Amnézia. Vírus. Zombik. Szuperképességek. Ugrálás felhőkarcolóról felhőkarcolóra. Összeesküvés. Igen, ezek külön-külön eléggé elcsépelt játék-klisék. No, de együtt vajon milyenek? 2009/07 archív
Iszonyat filmmel indul a Prototype, és tény, hogy aki nem készült volna fel a játék hangulatára, kábé azonnal összerondítja magát, mivel azonnal az akció sűrűjét mutatja az animáció - a főhős hentel benne, mint egy felturbózott, őrült boncmester, testéből csápok, kampók nőnek ki, a nép pedig csak hullik, mint a legyek. Nos, ez eddig nem is rossz, az ütős kezdés kipipálva, már csak azért is, mert még fel sem ocsúdunk a videó okozta sokkból, máris át kell vennünk az irányítást. Ott állunk egy komplett csatatér közepén, mindenfelől ellenség özönlik, lőnek, tankkal nyomnának agyon, helikopterrel vadásznak ránk - bizony, ez nem az a megszokott, nyugis tutorial rész, amikor valami csendes, eldugott helyen vezet végig a játék azon, hogy „Így nyomd meg a gombot és akkor hopp, látod, milyen szép nagyot tudsz ugrani?"
ELEVEN TESTET SZELETELEK
A játék elejébe beépített oktató rész gyakorlatilag abban is különbözik a megszokott tutorialoktól, hogy itt gyakorlatilag minden szuperképességet azonnal használhatunk, nem kell pályák sokaságát végigtolnunk, egyenként „begyűjtve" a különböző extrákat. A játék gyakorlatilag pár utcányi verekedés alatt végigvisz szinte az összes lehetséges támadási, védekezési és speciális közlekedési módon, majd a pálya végén egy sokcsillagos főkatonával akasztjuk össze a bajszunkat az egyik legdurvább „fegyverünkkel", amelyben egyszerűen magunkba olvasztjuk szegény párát. No, és csak itt indul igazából a játék, itt jön az első olyan filmecske, ami valamiféle történet alapján is megmutatja, mi a franc történik velünk, a városunkkal, meg úgy egyáltalán.
Megadjam a mainikűrösöm számát?
NEM LESZEK EGERETEK!
Műtőasztal, rajta szerény személyünk véresen, és jelentősen hullaközeli állapotban. Körülöttünk pár orvosszerű egyén, akik épp rólunk értekeznek, és nem valami hízelgően. Egyszer csak hősünk felpattan, és kiront a teremből, majd felteszi az obligát klisékérdést: „Ki a fene vagyok?" Bizony, a játék alapjául egy olyan történet szolgál, amely kezdetekben nem igazán az eredetiségével tűnik ki. A hősünk neve Alex Mercer - ennyit azért gyorsan megtudunk, és még valami nagyon halvány emlékképeket kapunk arról, hogy van valahol egy húgocskánk, meg tán egy lakásunk is (ez utóbbi, gondolom, a meglepetés pörölycsapásával taglóz le mindenkit), így elindulhatunk ezen a nem túlzottan éles nyomon, hogy kiderítsük, mi a túró folyik itt valójában.
MEHETEK EZERFELE
Innentől már sokkal inkább a miénk az irányítás, ugyanis egy tipikus, és egyre divatosabb sandbox-jellegű játékkal van dolgunk. Ha valaki az utóbbi éveket sztázisban töltötte volna, dobozkában írunk arról, mi a fene is ez. Mindenesetre az a lényeg, hogy mehetünk, amerre csak akarunk, lehetséges hinteket ad persze a játék arról, merre is érdemes kószálnunk. Lényeg a lényeg, szép lassan kiderülnek randa dolgok. Elsőként persze az, hogy valamiféle furcsa kísérlet prototípusai vagyunk (nocsak, pedig már majdnem természetesnek vettük a testünkből kinövő csápokat, kampókat, és egyebeket, nem?), és természetesen hamarosan az is felködlik az agyunkban, hogy meg kell találnunk a felelősöket - naná, hogy nem egy békés sakkjátszmát szeretnénk befejezni velük. Ezenközben újra előjönnek mindazon képességeink, amelyeket már a tutorialban is láthattunk, és bizony, szükség is lesz ezek használatára, mert a városban erőteljes káosz alakul épp ki. Ugyan még viszonylag nagy számú „normális" ember sétál az utcákon, de valamiféle vírus terjed, amely (kliséveszély újra!) agyatlan zombivá változtatja az alanyt. A város több pontján pedig mindenféle fegyveres erők gyülekeznek - vannak „hagyományosabb" katonák, meg kevésbé hagyományosak, akik mintha nem egészen a szabványos hadsereg kötelékét erősítenék...
