Egérilla a marson, avagy ne szórakozz a robbanékony jómunkásemberrel! 2009. október archív
Szeretjük a jómunkásembereket. Svájcisapka, pár célszerszám, kétdekás kevert és jól célzott köpetek - ők az egyszerű ártatlanság mintaképei. Itt, a Földön legalábbis. Ellenben a (ki tudja, mennyire közeli) jövő egyik alternatívájában nem igazán ajánlott őket felbőszíteni.
A romboló építőmunkás bal ladája
A Red Faction sorozat harmadik része nem túlzottan szőrözik holmi szofisztikált kerettörténettel - bár a játékba belemerülve azt sikerült tapasztalnom, hogy erre nincs is olyan irdatlan nagy szükség, de erről később. Adott tehát a Mars, a kétezer-ikszszázikszedik évben. Az Earth Defense Force, azaz az EDF nevű szervezet úgy gondolja, hogy a nevükben megbúvó Earth szócska behelyettesíthető akár a Marssal is, ezért az eredetileg a terraformálás közepén járó bolygót védő, a kolonizációt segítő szervezet átment zsarnokosdiba, és atomjaira dolgoztatja a helyi munkásságot. Tulajdonképpen az EDF a korlátlan úr, a munkásokat bármikor csicskáztathatják, letartóztathatják, de - ahogy a bevezetőben láthatjuk - meg is ölhetik, ha épp olyan kedvük támad.
Mielőtt itt minden rombadől, a boroshordót azért kimentem.
Főhősünk, Alex Mason - mint a szintén nem túl bonyolult névválasztás is mutatja - a munkásosztály jeles tagja, és tesója után érkezik a Marsra, mivel a srác élete az új bolygón nem csupa játék és mese. A bátyót vagy öcsit (az a nyamvadt brother szó nem sokat segít az életkori viszonyok meghatározásában ugyebár) azonban egy rövid tutorial részt követően simán lepuffantja egy kisebb egységnyi EDF-katona, és mi is odavesznénk, de szerencsénkre a helyi ellenállás közbelép. Nemsokára a marsi városka egyik csücskében, egy (igazság szerint nem túlzottan elrejtett) lázadóbázison találjuk magunkat, ahol megismerhetjük a rendszerellenes elemeket, és megkaphatjuk első feladatunkat. Innen aztán indul a móka, és - ahogy említettem - a kerettörténetet öt percen belül el is felejtjük, csak rombolunk, tombolunk, robbantunk és falakat kalapálunk porrá. És az Úr látá, hogy ez jó.
Aki kalapot ácsol: a kalapács
Ahogy írtam is, legelőször egy rövid oktató feladatot kapunk, amikor az akkor még élő és viruló öcsibátyó elvisz egy elhagyatott toronyhoz, és megbíz minket annak ledöntésével. Ekkor még nem kell ellenségre számítanunk, tehát kísérletezzünk bátran. Először is a fal állja utunkat, de most nem az adja a másikat, hanem mi! Kezünkben terem ugyanis a jókora Marsi Célszerszám Kalapács (MC Hammer), és pár kedves piffpaff után szabad az utunk a toronyhoz.
Azt persze már kissé lassú lenne lenyomni ugyanezzel a technikával, ezért bátyus ellát minket pár robbanótöltettel. Ezekből először kettőt tudunk egyszerre rátapasztani vagy rádobni a robbantandó felületre - ez célszerűen oszlop vagy támfal, de gyakorlatilag megtapad bármin. Utána már csak a középső egérgombot kell egy határozott benyomódásra késztetni, majd gyönyörködni a tűzijátékban. És igen, a vérpistikék itt csalódnak először (de nekik meg toll a fülükbe), ugyanis az átlag FPS-ekben megszokott „egy robbanástól azonnal köddé válik minden", vagy épp a „kicsit koszos lesz a fal, de más nem történik" sablonok helyett építészi (illetve rombolászi) pontossággal semmisülnek meg az ojjektum egyes részei. Ha csak sima közfalat, vagy bármilyen kevésbé fontos épületelemet találunk el, az épület szinte meg se remeg. Pár fontosabb tartóelem berobbantására azonban hihetetlenül vészjóslóan kezd remegni, nyögni és porlani minden, és egy idő után már zseniális robbanász lesz mindenki: gyorsan megtanulható, hogy merre vannak az épület statikailag gyenge pontjai.
