Az előző részek tartalmából
A Tales of Monkey Island a szelek szárnyán robog tova a tenger tajtékain, hogy ismét egy jóféle képzavarral kezdjem. El. Elaine és Guybrush újra itt vannak, jobb formában, mint valaha! - de ezúttal nem pazarolnám a helyet a sorozat bemutatására: természetesen a Telltale epizodikus kalandjátékáról van szó – aki többet szeretne tudni, annak ott az előző részt kiveséző, augusztusi Gamestarban megjelent tesztünk. Csapjunk is a borzalmas-voodoo-átokTM pezsgő gyömbérsörébe (uff), mert – hál istennek – most is van miről írnunk.
-Hogy kerülünk kosztümös filmbe, Pan? - Nem tudom, Stan, mert eltakarom a homlokom
És mégis mozog a...
Az irányítást egy epizodikus sorozat esetében nem módosítgatják hónapról-hónapra, így meg kell elégednünk az előző rész kicsit körülményes kezelhetőségével. A motor maradt, elvileg tehát a grafika sem változhatott sokat. És mégis: az új színeknek és az epizód világát megálmodók stílusérzékének köszönhetően a TMIC2SSC (bocs!) sokszor nagyságrendekkel szebb, mint az előző rész nem egyszer egyhangú környezete. A vízen a sziget mögött lenyugvó nap vörösei tükröződnek, míg Spinner Cay kékjei és türkizei egy igazi elsüllyedt város hangulatát árasztják. Fantasztikus, hogy mit hoztak ki látvány terén a technikai korlátok ellenére (elvégre a program Wii-verziója a kisebb felbontást és pár speciális effektus hiányát leszámítva pontról pontra megegyezik a PC-s változattal ). A mellékszereplő kalózok ugyanakkor érthetetlen módon még mindig az első rész kétféle modelljének áttextúrázott verziói, és Spoon Island dzsungele sajnos kísértetiesen hasonlít az előző rész rengetegére. Mondhatni ugyanolyan. Teljesen (elég a dzsungeles-térképes részekből, hé!). Míg a szereplők mimikája most is remek, az animáció néhol elnagyolt: Elaine az egyik jelenetben a beszélgetés befejezte után egyszerűen odébbsiklik – lába mozgatása nélkül. És nem mintha Uri nyomdokaiba akarna lépni (múúúkodj! - mondtam is, de a bug megmaradt: az animációt egyszerűen elfelejtették a kódba építeni). Kár ezekért az apróságokért: így a játék nemegyszer az elsietettség látszatát kelti, pedig a saját motorral készült átvezetők nagyszerűen rendezettek, mozgalmasak, az utolsó jelenet pedig a legnagyobb Pixar remekekkel is felvehetné a versenyt.
Hű! AZ is bezöldült???
E.T a majmok bolygóján
A játék ritmusa tökéletes, végig egy pörgős animációs filmben érezhetjük magunkat. A változatosabb és méretesebb bejárható területnek, a több hajózásnak, a Curse of Monkey Islandből visszahozott térképezésnek, és a kiválóan megírt sztorinak köszönhetően egy nagyobb, monumentálisabbnak tűnő kalandnak lehetünk részesei. Lesz részünk kardvívásban, összegyűjthetjük egy ősi faj ereklyéit, meg kell csáklyáznunk egy világuralomra törő kalóz hajóját, blokádokon kell áttörnünk, meg kell mentenünk egy fura lényektől hemzsegő elsüllyedt várost és nem utolsó sorban be kell bizonyítanunk Elaine-nek, hogy jobb parti vagyunk, mint az újabban még mighty pirate-ünkhöz mérten is igen konszolidált LeChuck. Ja, és levágott kezünket is jó, ha visszaszerezzük. A humorról csak szuperlatívuszokban tudok beszélni: ezúttal még több belső poén, még több kulturális és szociológiai utalás, és még több önironikus megjegyzés vár ránk (személyes kedvencem a kalandjátékok működési mechanizmusára építő Lechuck-feladatmegoldó-rejtvény). A fontosabb karakterek emlékezetesek, a megjavult Lechuck jelenetei – előzetes félelmeim ellenére – a játék fénypontjai. Az epizód főgonosza talán kicsit jellegtelenebb, mint az előző rész őrült doktora, vagy a játék elején bemutatkozó autogramm-gyűjtő kalózvadász, de ezt ellensúlyozza az ügyeletes rosszakarónkkal vívott végső csata ötletessége. A látszólagos komolytalanság ellenére a sztori – már most látszik – nagyon jól össze van rakva. Régi-új szereplőkkel sajnos most sem találkozhatunk, de a Largo-ra való utalás (majd meglátjátok) reménykedésre adhat okot. A szereplőgárda most is nagyszerűen teljesít, a zene pedig kiváló.
Ugye, hogy PONT így néztem ki a Randivonalas fotómon is?
Nézd! Mögötted! Ott hátul! Ütők!
