GameStar 2010. november archív
Épp most fejeztem be egy Boston-Portland rangadót, és szerencsére bostoni győzelemmel: Ray Allen jó napot fogott ki, így a mérkőzés legjobbja lett, de Kevin Garnett is kitett magáért.
Ez kész!Ritkaság, hogy ilyen rövid közcímet választok, de ez a kifejezés jut eszembe, ha a játékra gondolok. Maga a játékmechanika szinte hibátlan, így az apró részletek nélkül is nagyon magas pontszámot adnék neki (a játékmechanikáról majd később), de ami számomra a lenyűgöző volt az egészben, az a játék elképesztő hangulata. A két riporter végigdumálja a meccset, s mindenféle érdekességeket mesélnek a játékosokról (szerencsére úgy néz ki, kiküszöbölték azt a régi gondot, hogy minden meccsen Paul Pierce-ről mesélték el ugyanazt). Főleg a vendégcsapat játékosairól fecsegnek, lévén a vendégcsapat elvileg minden fordulóban más (még akkor is, ha néhányukkal a 82 meccses rendszerben háromszor vagy négyszer is kell játszani). A pálya szélén Doris Burke jelenti az aktuális hangulatot, a folyosói, öltözői pletykát, a nézők lelkesednek, a hangosbemondó tolja a szöveget - ez már eddig is nagyon tuti.
Amikor azonban észrevettem, hogy arra is ügyeltek, hogy néhány játékos megszokásból a büntető dobása előtt bizonyos mozdulatokat csinál (Rajon Rondo például kétszer is kinyújtja a karját a gyűrű felé, vagy Nate Robinson megtekeri a labdát a dereka körül, amikor a bíró odadobja neki), teljesen elvarázsolódtam. Gondolom, minden csapat minden jellegzetes játékosáról vannak ilyen részletek (rajongói fórumok alapján több mint 100 játékosnál figyeltek meg egyéni mozdulatokat), én a bostoniakat ismerem, náluk észrevettem - piros pont érte. Emellett az a jelenet is nagyon mókás, amelyet nemigen láttam még kosárlabda-programban: egy portlandi rádobás után lejött a labda a gyűrűről, de a lepattanóért menő játékosok bele tudtak ütni, így egy kisebb „pöcizés" alakult ki (fel-fel ütögették a labdát, mire valaki meg tudta kaparintani); igen érdekes jelenet volt. Minden részlet stimmel, az egész olyan, mint egy igazi kosárlabdameccs. Amit hiányoltam (vagy nálam nem jelent meg, lévén végig vezettem), az a közönség „Defense!"-kiáltása, illetve amikor valamelyik igen jó napot kifogó játékosnak azt kiáltják, hogy „MVP!" Biztos vagyok benne, ha a Lakerst választanám, a Staples Centerben Kobénak sűrűn kántálják ezt.
Shaq a sok-sok kilójával kizárja a centert...A játék remekül kezeli a test-test kontaktot, nincsenek többé egymásba folyó testrészek, misztikusan a hátvéden keresztülmenő támadó, a labdába félig belenyúló kéz - szinte tökéletes motion control és collision control van (az első a mozgást, a második az ütközést, két test egymáshoz érését jelenti). Ezt szerencsére nem úgy fejlesztették, mint egy régebbi, konkurens NBA-programban, amelyben a mesterséges intelligencia mindig berakta a hátvédet a labda és a gyűrű közé, bármit is csinált az ember. Itt a csapattársak helyezkednek, elzárnak, üresre futnak, sőt egyszer, amikor Kevin Garnettnél volt a labda, Ray Allen megállt a hármas vonalnál és lengetni kezdte a kezét, hogy kéri a labdát. Garnett odapasszolt, Allen pedig bevágta a hármast, ahogy azt kell.
