Egy kőtábla, négy szilánk, négy dimenzió, négy variáció ugyanarra a hősre, ennyi lenne a Spider-Man: Shattered Dimensions összefoglalva. Pókból is megárt a sok?
Arachnofóbia: ekképpen nevezzük a pókoktól való rettegésnek azt a fokát, amely már komoly tüneteket eredményez (hisztérikus roham, önhajtépés, fejrázás, habzó száj...). Érzékeny lelkivilágom szerencsére nem kerül ilyen riadt állapotba, ha egy nyolclábú bemerészkedik véletlenül a személyes territóriumomba. Szeretem viszont rögtön egy síkba terelni ezeket a kéretlen találkozásokat, így papucs általi erőszakot alkalmazva hozzápasszírozom őket ahhoz az objektumhoz, amin éppen tartózkodnak.
Lemerem fogadni, hogy ezeknek a dögöknek van egy saját, zárt kommunikációs hálózatuk, ahol tudatják egymással azon személyek nevét és címét, akik veszélyt jelenthetnek a bogártársadalmi felvirágzásukra. Kijelentésem nem smafu, ugyanis gyakori rendszerességgel megjelenik életem különböző területein egy hozzájuk köthető esemény, amit mi sem bizonyít most jobban, mint az a tény, hogy a Spider-Man: Shattered Dimensions nevezetű játék pont az én merevlemezemre mászott fel.
Egy célért négyfeléNehéz az újdonság bástyáit ostromolni egy olyan szuperhőssel kapcsolatban, aki a népszerűségi listák legelején lógicál és kalandokban gazdag életét szinte az egész világ kitüntetett figyelemmel jutalmazza. A közel fél évszázados múlttal rendelkező - polgári nevén - Peter Parkerről jószerével mindenki tud valamit mondani. Még a nagyanyám is ismeri csintalan, barna hajfürtjeit, nem beszélve az igazi fanatikusokról. Éppen ezért komoly gatyafelkötést kell produkálniuk azoknak, akik valami átütő, friss tartalommal szeretnék kiegészíteni ezt a mozgalmas történetet. „Észak hős fiai, testvéreim! Gyűljetek most körém!" - hangzott a tettekre ösztönző kiáltás a Beenox fejlesztőcsapatának épületéből. A kanadai munkásbrigád válaszolva a felhívásra, felkapta a vaskos faltörőt és nekirohant annak a bizonyos bástyának. Sikerült is úgy telibe verniük, hogy az mindjárt négy darabra robbant. A végkifejlet szimpatikus, de a törmelék porától minden olyan... No, rántsunk csak egyet azon a gondolati gyeplőn - mielőtt még potroháig belegázolnánk a közepébe - és ismerkedjünk kicsit a játékkal.
Ezt kellett-e csinálni?A történet nem lacafacázik, úgy belecsap a közepébe, mint amikor kinyitunk egy képregényt és annak első megrajzolt kockája máris a kaland fergetegébe ránt minket. Híres falmászónk az éjszaka leple alatt a művészetek iránti vonzalmát elégíti ki éppen, egy múzeumban (hát mi mást csinálna?). Váratlanul egy másik érdeklődőre lesz figyelmes, aki nem más, mint Mysterio. „Na, ez sem a szófiai gumibugyi-gyűjtemény tárlatát jött szemrevételezni" - gondolja magában a póklegény és valóban, a szuper-rosszfiút nem a gumírozott fehérneműk bűvölték el. A burafejű bitangot leginkább egy ősi kőlap, a Rend és Káosz táblája csigázta fel, amit nemcsak megnézni, hanem birtokolni is szeretne. Vágya beteljesül, de ezt Pókember nem hagyhatja annyiban. A nagy bunyó és beszólogatások közepette közkedvelt rovarunk egy támadást követően véletlenül szétüti a faragott szikladarabot, ami zöldes pulzálások közepette szanaszéjjel röppen. Mysterio angolosan köddé válik, hősünk pedig az események gyors lezajlása után, kérdően motyog bele a sötét és rideg semmibe, hogy „most mi a magasságos csizmaszár folyik itten?..." A válasz rögtön meg is érkezik a letisztult, cyberstílusban üldögélő Madame Web személyében, aki közli vele, hogy inkább maradt volna otthon befőttet elrakni. A szilánkokra robbantott mágikus ereklye ugyanis - meglepő módon - a rend és a káosz egyensúlyát volt hivatott fenntartani a különböző világok között. Mivel ez az erő most megszűnt, beköszönthet a zűrzavar időszaka - feltéve, ha nem akarjuk újra összerakni.