Most mit néztek?! ?Megmondtam neki, hogy az az én parkolóhelyem.
LESZEK TE, RENDBEN?
A menekülés közben a legelső elsajátítandó dolog a szuperugrás, amely tulajdonképpen az ugrás gomb hosszabb nyomva tartásával abszolválható - így jutunk ki a kezdő, elzárt területről az utcára. Ködös emlékeink által vezérelve futni kezdünk egy helyszín felé, de még hogyan! Nekilódulunk, és onnantól nincs akadály, ha a futást aktiváljuk, Alex ágyúgolyóként tör utat minden akadályon, gyorsabb az autóknál, az álló vagy szembejövő kocsikon szimplán átugrik, a gyalogosokat meg úgy szórja/könyökli/pofozza szét, mintha hungarocellből lennének. No persze nem sokáig hagyják ámokfutni, jön utána a hadsereg, így hamarosan a többi képességet is felhasználhatjuk. Megtudhatjuk például, hogy az alacsonyan repülő helikopterek ellen a legjobb fegyver a fel-feldobott taxi - egy mozdulattal felemelhetjük a járművet (vagy később bármilyen más nehezebb tereptárgyat), megcélozhatjuk a rombolandót, és sutty. A házfalakon pedig úgy futkározunk fel, mintha csak Pókembertől loptunk volna lábakat - néha bizony jól jön, hogy a minket vadászó katonák ilyenkor nem tudnak utánunk suhanni az y koordináta mentén. A legzúzósabb képességeink egyikére pedig akkor lesz szükségünk, mikor zavaros memóriánk által vezérelve saját lakásunk közelében találjuk magunkat. A helyet állig felfegyverzett morc marconák őrzik, így közéjük sétálni kissé szuicid módszer lenne. Azonban - szintén pár gombnyomással - megfoghatjuk az egyik elkószált katonát, és a földhöz vágva... Hogyismonnyam... Bekebelezzük őt. Ilyenkor a testünkben randalírozó furcsa, sötét anyag veszi át a hatalmat, csápokat növeszt körénk, körbefonja az áldozatot, és igencsak aszexuális ölelés keretében magunkba olvasztjuk az illetőt. Innen pedig szintén egyetlen gombnyomással átváltozhatunk áldozatunkká - itt vált életemben először látható valósággá a híres mondás: „az vagy, amit megeszel"...
ELMERENGEK RENDESEN
A bekebelezés a későbbiekben a játék történetét is hivatott előrevinni, ugyanis hiányzó emlékdarabkáinkat és a memóriánkban tátongó hegynyi réseket is így foltozhatjuk meg. Szép lassan kiderül ugyanis, hogy a „mutálódásunk" - és micsoda csoda, a város bezombulása - mögött felsőbb érdekek húzódtak meg, és úgy egy tucat olyan emberke lézeng a városban, akik valamilyen módon felelősek a dologért. Ha ezeket elkapjuk és „beolvasztjuk", hozzáférhetünk a memóriájuk egyes darabjaihoz, amelyet egy kis aljáték keretében kapcsolhatunk össze csinos neuronok képében. Ez elsőre egy szövevényes, furcsa háló, de ha ügyesek vagyunk, összekapcsolódó eseményekké, megmagyarázható emlékláncokká válik, és máris kiderül a közelmúltban elkövetett csúfságok minden randa eleme. Ezenkívül egy harmadik - kevéssé elhanyagolható - funkciója is van az ilyen típusú hamikázásnak, mégpedig az életerő visszatornázása. Tény, hogy gyorsak és erősek vagyunk, és egy-két golyótól sem fogunk padlót, nem úgy, mint normális embertársaink, de azért erőteljesen osztják ránk az áldást, így a kedves piros csík, amely vitalitásunkat hivatott jelezni, gyakran meg talál csappanni. Ilyenkor fogjunk egy jólelkű fegyverest, és máris táplálkozhatunk.
