Mint tudjátok, a GSO-n vannak nagyon profi filmkritikák, melyeket Szada szuperszonikus sebességgel gyárt az éppen aktuális premierek margójára, minden mozirajongó őszinte örömére. De ahogyan a játékok világában, úgy a filmekében is jelen van ugyanaz a széles réteg, akiket ebben az esetben hívjunk csupán alkalmi filmnézőnek.
Ők azok, akik talán azt sem tudják, hogy melyik a hozzájuk legközelebb eső mozi, és még otthon is csak havonta egyszer-kétszer van idejük megtekinteni valamit, amikor éppen engedi az iskola, a meló, a gyerekek, vagy szerencsétlenebb esetben ezek többszörös kombinációja. Nos, ez a rovat nektek jött létre, kedves alkalmi filmezős barátaim, amennyiben ti vagytok azok, akik jó eséllyel nem IMDB pontszámokra gerjedtek, nem tudjátok tízpertízes pontszámmal kitölteni a „melyik filmcsillag gyereke van a fotón” jellegű kvízeket, alig ismeritek a filmvilág feltörekvő, vagy éppen egész életükben középszerű színészeit, és ti vagytok azok, akik hozzám hasonlóan talán úgy ültök le valami elé, hogy nem akartok róla tudni semmit, ezért sokszor csak a cím alapján döntötök, és bele sem olvastok a tartalomba.
És lám, a GSO veletek is törődik, nem maradtok az út szélén sírásra görbült szájjal, mint a boltban szüleitől elsodródott kisgyerek, hiszen immáron rendszertelenül ugyan, de mégis rendszeresen itt lesz nektek a „Nem túl régi idők mozija” című rovat. Ebben olyan alkotásokat veszünk górcső alá, melyek messze nem frissek, ugyanakkor valamiért mégis érdemes lehet leülniük elé azoknak, akiknek csak ritkán adatik meg egy-egy szabad másfél-két óra, ám ha mégis van ilyen, akkor nem Uwe Boll gyötrelmeivel kívánják elütni az idejüket. Arra azonban készüljetek fel, hogy tenmagam éppen csak egy kicsit ismerem jobban a filmek világát, mint Bali szakrális templomi táncait, ennél fogva a „kritikák” olyanok lesznek, ahogy azt egy egységsugarú, a filmet nem mindenáron megérteni, sokkal inkább végignézni akaró ember látja. Tekintsétek ezt amolyan underground kritikának, vagy ha úgy jobban tetszik, unortodox értékelésnek, és ne várjatok Réz András gondolatmeneteivel vetekedő mondatcsodákat (ahhoz amúgy is több tudatmódosító kellene), arra ott van Szada rovata (gondolom). Amennyiben a leírtak ellenére mégis felkeltette valakinek az érdeklődését a dolog, úgy ne habozzon, tartson velem, és máris ketten leszünk!
Most pedig a minőséginek szánt tartalom!
Nemrégiben úgy adódott, hogy két teljes hetet töltöttem egy országgal feljebb, és olykor tetemes holtidőbe tudtam belefutni, ami alkalmat adott arra, hogy éves filmadagomhoz nagyobb dózissal is hozzá tudjak járulni. Így sikerült belefutnom a The Skeleton Twins (Csontváz Ikrek) című alkotásba, amin meglepően jól szórakoztam, miközben azt vettem észre, hogy egyre szimpatikusabbak a szereplők a maguk mindenféle elfojtott vágyaival, frusztrációival, múltból eredeztethető defektusaival.
De ne rohanjunk ennyire előre, lássuk inkább röviden, és nagyjából spoilermentesen a sztorit, miszerint adott két tesó (fiú-lány : Milo-Maggie), akik a szabad világ földrajzilag elkülönülő, de egymástól nem túl eltérő pontjain élik életüket, és mit ad isten, ennek ellenére éppen egyszerre gondolják ki azt, hogy önkezükkel vetnek véget életüknek. Itt most ne higgyétek azt, hogy majd dülledt szemű, kötélen lógó, kékesfekete hullákat fogtok látni, hiszen hőseink ennél valamivel gyávábbak, ezért Maggie ápolónőként (doktornőként?) praktikusan a gyógyszert választja, míg Milo az érfelvágós, kádba fekvős metódus mellett teszi le voksát, ráadásul időben pár órával korábban is, mint testvére.
Ennek a vége az, hogy Maggie éppen szemez a bogyókkal, mikor a testvére öngyilkossági kísérletéről hírt adó telefonhívás megszakítja a folyamatot. A kórházban aztán a testvérpár megegyezik, hogy Milo odaköltözik Maggie-hez egy időre, míg pszichésen kissé összeszedi magát, és ismét alkalmas lesz az önálló életre. A csavar egyébként az a dologban, hogy Milo homoszexuális, és…ja, a lényeget nem írom le, fedezzétek fel magatok a dolgot, mindenesetre van valami, ami miatt kicsit a múltban ragadt, de testvérének is van valamiféle fura becsípődése, így hamar összeáll a kép, hogy bár Maggie élete nagyjából kiegyensúlyozottnak tűnik, valójában semmivel sem stabilabb személyiség, mint fivére.