Puhatestűek zsúrtalálkozójaMég jó, hogy helyre akarjuk állítani - végtére is, ha már mi főztük... És itt jön a fergeteges húzás, ugyanis a darabok különböző idősíkban és dimenzióban szóródtak szét. Emiatt az egyszerű szemlélődőknek, de még a legnagyobb rajongóknak is tartogathat kellemes meglepetéseket ez az alkotás. Jelenkorunk New Yorkjában nincs egy négyzetcentiméternyi terület sem, amit ne érintett volna a kis piros ruhás ugrálóművész, így a levegőváltozás valóságos felüdülést fog jelenteni. Már a produktum legelején megízlelhetjük az egymástól teljesen eltérő helyszínek atmoszféráját, hiszen a gyakorlópálya rögtön mind a négy színtérre elrepít minket. Napjaink jól ismert Pókemberét az Amazing, míg az alternatív jelenkor Hálólövőjét a fekete színű szimbiótával „kevert" Ultimate testesíti meg. A másik két legényt a múltban rejtőzködve vadászó Noir és a jövő Nagy Almájában vagánykodó - és a legcsinibb jelmezben parádézó - 2099 formálja meg. Négy különböző univerzum és személyiség egy összetett feladat terhével a vállukon. Hű, de izgalmasnak hangzik. El lehet felejteni Peter lelkizős és reménytelenül romantikus érzelmi vetületét, mert az elejétől a végéig egy kőkemény akciójátékban lesz majd részünk. Erről az a számos dimenzióközi gazember is gondoskodni fog, akikhez csak úgy véletlenszerűen (na persze) kerülnek a tábla egyes darabjai. Személyükben olyan ismerős arcok fognak vicsorogni ránk, mint például Homokember, Skorpió, Kraven és Elektro - csak hogy párat említsek a díszes társaságból. Rendesen el kell ám kennünk majd a lelkesedésüket, de miért minden esetben ugyanúgy?...
Izgi, mint egy kilapított tarantula Nem szeretném nagyon kihűteni a forró kását, ezért kimondom a játék legsúlyosabb rákfenéjét: unalmas! Sőt, egyes pályákon átcsap idegesítően monotonná a dolog. Na ne má'! Egy ennyire változatos ötlet hogyan laposodhat el? Gyorsan felvázolom a szitut. Adott egy szakasz, ahol már rögtön az elején kiderül, hogy kivel fogjuk összemérni az egónk erőszakosabbik felét. Csöppet meggyepáljuk az illetőt, mire az fogja magát és odébb libben, fut, repül, úszik vagy kúszik. Nincs mit tenni, uccu utána. Néhány ügyességi feladat pár ezer méter pókselyem elhasználásával, majd tettlegességig fajuló eszmecsere a főgóré csatlósaival. Megint egy pici bunyó a bosszal, aztán ismét ugrálunk, újabb „beszélgetés" az előreláthatólag kárvallott „hallgatósággal" (remélem, már értitek, hogy mire gondolok), legvégül az aktuális konfliktusgerjesztő likvidálása. És ez megy végbe minden pályán. Olyan, mintha egy változatosan kifestett csőrendszerben kellene parádézva végigvergődnünk (Ilyenből pedig kismilliót láttunk már). Ne adj' isten, ha az emberünk az egyik részben szimplán egy öregnénike kosarából csórja ki a kakaós tejbevonómasszát, akkor biztos pozitív irányba mozdul el eme bekezdés felhangja. Ha a készítők nem kreálták volna meg a Noir részeket (erről majd később), akkor most bátran belehazudnék mindenkinek az arcába, hogy: „én végigjátszottam a játékot"! Szerencsére nincs szükség arra, hogy bűnös szavakkal dobálózzak és hála ennek, a matéria élvezhetőbb részeivel is megismerkedhettem.
Formás ízeltláb-idomokA látványvilágra nincs panasz, engem legalábbis kilóra megvett! Hála a cel-shaded technikának, vannak olyan dimenziók, ahol úgy érezhetjük, hogy egy megelevenedett képregénybe csöppentünk (Ilyenek például az Amazing és az Ultimate részek). A futurisztikusabb nézegetnivalókat természetesen a 2099-es szakasznál tapasztalhatjuk, ahol minden csillog-villog. Számomra mégis a „aztadenagyonhangulatos" kinézetet a Noir sötétes, sárgás-barnás vagy barnás-sárgás légköre hozta. Persze, apróbb hibák itt-ott előfordulnak, de szinte semmi említésre méltó.