EMBER EMBERNEK FERKESE
A játék története nagyjából ennyiben ki is merül: a sandbox jellegből adódóan innentől rajtunk áll, milyen sorrendben gyűjtögetjük be a felelősöket, végigtrancsírozhatjuk Manhattant leeentről feeel vagy feeeentről leeee, a lényeg innentől a kissé repetitív utcai hent lesz. Alapvetően marha sok futásból, épületeken történő felrohangászásból, majd felhőkarcolóról felhőkarcolóra ugrálásból áll a közlekedési modell, bár vezethetünk is ezt-azt, már ha tudjuk, hogy kell (helikopter vezetéséhez például táplálkozzunk egy helikoptersofőrt és máris menni fog). A durvább helyzetekben aztán harcolunk, vagy épp megpróbálunk egy bekebelezett ellen képében átslisszolni a „problémásabb helyeken". Fegyvert is használhatunk persze, bár a játékban ezt a részt igen kevéssé dolgozták ki, hiszen nem erre hegyezték ki. Itt-ott gépfegyverek hevernek, néhol még páncélöklöt is találhatunk, amely a tankok ellen lesz igen hasznos - de nagyrészt mégis saját kombóink és speckó tulajdonságaink segítségével jutunk túl a veszélyeken. Ami számomra baromi furcsa volt a játékban, az a normál járókelők teljes semmibe vétele: futás közben fellökjük, arrébb rúgjuk őket teljesen automatikusan, de ha épp úgy tartja kedvünk, őket is bármikor magunkba olvaszthatjuk - a „szimpatikus, szerethető főhős" szócikk mellett a Wikipedián nem Alex Mercer fotója lesz az illusztráció, az tuti.
MEGYEK, LELEPLEZEK
Nos, a sztoriról és a fícsörökről talán elég is ennyi, azt úgysem árulom el, mi lesz a játék vége, ki a főgonosz és miért tette, amit tett. Aprítsátok a katonákat, és az egyre többfelé felbukkanó zombikat, gyűjtsétek be a fontos emberek emlékeit, ki fog az derülni, és azt hiszem, akkora durranás nem lesz számotokra sem a konklúzió, hogy aztán napokig alvás helyett „azta, wazze, mekkora!" kiáltásokkal tarkítva álmatlanul forgolódjatok párnáitok közt. Nézzük inkább, milyen játszani a Prototype-pal. Well, számomra elsőre egész pofás volt az élmény - végül is Manhattan közepén rohanni, ugrálni, rombolni, hentelni, mutáns képességekkel zúzni nem rossz dolog, Budapest különböző pontjain az életben is szívesen kipróbálnám, igény az vóna rá ugyebár. De bizony egy idő után ellaposodik az élmény, és ezért több minden felelős. Az egyik az irányítás. Bizony, konzoljátékként fejlesztődött a drága kis prototájp, és a kedves, jóravaló fejlesztők úgy gondolták, egy az egyben megtartják az irányítást, valahogy átpakolják a billentyűzetre, az egyszeri gémerparaszt meg majd azzal az ekével szánt, ami van nekije. Így alakult ki egy teljesen lökött kettősség: bizonyos irányítási fícsörök marha könnyen összehozhatók, a legbrutálisabb csatákon is átzúzhatunk szimpla előre plusz bal gomb kombinációval, máshol pedig olyan szinten emberellenes a dolog, mint például az adóbevallás. Amikor például egy méretes taxival veszünk célba ellenfeleket, a [Tab] gomb lenyomásával, valamint az egér mozgatásával választhatjuk ki a legmegfelelőbb célpontot. Elmondva is fura, kipróbálva meg aztán végképp halálosan idegesítő. „Maz Úr" jóvoltából kaptam egy Xbox-kontrollert, amelyet szegény, sóhajtozó PC-mre kötve egy fokkal normálisabb élményt adott a játék, de szabvány FPS-ekhez szokott kacsóim még mindig egy normális billentyű plusz egér megoldásra áhítoznának.