Szórványos robbanások, téglazáporral, vérzivatarral
Szép lassan aztán rájövünk arra is, mi micsoda, ki kicsoda a városkában. Alapból sokat mászkálunk majd a gerillák tanyáján, ahol mindig van valamilyen lenyúlható járgány, és persze sokszor feladataink is eleve itt érnek véget. Apropó, feladatok. A játék lényege ugyebár az, hogy kiváló robbantó képességünk teljes tárházát bevetve, területről területre vessük vissza az EDF befolyását. Ez egyrészt abból áll, hogy interkom berendezésünkre néha érkeznek különleges megbízatások, amelyeket teljesíthetünk, de a térképen körülnézve magunktól is találhatunk rosszalkodnivalót. A közös cél ezekben az, hogy folyamatosan zúzzuk szét az EDF fontos bázisait, gyárait és egyéb épületeit, ezáltal ugyebár nem lesz szegényeknek hová hazamenni, vagy hol megtermelni a túró rudit. De a folyamatos kekeckedésünk azzal a kedves eredménnyel is jár, hogy növekszik a helyi morál, és egyre több elnyomott dolgozó csatlakozik a gerillákhoz. A feladatokból pár típust külön dobozokba pakoltunk mindenki okulására.
Ami csak kicsit pukkan, az a robbantáska
A dobozokban található berzenkedések mellett persze vannak egyéb, az ügyességünkre blazírozó játékrészek is, melyeknek egy része amolyan játék közbeni tutorial akar lenni. A zöld robbanó, vagy lemenő napot szimbolizáló (or whatever) ikonok vezetnek ilyen helyekre, ahol szintén ellenséges aktivitás nélkül tanulhatunk meg pár hasznos trükköt. Az egyik ilyen helyen egy magányos épületet kell úgy felrobbantanunk, hogy csak pár cipelhető (és aztán robbantható) hordónk van, és szintén alig egy tucat lőszerünk. Időre megy a móka, tehát előbb-utóbb megtanuljuk, mi a leggyorsabb és leghatékonyabb elrendezés ilyen esetben, és ennek bizony később, élesben is hasznát vesszük. Máshol pedig például rögzített gépágyút kapunk, mellyel kommunikációs tornyokat kell kilőnünk - természetesen itt is időre. Aztán persze vannak a vezetési képességeinkre apelláló küldetések is, no persze itt nem az ügyvezető igazgatói kvalitásunkat, inkább marsi jogosítványunkat kell felhasználnunk. Mert bizony van itt jármű dögivel!
Tele kérem...
Nos, igen, a járművek azért kissé furára sikerültek. Kábé olyan érzés őket vezetni, mint a Mass Effect kis űrputtyogóját. A valóságérzet szinte nulla, és az egér plusz WASD irányítás miatti gyomorrázó kameramozgás sem kedvez annak, hogy marsi ralin érezzük magunkat. Sebaj, azért nem olyan vészes a dolog, én hamar túltettem magam a dolgon, főleg azért, mert megspórol egy adag futkorászást a kerekes csodák használata, másrészt egy-két poén küldetést is csak gépesítve oldhatunk meg. Ilyen például, amikor az út szélén levő jeladó tornyokat kell megsemmisítenünk. Ezek olyanok, mint a Körúton a lámpaoszlopok, de hiába mennénk rájuk kalapáccsal vagy fegyverrel, ez is időzített kveszt. Azonban ha bepattanunk egy négy- (vagy sok-) kerekűbe, egyfajta irányított bowlingként döntögethetjük őket. Persze ezt az EDF sem hagyja annyiban, és utánunk küld egy csomó páncélautót...
Egyébként a gépek a GTA-sorozathoz hasonlatosan „szerezhetők", legalábbis az út szélén várakozók - vezetőoldali kirángatásról itt szó sincs, de az jó dolog, hogy gyakorlatilag pár másodperc nézelődés után mindig találunk valamilyen menetképes rozsdakupacot, amibe bepattanhatunk.
Grand Theft Űrkomp
Egyébként, ha már a GTA-t emlegettük, muszáj szólnom, hogy van áthallás, még ha nem is brutálisan direkt módon. A játéktér itt is szabadon bejárható, és bár vannak küldetések, nagyjából rajtunk múlik, mikor hová megyünk, melyik fajta feladatot oldjuk meg. Fejlesztgethetjük a felszerelést, gyűjtögethetjük a gerillákat, növelhetjük a befolyást - jó szándékú maffia vagyunk egy romlott világban, hogy patetikus legyek.
Ha feljössz, megmutatom a kapalácsgyűjteményemet.
