Risen - Teszt

A Piranha Bytes anno egy nagyszerű játékkal lopta be magát a szerepjátékot kedvelők szívébe. A Gothic hihetetlen játék volt több szempontból is. A jól kitalált, hihető világ, az életszagú történet és nagyszerű NPC-k mellé borzasztóan nehézkes irányítás, valamint temérdek bug társult. A mérleg mégis a pozitív irányba billent, és a Gothic szépen lassan sorozat lett. A harmadik rész elkészülte után azonban a kiadó úgy döntött, hogy új fejlesztőcsapatra bízza a folytatás elkészítését, mert a Piranha Bytes, úgy látszott, nem képes a fejlődésre. A Gothic 3 ugyanis minden Gothic-jellemvonást magán viselt: nagyszerű sztori, hatalmas, interaktív világ és annyi bug, mint ahány bogár az erdőben. Hogy milyen lesz a Gothic 4, majd kiderül, ám a Piranha Bytes-alkalmazottak nem követtek el tömeges öngyilkosságot, hanem új projektbe fogtak. A mű elkészült, és a keresztségben a Risen címet kapta.

Fel! Támadunk!

A játék címe a sztoriból adódik, amely igen jól sikerült a Risen esetében. A bevezető képsorokból ugyan túlzottan sok minden nem derül ki, viszont igen hangulatos. Ebben a világban az istenek nem lehettek túl szimpatikus entitások, ugyanis az emberiség fellázadt ellenük, és el is üldözte őket jól. A nagy szabadság és kánaán helyett azonban a világ mintha fellázadt volna az emberiség ellen. Pusztító viharok tépázzák a világot, kivéve egyetlen kis szigetet. Az Inkvizíció egy expedíciót küld Faranga szigetére, hogy kiderítsék, mitől speciális ez a hely. Az Inkvizítort szállító hajón található hősünk is potyautasként. Sajnos az expedíció hamar bajba kerül, miután egy hatalmas, kígyószerű lény pozdorjává zúzza hajónkat. Szerencsére túléljük a katasztrófát - különben igen rövid játék lenne a Risen -, és hamarosan a sziget partján találjuk magunkat, egy hölgyikével, néhány hullával és pár roncsdarabbal egyetemben. Jobban körülnézve több dolog is kiderül. Elsőként talán az, hogy a Risen grafikája szinte teljesen ugyanolyan, mint a Gothic 3-é. Ez egyrészt jó, mert nem túl magas a gépigény, másrészt rossz, mert a grafikus motor egy kicsit idejétmúlt már, hiába trükköztek a fejlesztők, a játék egyes részei nagyon gyatrák. A karakterek kidolgozottsága például, hogy is mondjam, közepes. Társnőnket mintha baltával faragta volna Picasso, és főhősünk sem egy Robert Redford. A táj viszont határozottan szép, bár természetesen nem egy Crysis-szintű dzsungelt varázsol elénk. No mindegy, nézzük tovább egy kicsit a sztorit. Mivel a nem Crusoe a vezetéknevünk, sajnos nem teljes felszereléssel sikerült hajót törnünk. Társunk közli, hogy kicsi, éhes, és fáradt. Keressünk hát menedéket, valamint némi harapnivaló sem ártana. Ez utóbbi probléma hamar megoldódni látszik, hiszen a parton ezrével hevernek a döglött heringek. Nyami. Sajnos társunk nagyon finnyás, és nem hajlandó nyers halat enni, úgyhogy meg is van az első küldetésünk: szerezzünk egy fazekat! Előtte persze valami fegyvert, mert jól tudjuk, hogy a sűrű erdő veszélyeket rejt magában. Szóval szerezzünk egy botot, és induljunk el a susnáysba vezető ösvényen.

Nincs meleged haver?

