Monkey Island-rajongói oldal közös együttműködésében született még 2005-ben, és be is került a Guinness Rekordok Könyvébe, mint az első kalandjáték, amit színpadra adaptáltak. Heady sokat nem variált a szövegen, sok helyen szóról szóra a játék mondatai köszönnek vissza, ami persze azt is jelzi, hogy az alapanyag nagyon rendben volt. (A Double Fine fórumán egyébként van egy fórumtopic, ahol valaki évekkel ezelőtt belengetett egy Monkey Island-musicalt, de arról azóta nem hallani.)
Látható a YouTube-on a Fireflower című musical is, ami idén debütált Amerikában, és amit részben a Mario játékok, részben az Óz, a csodák csodája ihletett. Szerzője és rendezője, Marty Brueggemann a két mű zenei világát és egyes sztorielemeit próbálta összegyúrni dalra fakadó Marióval és Peach hercegnővel, részben 8 bites zenei aláfestéssel. Sok gamer és cosplayer segített neki, hogy a darab elkészülhessen.
Szintén amerikai kezdeményezés volt a New York-i GamePlay rendezvény 2010-ben, amiben a színpadi előadások annyira a videojátékokra épültek, hogy konkrét videojátékokból voltak kivetítve részletek. Na nem arra kell gondolni, hogy megcsinálták Arthur Millertől A vízvezeték-szerelő halálát, a GamePlay előadásai inkább kisebb performanszok voltak, az egyik például egy Second Life-avatár útkeresését dolgozta fel, de a közönség is beleszólhatott abba, hogy az avatár mikor és merre induljon el.
Japán, a musicalkánaán
Ezek a példák mind nagyon szokatlannak tűnhetnek az egyszeri játékosnak, már amennyiben nem a távol-keleti játékipar őshonos fogyasztója. Ami ugyanis Amerikában és pláne Európában még kuriózum, az Japánban már természetes, sőt lassan már iparágszerűnek is lehet nevezni.
Tessék csak rákeresni a netes videókban például arra, hogy „Sakura Wars musical”! Igen, a népszerű japán szerepjátékból zenés darab készült, és a weben látható részletek elképesztőek: profi díszletek, jelmezek, színpad- és fénytechnika, koreográfia – technikailag semmiben nem marad el egy „rendes” színielőadástól. Jó, a darab maga nem merül olyan mélységekbe, mint egy Tennessee Williams-dráma, inkább a High School Musicalt idézi, de ha az operettet is megtűrik a világot jelentő deszkák, Sakura Wars témájú dalokra ritmusban integető ázsiaiaknak is helyük van ott.
És a Sakura Wars egyáltalán nem egyedi példa, készült Japánban hasonlóan impozáns kivitelű musical a Persona 4-ből, a Phoenix Wrightból (amiben minden szerepet nők játszanak), a Dragon Questet pedig egyenesen balettre vitték. Japánban a videojáték annyira a mindennapok része, hogy ott nagyobb igény van ilyesmire. És ahogy a videojáték nyugaton is egyre természetesebb lesz a felnőttek között, úgy fognak megszaporodni a színpadi játékdarabok is. Sőt, fordított hatás is megfigyelhető: a musicalek is megihletik a videojátékokat, általában csak egy-egy dal erejéig, de már olyan indie játék is létezik – a Dominique Pamplemousse –, ami önmagában egy teljes musicalként is értelmezhető. Lehet, hogy az Orkokra sem kell olyan sokat várni.
A hét legemlékezetesebb eset, amikor a videojáték átment musicalbe:
Curse of the Monkey Island:
A harmadik Monkey Island játék egyik legjobb jelenete a „Pirate I was Meant to be” című dal, amikor a főhős megpróbálja rávenni a legénység tagjait, hogy dolgozzanak, de azok inkább énekelnek, mert minden mondatra találnak valami rímet.
Bard’s Tale:
A szerepjáték-klasszikus 2004-es, elképesztően vicces rebootjában vagy egy tucat dal volt; általában három goblin gúnyolta ki hősünket énekelve, de rögtön a játék elején egy kocsma részeg vendégeitől meghallgathattuk a sör történetét is.
Sam & Max: Freelance Police:
A Telltale sorozatának Abe Lincoln Must Die! című részében titkosügynökök daloltak az amerikai zászló előtt arról, hogy a háború jó, a játékos meg szakadt a röhögéstől.
Skullmonkeys:
A Neverhood kevésbé ismert folytatásának végén a címszereplő koponyamajmok némi böfögéskísérettel énekelték, hogy Klogg halott. Érdemes rákeresni a neten.
Portal:
A tortás dalt mindenki ismeri, ugorjunk.
Discworld II:
Az 1996-os kalandjáték végén táncoló csontvázak énekeltek dzsesszes dalt a halálról. A produkció értékét emelte, hogy az az Eric Idle dalolt, aki a Brian élete végén a kereszten elkezdte, hogy Always look on the bright side of life (a játékban ő volt a főhős hangja is).
Conker's Bad Fur Day:
A Nintendo 64-re megjelent játékot kevesen ismerik, pedig ebben olyan van, amit más játékban nem láthatunk. Konkrétan egy nagy darab… trágya az egyik főszörny, aki végigénekli a bossfightot.