Attraktív módon szétütlek!Az emberi ízületek hamar tönkremennek - főleg, ha folyamatos terhelésnek vannak kitéve -, de nem egy olyan ádámi leszármazottnál, ahol az örökölt gének mellé még befigyel egy kis sugárzástól fertőzött pókméreg-koktél. Ennek köszönheti a mindig frappánsan replikázó Parker, hogy a küzdelmekben gazdag évek nem hagytak maradandó nyomot a szanaszét ütlegelt csáprágóin. A jól megszokott látványos és akrobatikus mozdulatok ebben az epizódban is jelen vannak. Elsajátításuk nem igényel majd különórákat, hiszen az alkalmazásukhoz elég lesz csupán egy, maximum két gombbal brillírozni. Ezen a területen nem kell attól tartanunk, hogy a szüntelennek tűnő küzdelem egyhangúvá válna. Pókember harci repertoárját folyamatosan bővíthetjük a pályán fellelhető emblémák megszerzésével, a különböző mellékküldetések teljesítésével, valamint az ellenünk törő haramiák nedvéből kinyert - úgymond - pókeszencia-pontokkal. A program nem fukarkodik megjutalmazni bennünket eme nemes fizetőeszközzel és meg kell hagyni, szükségünk is lesz rá. Támadási képességeink mellett komolyabb ütőerővel és az életerőcsíkunk meghosszabbításával növelhetjük hősünk túlélési esélyeit. Remekül kombinálták a pusztakezes parasztlengőket és a precízen kivitelezhető hálóvetős harcmodort, de sajnos mindezek ellenére a motor nem tud négy világot teljesen kiszolgálni. Nemhogy szerezne egy fénykardot és azzal... Ja, azt a dimenziót nem érinti most ez a történet. A több tucatnyi képességgel megszerzésével sem lesz változatosabb a játék összképe. A Noir rész kivételével a többi pályán a már felvázolt, egyhangú módon törhetünk előre - picit persze színezve a dolgot. De, ha már ennyit emlegettük a kis különc alternatív univerzumot, akkor ideje megtudni, hogy mi is ez, ki is ez...
Vadászat a whisky-szagú öltönyösökreAzért vesszük most górcső alá pont ezt a világot, mert hangulatában, stílusában és megjelenésében teljesen eltér a többitől. Mintha egy süteményes papírtálcán háromfajta krémes és egy dobostortaszelet (hmmm... dobostorta) várná az elkerülhetetlent. Persze, hogy mindenkinek egyből az árválkodó finomság mozgatja meg a nyálképződésért felelős szervét. Így éreztem a Spider-Man: Shattered Dimensionsszel kapcsolatban is, még többet akartam a Noir vonulatból, mert nem volt elég, amit a játékban kaptam (kell a fenének a sok krémes). A 30-as évek Amerikájában vagyunk, ahol a sikátorok fölé tornyosuló épületek oltalomként szolgálnak az anyakönyvezett nevüket nem vállaló bűnözők számára. Ez a fajta védelem az underground maskarában feszítő hálógyártónak is kapóra jön, ugyanis előszeretettel alkalmazza a lopakodás művészetét. Persze, sötétben megbújva mindenki lehet ütőképes rovarpalánta, de azért itten komolyabb a helyzet. Addig a pontig nincs is baj, amíg a settenkedésünk a fürkésző tekinteteket elkerüli, mert így könnyűszerrel levadászhatjuk azokat, akik inkább eltaposottabb létformában szeretnének tudni minket. Pókember talán ennél a résznél használja ki leghatékonyabban a tereptárgyak által nyújtotta lehetőségeket. Úgy vágja hozzá behálózott áldozatait a közelben vesztegelő tárgyakhoz (vaskapu, fal, vasúti kocsi), hogy a megroppanó csontok „szimfóniája" egyfajta különös, már-már beteges élvezettel tölti el az embert. Adjunk csak rá még egy kis hangot... Ez az! Felhőtlen és visszafogott randalírozásunknak azonnal vége szakad, mihelyst észreveszik a kecsesen mászó körvonalunkat. Ilyenkor az egyetlen ésszerű és egészségünkre nézve is kedvező lépés a kerékoldás, de iziben. Nagyszerűek ezek az alkalmak, hiszen ebben a felfokozott pánikhangulatban megcsillanthatjuk a falmászói tudományunkat. Persze csak, ha hagyják.