Bevallom, a szereplők ismerősnek tűntek, de akkor sem tudtam volna megmondani a nevüket, ha valaki azzal fenyeget, hogy az életben többet nem ehetek abból a remek kólás gumicukorból, amit a szlovákoknál kilószámra öntöttem magamba, csomagonként fél euróért. Ennek ellenére amikor EndreMan egy telefonbeszélgetésünkben mondta a nevüket (Kristen Wiig és Bill Hader), szemrebbenés nélkül belehazudtam a vonalba, hogy „igen, ők azok, mint ez köztudott”. Ám tudatlanságom alacsony teherbírású rétegeit kavicscölöpözgetve, gyorsan rájuk kerestem a YouTube-n, ahol azt kellett tapasztalnom, hogy Kristen Wiig roppant vonzó nő, és nem azért, mert olyan eszméletlenül tündöklő szépség, hanem mert őrületes kisugárzása van, és nem mellesleg természetesen nőies, nem is beszélve arról a felfelé kunkorodó orrhegyről, ami profilból olyan szépen érvényesül. Így sikerült belebotlanom abba a videóba, amelyikben Will Ferrell társaságában úgy jönnek be a színpadra, mintha előtte öt perccel szálltak volna ki az épület előtt a 30 éves John Deer traktorból, miután levegyszereztek vagy 30 hektár kultúrnövényt, miközben maguk is jelentős mennyiségű mérget szívtak be.
Tehát gyorsan világossá vált, hogy a színészekkel nem tudott mellényúlni a rendező (kigugliztam: Craig Johnson az), és el kell ismerni, hogy Bill Hader elképesztően hozza a meleg figurát, olyannyira, hogy megfordult a fejemben, talán azért ilyen profi, mert valóban az. Ám mielőtt erre is rágugliztam volna, csörgött a telefonom, és másvalamibe kellett fognom, de ti úgyis leírjátok kommentben, hogy nem az, sokkal inkább remek színész. A teljesség kedvéért említsük meg a filmbéli Maggie férjét is, aki nem más, mint Luke Wilson, a szemében nulla-huszonnégyben világfájdalmat viselő férfiember, akinek valamelyik alsópolcos filmjét egyszer úgy konferálta fel az egyik kereskedelmi tévé, hogy „főszerepben az Oscar-díjra jelölt Owen Wilson kisöccse”. A Csontváz Ikrekben azonban csak egyfajta mellékszerep jut neki Maggie mellett, ráadásul az sem túlzottan hálás. Ő az a személy, akinek révén felvetődik az örök dilemma, ami oly sok férfit és nőt kárhoztatott már életfogytig tartó őrlődésre, miszerint melyiket válasszuk: a szerelmet-é, avagy a biztonságot, hiszen valamilyen rejtélyes oknál fogva a kettő vajmi ritkán kombinálódik egyazon személyben, és miközben elveszünk valakit/hozzámegyünk valakihez, gyermekeket nemzünk/szülünk neki, szívünk mélyén őrzünk valami mást, ami vagy a múltból táplálkozik, vagy a jelenben okoz folyamatos elégedetlenséget, és hiányérzetet. De mindezt egyébként nem sugallja a film, csak ez jutott róla eszembe.
Összességében a Csontváz Ikrek egy nagyon élvezhető, mi több, szerethető alkotás, mely nem fog igazán mély nyomokat hagyni bennünk, de pontosan a két főszereplő remek alakítása, és az egyébként szívbemarkolóan cinikus (pont emiatt humoros), és olykor szókimondó, remekül kidolgozott Milo-mondatok miatt valahol igenis meg tudjuk szeretni az egyébként baromira defektest párost. Érdemes kiemelni a film csúcspontját, ahol a két tesó a Starship: Nothing Gonna Stop Us Now című dalára valami eszméletlen tátogást ad elő, amit csak fokoz Bill Hader melegen kecses mozgású, ritmusos tánca. De vigyázat! Csak óvatosan, mert a dal belerágja magát az agyba, és hetekig nem hajlandó onnan kitakaródni. Amennyiben van nagyjából másfél órátok, bátran ugorjatok neki, nem fogtok csalódni, hiszen itt pontosan az történik a filmben, mint amit a néző lát. Ja, és ami talán a legfontosabb: végre nem akarták az eredeti címet valami nagyon kreatívra fordítani, és ez így is van rendjén, hiszen ikreink életében rengeteg csontváz lapul a szekrényben.