Ja, igen, a környezetről is akartam mesélni. Ami szép. Annak ellenére, hogy valaki valahol azt írta, hogy nem nagy durranás, mert egyhangú. Nos, a helyzet az, hogy a Marson ne is várjunk dzsungelt vagy épp szivárványos, ugráló lovacskákkal teli pitypangos mezőt. Ez a bolygó - a játék történetének idejében - bizony frissen terraformált, épphogy csak élhető terület, amelyet nem a turistáknak, hanem a munkásoknak „találtak ki". Vicces, hogy elég erős posztszocialista feelingje van mindennek - az átvezető képek, a poszterek a falon, a logók és betűtípusok mind orosz, vagy épp annál kissé modernebb, kubai szocialista vonásokat alkalmaznak, de a retrofuturisztikus fémbarakkok és maguk az ütött-kopott járművek is olyanok, mintha valami csoda folytán az 1970-es években Magyarország telepedett volna át a Marsra. Durva dolog nosztalgiázni egy elviekben jövőben játszódó játékban, de többször sikerült...
Pusztítani néha nehéz, de igen kellemes
Egy játék megítéléséhez tehát hozzátartozik a kerettörténet (oké, kissé kevéske, de ide nem kell több), a megjelenítés szépsége (lőjetek le, de nekem igenis bejött) és a játékélmény (feelinges dolog futuroszoc környezetben disztrojolni, higgyetek nekem). Emellett azonban igen-igen fontos az, mennyire nehéz a feladatunk, és milyen intelligens az ellen. Nos, itt azért sajnos vannak furcsaságok. Az első pár perc küldetései játszi mód könnyűek, és kicsit később is azt vehetjük észre, hogy az MI kábé egy agyonvert vörös hering okosságával vetekszik, így nem nagy kunszt aprítani, lerombolni és trancsírozni őket. Azonban néha pont ez a kiszámíthatatlanság teszi marha nehézzé az életünket. Még a legóvatosabb, „casual" módban is embertelen sokan jönnek ránk egyszerre (például a fent említett jeladó-döntögetős, autós küldetésben), és butaságuk sajnos kiszámíthatatlansággá fajul: nekünk jönnek, ahol érnek, fedezékkeresés helyett ezren zúznak felénk, nem törődve saját „életükkel" - így viszont a tömeg gyorsan lenyomhat. Épp ezért néha pattogósan emlegettem a volitionös fejlesztők leányági felmenőit, amikor egy-egy könnyen induló feladat egy pillanat alatt változott káosszá, aztán elterültem, és újra a rebellis bázison találtam magam...
Benne leszek a TVben!
A vörös bolygó varázsa
Konklúziót kéne írni. Furcsa lesz, ugyanis teljesen felemás érzéseim vannak a Red Faction: Guerrilla kapcsán. Egyrészt értem én, hogy buta az MI és (egyesek szerint) egysíkú a környezet, felfogom, hogy mások a kimunkált sztorit hiányolják, de nekem ez a játék bizony csak azért is tetszik. A TPS-fanoknak lehet, hogy túl kevés lesz benne a fegyver (bár előre haladásunk során az összegyűjtött hulladékért és egyéb úton szerzett kreditekért hozzájuthatunk pár durrantyúhoz), az FPS-eseknek túl sok a robbantás a lövöldözés kárára, a kalandozóknak meg pont az lesz a baja, hogy miért nem lehet itt is nyugizni kedvünkre, mint a GTA játékokban.
Ennek ellenére az a helyzet, hogy az első betöltés utáni felhúzott szemöldökű, kívülrőlnézem-objektívleszek jellegű hozzáállásom megváltozott. Szeretem betölteni a játékot, megpihentetem a szemem a sarló nélkül is igencsak szocreál kalapácson és a szögletes, vörös betűkön, majd bepattanok egy lepattant járgányba, és irány valamilyen EDF-építmény, hadd romboljam porrá! Ilyenkor van az, hogy igen, tökéletesen tudom, hogy ez még egy paraszthajszállal elmarad a legmenőbb játékok mezőnyétől, de számomra mégis teljesen kellemes szórakozást nyújt. Esetleg kérhetek egy kalapácsot ide az irodába, vagy egy átlagos budapesti utcára is? Mert ott is volna ám igény az ilyesfajta „játékra"...
2009. október archív
Pro:- minden (érted? MINDEN) rombolható!
- futuroszocreál hangulat
- ötletes minijátékok
Kontra:- butácska AI
- egyhangú Mars
- fura vezetési élmény
8.8
Mondjuk egyszer végig lehet vinni, de semmi több sajna 
Burnout Legends (PSP Essentials)
Perverz kelet? - A hentai és a játékok világa
Sucker Punch Annihilation