A sziget, ahol élek

Az első néhány méter megtétele után világossá válik, hogy a Piranha Bytes nem volt képes elszakadni a gyökereitől, vagy nem is akart. A Risen, és a Gothic világa nagyon hasonló alapokra épül, aminek következtében elképesztő szabadsággal rendelkezünk, és elméletben azonnal felfedezhetjük az egész kis szigetet. Elméletben. Az első küldetés teljesítése után - a fazék ugye - ugyanis gyorsan kiderül, hogy nem túl szerencsés dolog egy szál bunkóval (aki most nem a társunk) kóborolni. A fülledt dzsungelben és az árnyas erdők mélyén szörnyetegek tömkelege várja, hogy elfogyasszon minket vacsorára, és mondanom sem kell, hogy eleinte a legtöbbnek nem vagyunk ellenfél. Sőt, a Piranha Bytes egy érdekes újítással is szolgál. Sokan szidták a Gothic 3 egyszerűsített harcrendszerét, ezért most a Gothic első részében alkalmazott megoldásoz hasonló elveken működik a harc. Ez dióhéjban annyit jelent, hogy amíg meg nem tanulunk rendesen bánni választott fegyverünkkel, addig bizony nem is érdemes kalandozásba kezdeni. A Risen szörnyei ugyanis mesterfokon űzik a félreugrás, majd visszatámadás taktikát, míg mi eleinte a csapkodáson kívül nem sok mindenre vagyunk képesek. Ez a fajta harcrendszer nem feltétlenül rossz, sőt egy idő után kifejezetten élvezetes csörtéket lehet lenyomni, de kétségtelen, hogy sokan idegrohamot kapnak majd, miután az első útszéli sündisznó tizedszerre is lepofozza őket. A türelem nagyon fontos - nem a sok töltés miatt -, szintúgy a reflexek. Ahogy ráérzünk a támadás, védés, ellentámadás ritmusára, a harcok élvezhetővé válnak. Addig legalábbis, amíg csak egy az egy ellen kell küzdenünk. Amennyiben az ellenség netalán túlerőben van - ez egy idő után alap -, már egy kis szerencse sem árt, emberünk ugyanis nem képes a hátulról, oldalról érkező támadások kivédésére. Ilyenkor még fontosabb, hogy megfontoltan támadjunk, várjuk meg szépen „védekezve", amíg mindenki ránk vág egyet-kettőt, majd gyorsan csapjunk oda mi is egy embereset. Felszerelést a lakott területeken szerezhetünk magunknak a legkönnyebben és a legdrágábban. Természetesen a szigeten elszórva találhatunk rozsdás kardokat, fejszéket, pajzsokat, de egy rendes fegyverért már el kell látogatnunk az emberek közé. Kellő türelemmel felvértezve találhatunk néhány egyedi fegyvert is, ám ezek megszerzése nem egyszerű feladat, általában jól el vannak rejtve, és még őrzik is őket. Ennek ellenére érdemes felfedezni, már csak azért is, mert a sziget varázslatos - csodaszép tájakon kóborolhatunk némi kincs reményében. Tegyük fel, hogy szereztünk némi zsákmányt, és szeretnénk eladni. Sajnos erre nem sok lehetőségünk lesz, mivel a Risen világa jóval kisebb, mint például a Gothic 3-é.