De meg... másználak!Láttatok már pókot jégcsapon iszkirizni? Nekem volt már szerencsém megfigyelni egy ilyen produkciót. Nem hasított rajta, de stabilan haladt a maga eltervezett útvonalán. Ehhez képest az SD-ben kapunk egy enyhén hikomatos póksrácot, aki kénye-kedvére (értsd: a programozó mércéje szerint) válogatja meg, hogy mire tapadjon rá. A folyamatos előrehaladás maga nagyon egyszerű és gyors, de ettől úgy érezheti a játékos, hogy belehajszolják egy érzékelhető, de meghatározhatatlan tempóba, amit ha törik, ha szakad, tartania kell. A korábbi részekben nagy szerepet kapott az, hogy mindenre felmászhattunk. Nem volt annál csodálatosabb érzés, mikor egy magaslati kiszögelésben megszellőztethettük a feszült gumiruhában bennrekedt gázokat. Komoly energiákat fordítottam arra, hogy feljussak néhány szimpatikus helyre, de rendre úgy pattantam le ezekről a placcokról, mintha azok átitatódtak volna valamiféle rovarirtó szerrel. A csőrendszer érzetét keltő pályák ezáltal még nyomottabbá és lineárisabbá tették az élményt. Elismerem, hogy egy előre megkomponált akciójátéknak nem feltétlenül kell arról is szólnia, hogy elidőzünk a táj szépségén, de ha már egyszer egy pókot irányítunk, akkor engedtessék már meg...
A bőregér tompora szebbSzándékosan nem akartam már az elején belekeverni egy másik cég által kiadott alkotást és végig próbáltam kerülgetni az állandó összehasonlítgatás csapdáját is. Hiszen mily gaz dolog lett volna a részemről, ha a beszámolómat azzal nyitom meg, hogy a Batman: Arkham Asylum sokkal jobb játék. Ami igaz, hiszen a Warner Brothers üdvöskéje a tavalyi évben jött, látott és fölényesen legyalázott minden hősökre épülő matériát. Az Activision talán megirigyelte ezt a sikert és azt gondolhatták, hogy a közkedvelt Pókemberrel hasonló babérokra törhetnek. Adva volt egy ragyogó ötlet és ilyen mozgalmas címmel akár toalettpapírokat is árulhattak volna, igen nagy sikerrel. A próbálkozás érződik a kész terméken és több rokonszenves elem is belekerült a „tyutyerkába", mint például a FPP-s bossharcok (saját nézetben történő arcplasztikázás), vagy a folyamatos karakterfejlődés. De egy ilyen tartalmas és hosszú kalandozásban nem elég az a néhai fellángolás, amit ezek a rövidke élmények és lehetőségek nyújthatnak. Végig úgy éreztem, hogy a múltban játszódó események nagyobb teret is kaphattak volna és most már bizton kijelenthetem, hogy a Noir-vonal üvölt egy egészestés történetért. A lopakodós és sötétben settenkedős recept már egyszer bevált egy „állati" hősnél, miért ne működne ugyanez egy hasonszőrű hős esetében? A visszajelzések alapján a népek dübörgő tengere szintén lát benne fantáziát és egyelőre még csak halkan, de szépen kérik a fejlesztőket, hogy repüljenek rá kicsit komolyabban a bőrszerkós pók-vagány témájára. A produktum komoly lefedettséggel bír, hiszen az összes, napjainkban használatos konzolra (kivéve PSP-re) megjelent. A fejlesztők voltak olyan kedvesek, hogy a PC-s társadalomról sem feledkeztek meg - igaz, egy kis csúsztatással, de emiatt nem fogunk vasvillákat ragadni. Rajongóknak egyértelműen bezsákolandó ez az újabb „randevú", a könnyed szórakozásra vágyóknak pedig egy jó - kanálállítóan - sűrű forró csokoládé társaságában okozhat kellemes perceket.
Pro:- sok hírhedt rosszfiú
- Noir-részek
- különböző dimenziók
Kontra:- monoton macska-egér harc
- a korlátlan falmászás megtorpedózása
- Mary Jane Watson hiánya
72
Sajnálatos, hogy ezt kell mondanom. Az eddigi legjobb Spider-Man game szerintem az Ultimate Spider-Man és a Web of Shadow. Ez a kettő, ami jól sikerült, a többi felejtős...
Burnout Legends (PSP Essentials)
Perverz kelet? - A hentai és a játékok világa
Sucker Punch Annihilation