NEM SZERETEM EME TEREPET
A másik tényező, amely segít unalomba taszajtani a játékot, a kissé elnagyolt pályatervezés. Manhattan valóban nagy, tele szép, magas házakkal, néhol parkokkal, sok-sok autóval, járókelővel (és katonával, zombival, tankkal, legalábbis ez esetben). De ha a házak rövid időn belül dettó ugyanolyanok, a járókelőket kábé négy-ötféle típusból rakták össze, a katonák meg egyenesen tök ugyanolyanok mind - nos, az ilyesmi egy idő után úgy megnöveli az ásításfaktort, hogy nahát. És ugyan egy ideig érdekes lehet ide-oda futkározni és nyírni a népet, meg bekajálni az emléktulajokat, még a néhol elérhető minijátékok, mint például a kissé céltalan célbaugrás sem fogják megmenteni a Föld középpontja irányába tartó unalomjelzőt. Van időre célbafutás, gyűjtögetős móka vagy „ölj minél többet" jellegű csúcskísérlet, de mivel ezek gyakorlatilag teljesen elviszik a fő történetszál folyamatosságát, a legtöbben pár próba után hagyják az ilyesmit a túróba.
EME SZERKEZET NEM GEBED MEG
Grafika terén szintén kettősség fogad, a főhős harci animációi ultradögösek, és az átvezető videók jó része is baromi pörgős adrenalinpumpa (kezdve a bevezetővel), de az ellenfelek és NPC-k egy kaptafára készült seregei, az egyhangú, szürke kockaházak még az itt-ott fellelhető eredeti helyszínek (Empire State Building, Central Park) ellenére is monotonná válnak. Hangilag minden oké, fröccsen a vér, robban a helipókter, flottyannak a belek, de hosszabb távon azért ezt is meg lehet unni. Az viszont örvendetes tény, hogy egy átlagos géppel toltam végig a hentet, és az ajánlott beállításokon még jócskán tudtam felfelé srófolni anélkül, hogy látható gondokat okozzak a masinámnak - konzolportoknál persze ez sokszor így van, de itt azért láthatóan reszeltek a grafikán, nemcsak a szokásos elmosódott katyvaszt kapjuk.
SZERESSEM? NE SZERESSEM?
Hogy kinek ajánljuk akkor a Prototype-ot? Nos, a szofisztikált történetvezetés, a bonyolult játékmenet hívei, valamint Teréz anya légynek sem ártó követői nem lesznek sokáig beleszerelmesedve, de az is tény, hogy egy átlagos iskolai nap, vagy egy válsággal és bunkó főnökökkel tarkított munkahét után üdítőleg tud hatni pár olyan óra, amikor szinte fegyvertelenül (hiszen mi vagyunk a fegyver) szénné zúzunk egy egész várost. Jómagam is át tudom érezni a dolgot, zúztam is egy ideig, aztán gyorsan elég is lett belőle - mentem vissza Plants vs Zombies-t játszani hard fokozaton.
2009/07 archív
Pro:- sokféle, fejleszthető képesség
- szabad barangolás
- látványos harc
Kontra:- ami egy idő után azért repetitív
- kicsit nehézkes irányítás
- egysíkú környezet
8.4
főleg annak aki szereti az akciójátékokat.
Sims 3 és Leszáll az éj csomag
Perverz kelet? - A hentai és a játékok világa
Sucker Punch Annihilation