A kocsmában, ott van a nagy élet

A Piranha Bytes-tól megszokhattuk, hogy az általuk kreált világban mindig valamely frakció szolgálatába kell álljunk. Egy jó ideig működhetünk szabadúszóként is, de a legtutibb felszereléseket csak hűséges vazallusként kaphatjuk meg. Most sincs ez másként, sőt egy kicsit keményebb is a helyzet, mint eddig. Az erdőből kiérve kiderül ugyanis, hogy a szigeten elég feszült a helyzet. Az Inkvizíció megszállta a sziget egyetlen városát, összegyűjtötte a népességet, és kijárási tilalmat vezetett be. Akit elkapnak a városon kívül, azonnal besorozzák, így nem árt óvatosan megközelíteni Harbor City-t. A sziget lakói persze nem örülnek túlzottan, és egy Don nevezetű emberke vezetésével néhányan a közeli mocsárba telepednek. Ők amolyan szabadságharcosok, de inkább banditák. A megszállt városon kívül akad egy kolostor is a hegyekben, ahol néhány mágus őrzi a Szent Lángot, mert hát mit is lehet csinálni egy szigeten. Sajnos őket is befenyítette az Inkvizíció, sőt oda is költözött. Közéjük csak úgy léphetünk be, ha előtte jóban leszünk a főinkvizítor bandájával. Az Inkvizíció drákói intézkedéseire azért volt szükség, mert a szigeten romok tűntek fel a semmiből, amelyekből randábbnál randább szörnyetegek özönlenek, lemészárolva mindenkit. Hamar kiderül, hogy bár az eszme itt is dicséretes - az Invizíció megvédeni szándékozik az embereket a veszélytől -, a kivitelezés már nem tökéletes. A városban lakó emberek éheznek, a mocsárban lakó banditákat a szörnyetegek támadják folyamatosan, és mindeközben a főinkvizítor csak a romokkal foglalkozik. A helyzet fokozódik. A városból kiűzött Don feltett szándéka a város felszabadítása (khm), de addig is a romokat fosztogatja a környéken, amitől persze idegbajt kap a főinkvizítor, aki éppen a világ megmentésén fáradozik. Harbor City-be érkezve mindjárt bele is kerül(het)ünk a sztori sűrűjébe. Ahogy már megszokhattuk, a különböző frakciók emberei kérésekkel fordulnak hozzánk, így szépen bedolgozhatjuk magunkat, ha eldöntöttük melyik oldalra állunk. Szerencsére elég sokáig nem kell végleges döntést hoznunk, de arra figyeljünk, hogy a küldetések száma véges, és legtöbbször az egyik oldal számára elvégzett feladatok pont ütik azokat, amelyeket a másik oldaltól kapnánk. Teccikérteni? A Dont és bandáját igazából egyvalami érdekli: a pénz. Az ő küldetéseik általában arról szólnak, hogyan is lehetne egy kis zsozsót szerezni. Védelmi pénz beszedése, egy-egy értékesebb ereklye „megszerzése", és hasonlók. Az inkvizíció persze nem nézi jó szemmel a Don ténykedését, és szeretne megszabadulni a városban lebzselő rosszarcú egyedektől. Amennyiben eldöntöttük, melyik oldalra állunk, neki is állhatunk renomét építeni. Nem muszáj persze, de ahogy azt már a Gothicban tapasztalhattuk, jó páncélokat itt csak ajándékba kaphatunk, találni nem fogunk egyet sem. Ez mondjuk nem túl barátságos rendszer, főleg, hogy mellékesen profi kovácsokká is képezhetjük magunkat.

Nevem Senki

Ha már szóba jött a kovácsszakma, meg kell említeni, hogy kellő türelemmel igazi polihisztort képezhetünk magunkból. A fejlődés is a megszokott Gothic-módszerrel zajlik, azaz szintlépéskor pontokat kapunk, amiket aztán arra költünk, amire csak akarunk. A kovácsolás mellett szakácsművészetünkön és potikotyvasztási képességeinken is dolgozhatunk. Ezek mindegyike igen hasznos, de egyik sem létfontosságú. Hasonló képesség a lopakodás, a zárnyitás és az akrobatika. Az első kettőt nem hiszem, hogy túlzottan magyarázni kellene, talán annyit érdemes megemlíteni, hogy mágusként lesz varázslatunk, amivel minden zárat ki tudunk nyitni, így ha ezen az úton járunk, akkor felesleges erre áldozni. A fegyverek és varázslatok terén szerzett jártasságunk eredményeképpen egy idő után valóban bejárhatjuk Faranga szigetét, mivel azonban a levágott szörnyetegek nem nagyon teremnek újjá, jól fontoljuk meg, mire költjük pontjainkat. Mágusként sem árt például konyítani valami közelharci fegyverhez, mert egy tűzlabda kitekerése elég sok időt vesz idénybe, és néhány gyorsabb ellenfél hamar belénk kóstol, amit papírpáncélunkban elég rosszul viselünk. Arról nem beszélve, hogy főleg a játék vége felé sokat kell barlangokban kóricálnunk, ahol nem lehet kilométerekről szórni az áldást. Az egyébként elég nevetséges, hogy mágusként simán hadakozhatunk kétkezes fejszével, viszont harcosként nem tanulhatjuk meg a rúnamágiát. Egy kis finomhangolás nem ártott volna még a rendszernek. Szintén a Gothic öröksége, hogy főhősünk ismételten névtelen, hazátlan, háttér nélküli egyed. A Piranha Bytes szerint ez segíti az azonosulást, hiszen kitalálhatunk magunkat háttérsztorit, jellemet, ami igazolja cselekedeteinket. Ezt lehet szeretni, utálni, személy szerint egyszerű, bár kisség igénytelen megoldásnak tartom. A Risen többi szereplője egy kicsivel jobban kidolgozott, de sajnos itt elmondható, hogy egy kicsit mintha visszalépés történt volna a nagy elődhöz képest. A Don ugyan szimpatikus, jól kidolgozott karakter, de Mendoza, a főinkvizítor, színtelen, sekélyes figura, szintúgy a mágusmesterek, akik közül egyedül az alkimista figurája számít érdekesnek. A romantika alapból hiányzott az eddigi játékokból, és sajnos ez most sincs másképpen. A játék elején velünk együtt partra vetett hölgyikét csak megmenthetjük, összeköltözni nem tudunk vele, és bár a későbbiek során találkozunk egy igen szemrevaló, tüzes kis menyecskével, ám az érdekesen induló kapcsolat valahogy nem az igazi. Sebaj, aki nagyon magányos, befizethet a helyi bordélyban egy kis etyepetyére.