A leglátványosabb egyébként az, ahogy a centerek harcolnak a pozícióért a gyűrű alatt; ez önmagában is megérne egy misét. Arról már ne is beszéljünk, hogy a régi fussunk-indítsunk játéknak vége: a csapatok nagyon jól védekeznek, szinte tökéletesen váltanak, zárnak el, ahogy az a valóságban is megy. Sőt továbbmegyek: totálisan másképp kell játszani a Lakers és másképp a Mavericks ellen, a fejlesztők ugyanis még a csapatok stílusát is jól modellezték. Ez persze akkor mond valakinek valamit, ha rendszeresen néz NBA-meccseket, hiszen ahány edző, annyiféle elképzelés és taktika. Aki játszani szeretne, annak a klasszikus kosárlabdázást ajánlom tanulmányozásra: az 1-es (point guard) felhozza a labdát, majd lepasszolja, a csapat elkezd futni/elzárni/helyezkedni, ahogy azt kell, majd további passzokkal vagy kis labdavezetéssel meg lehet oldani a dolgot. Nem kell rohanni, nem lóverseny ez - a biztos pont jobb, mint a gyors, de bizonytalan.
Ami mégis gondNincs tökéletes játék, pedig milyen jó is lenne. Az NBA 2K11-nek van egy irtózatos nagy baja, méghozzá az, hogy néha elképesztően képes rángatni PC-n. Például Brandon Roy zsákolt egy hatalmasat és a játék vagy 3-4 másodpercig egyszerűen megállt - már azt hittem, lefagyott az egész. Sajnos többször is előfordul rángatás, avagy lag, ami igen zavaró lehet, főleg, ha egy klassz akció közepén kezd el rángatni a gépünk. Remélem, ezt a hibát majd egy későbbi patch-ben kijavítják. Másik apró gondom, hogy bizonyos játékosok modellezése szinte tökéletes, de mondjuk Kobe Bryant vagy Paul Pierce... nos, nem az igazi.
Ez persze nem nagyon zavaró, csak hát a rajongónak nem mindegy. Emellett akad még két apróság: ha ötperces negyedekre állítom a játékot a bajnokságban, akkor az én meccseimen 40-60 pont körül dob mindkét csapat, míg a bajnokságban a többiek mind 100 körül teljesítenek - ez igen furcsa és zavaró. Tudom, a győzelmek száma a lényeg, de akkor is. A legutolsó pedig, ami még zavart, az az NBA 2K-tól megszokott menürendszer; nem tudom, hogy ha valaki billentyűvel próbálna játszani (nem tudom, lehet-e, nem próbáltam), akkor tudná-e kezelni. Mindenesetre aki ezzel a játékkal akar játszani PC-n, az most már tényleg vegyen egy joypadot!
Jordan, az extra!Már eddig is sok jót elmondtam az NBA 2K11-ről, de az ez évi „újdonság" Michael Jordan megjelenése. A legenda legfontosabb mérkőzéseinek szimulációja, legfontosabb momentumainak újra lejátszása döbbenetes élmény, főleg, ha valaki régi NBA-rajongó. Olyan legendák tűnnek fel ráadásul mellette, mint Scottie Pippen, Toni Kukoc, Magic Johnson, Charles Barkley, Patrick Ewing, Kevin McHale... Kosárlabda-rajongóknak egyszerűen bűn lenne ezt kihagyni - a kosárlabdázás történetének legdicsőbb pillanatai közül kapunk meg jó néhányat.
Persze Michael Jordan mellett ott vannak a szokásos játékmódok, a bajnoki szezon, a rájátszás, a gyors meccs (itt az én tapasztalataim alapján csak egy játékost lehet végig irányítani, tehát nem adja át a kontrollt mindig annak, akinél a labda van). Egy biztos: az NBA 2K sorozat egyik legjobb darabja született meg rengeteg figyelmességgel, játékmóddal, legendákkal és kiválóan skálázódó MI-vel, amely minden szinten kihívást jelent.
Pro:- rengeteg részlet
- verhetetlen hangulat
- Jordan és az ő pillanatai
Kontra:- hajlamos zavaróan rángatni
- néhány modell nem az igazi
- a menürendszer elég káosz
9
Gyu ugye szándékosan lett Rondo az első képen? :D
Nba 2K11
Perverz kelet? - A hentai és a játékok világa
Sucker Punch Annihilation