Gótikus vonás

A Risen végigjátszása során igazi nosztalgikus hangulatba kerültem. Elnézést a rengetegszer felemlegetett Gothic-hasonlóságokra, de egyszerűen nem tud elmenni mellette az ember. A Piranha Bytes nem tud elszakadni a jól bevált módszerektől, és ez nem is akkora baj, hiszen akinek tetszettek anno a Gothic játékok, az nagyon jól elszórakozik a Risennel is. Mindazonáltal meg kell mondanom, hogy a sok pozitív vonás mellett a Risen magán viseli a Gothic sorozat nem annyira kellemes jellemvonásait is. A grafika hellyel-közzel elmegy, a hangulata összességében nagyon ott van, az új grafikus motor alapvetően jól muzsikál. A sziget tájai néhol lenyűgözőek, Harbor City kicsi ugyan, de jellegzetes kikötőváros, viszont a belső helyszínek nagyon egysíkúak, jellegtelenek. Ez azért baj, mert a játék vége felé rengeteget mászkálunk majd a címadó romokban. A karakterek kidolgozottsága viszont felemás. Egyrészt nincs túlzottan sok szereplő, mégis találkozhatunk klónokkal, másrészt egyik-másik karakter kidolgozottsága kritikán aluli, és most ne az egyszerű sallang NPC-kre gondoljunk, hanem kulcskarakterekre. Erre nincs mentség, nagyon illúzióromboló. A hangok alapvetően rendben vannak, az erdőben csiripelnek a madarak, hörögnek, morognak a szörnyetegek, ámbár a skorpió nyögésétől enyhe röhögőgörcsöt kaptam. A varázslatok nem túl látványosak, és igazából a hangjaik sem túl meggyőzőek. A jéglövedék alig szisszen, és még a maxra tuningolt tűzlabda sem robban elég hangosan. A játékmenet terén már jobb a helyzet, a harcrendszer megszokható, sőt megszerethető, ha már belejöttünk. A különféle romokban néhol egész jó kis fejtörőkkel szembesülünk, viszont ezek túl hamar kiismerhetőek lesznek, ismétlődnek. A csapdák egészen idegesítőek, és köszönhetően az állandó félhomálynak, simán belegyaloglunk ezredszerre is. A fő sztoriszál kellőképpen érdekes, folyamatosan bennük van, a „haladjunk előre, na mi lesz ebből" érzés. A melléküldetések viszont ismét felemás érzetet keltenek. Egyikük-másikuk zseniális - a kalóz elveszett kincsét megtalálni nem kis feladat, de persze most is van egy csomó olyan, hogy szedjünk virágot, négyet. Mindezek ellenére a Risen egy nagyszerű kis szerepjáték, hibái ellenére elvarázsol, magával ragad, csak túl hamar vége van. A Piranha Bytes-ra jellemző bugok most nem annyira hangsúlyosak, mint megszoktuk. Előfordul egy-kettő, de szerencsére semmi olyasmi, amit egy kisebb patch ne tudna orvosolni. Összességében a Risen minden Gothic-rajongónak kötelező, a sima RPG-fanoknak erősen ajánlott, aki pedig még sosem próbálta a műfajt, adhat neki egy esélyt, nem fog csalódni.

2009. október archív