De. Mert sajnos van de: Spinner Cay-nek a részben főszerepet játszó hímnős sellői egyszerűen nem passzolnak a sorozat évtizedek alatt kialakított univerzumához. Mert a szellemeket, zombikalózokat és a beszélő koponyákat az évek során megszokhattuk, de az űrlényszerű, homoszexuális hajlamokat mutató sikamlós lények szerepeltetése merész húzás volt a Telltale részéről. És természetesen nem a nemi hovatartozásuk miatt (már ha tartoznak. Hova.) Ezeket a fura lényeket sokáig nem tudtam magamban hova tenni – értem én, hogy szellemkalózokkal, papagájokkal és koponyákkal nem lehet tíz játékot eladni, de ez a váltás már-már blaszfemikus. De a Telltale nem ijed meg a saját árnyékától: a rajongók úgyis köveznek, mert kövezni kell. A döntés mindenesetre érthető, és a játék végére valahogy el is tudtam fogadni a hableányokat és -fiúkat. A sellőre, E.T-re és Putyinra egyaránt hajazó - vagy pikkelyező - entitások nem csak Guybrush, hanem az én gyomromat is megfeküdték (pedig a játékban azért egyetlen nemi identitásválságban szenvedő, kopoltyús, csúszós űrlényt sem kellett megenni). Szóval elfogadni ezeket a klónozott Merfolkokat nehéz volt azért. Mermaidek, vagy merboyok - furcsák és nem azért, mer' nem maidek, vagy mer' nem boyok (yikes!). De aztán a végére megszerettem őket, és arra jutotam: ez még bőven belefér, ahogy a játék végén megjelenő, Gungan-szerű víziszörnyek is, de: eddig és ne tovább. A játék szerencsére egy percig sem válik unalmassá: az előző részhez képest jóval változatosabb helyszíneknek (csak azt a dzsungelt tudnám feledni!), a fordulatos eseményeknek és a gyorsan pörgő sztorinak köszönhetően arra csábít, hogy együltünkben játsszuk végig. Amit megtenni – pár igen szadista fejtörőtől eltekintve - sajnos nem nehéz. Bár a Telltale a Sam&Max óta a casual-tól egyértelműen a hardcore felé mozdult el a játékmechanika komplexitását tekintve, érdekes módon a több helyszín, a nagyobb terep és a grandiózusabb történet ellenére ez a fejezet épphogy van olyan hosszú, mint az előző: a gyakorlottabb játékosok 2-3 óra alatt simán végigtolják.
Most mit bámulsz? Csak a körömlakkot szárítom.
A jó karib kalóznak de jól vagyon dolga
A kaland a woodoo-lady misztikus múltidézője után ott folytatódik, ahol egy hónapja abbamaradt: Guybrush torkához kardot tart egy csinos hölgyemény – aki egyébként kalózvadász és Guybrush rajongó egyben (de hát első a munka). A felütés tehát most is erős – a játék indításakor azonnal egy rendkívül ötletesen kivitelezett kardpárbajban találjuk magunkat. A kivitelezés nagyszerű, a megoldás egyszerre intuitív és csavaros: nem is sajnáljuk már, hogy az Insult Swordfighting kimaradt. Ez a fajta egyensúly az egész epizódra jellemző: a fejtörők általában logikusabbak és kevésbé túlbonyolítottak, mint az első részben, mégis jobban meg kell dolgoztatnunk a szürkeállományunkat, mint egy hónappal ezelőtt. A Telltale most sem lépi át a klasszikus point n' click kalandok hagyományos játékmechanikájának kereteit, de a fejtörők olyan ötletesek és olyannyira frissnek hatnak, hogy egy-egy bonyolultabb rejtvény megoldása rendkívüli elégtételt biztosít a játékosnak - miközben a játék azért nem merészkedik a Discworld legendás nehézségének közelébe. A kihívás tehát nagy, de a megoldás sehol sem lehetetlen: látszik, hogy a fiúk részről-részre meghallgatják a rajongók javaslatait. Olyannyira sikerült belőni a nehézségi görbét, hogy míg az egyszeri játékosnak végigjátszásra nem nagyon lesz szüksége (és remélhetőleg nem is él ilyenekkel), egy-egy csavaros fejtörő megoldása után a kalandor igazi spílernek érezheti magát (az is, mondjuk).
Ki? Dénes. (Wer? Dick.)
A játék atmoszférája a sorozat eredeti hangvételéhez képest egyértelműen az animációs filmek könnyedségének irányába tolódott el, ám ez a Telltale profi és lelkes csapatának köszönhetően furcsa mód nem válik kárára. Nagyon nehéz dolguk lesz a fiúknak, ha el akarják szúrni a sorozatot – a második epizód a már említett apróságok ellenére még jobb, mint az első. Ki ne akarna a LeChuck-ként káromkodó Elaine-nel, a rossz fiúkat csitítgató Lechuck-kal, vagy a kampókezű, kezességet immár nem vállaló, kétbalkezes, (egy)kezesbáránnyá szelídülő Guybrush-sal eltölteni egy kósza délutánt? Az élményért kezeskedem (jajj). Hogy milyen a játék tehát? Nagyon-nagyon jó. Mint egy gumicsirke csigával a közepében.
Meleeer Walzer
Pro:- Jó történet, eltalált fejtörők, stílusos grafika
- Hasfalszaggató poénok
- Wuff-wuff, Aroof-woof, Nice-Lechuck, woof.
Kontra:- Néhol elnagyolt animációk, karakterek
- Univerzumidegen elemek
- Rövid
9.2
A másik vizi élőlényt amivel a játék végén találkozunk már én is furcsálltam. Minden esetre örülök, hogy a pontokat nem húzta le, mert nem könnyű egy ilyen nagy sikerű sorozat fényében a telltale-nek bármit is alkotni, főleg nem könnyű megfelelni, viszont nekik azért elég jól sikerült szerintem. Amikor először tudtam meg, hogy lesz epizodikus MI sorozat, amit nem a lucasarts fog készíteni, nagyon negatívan álltam a dologhoz, mert el se tudtam képzelni, hogy bármi jó kisülhet belőle.. de végül tévedtem, és kellemeset csalódtam. Szerintem maximálisan megérdemli azt a 9,2 pontot amit adtál rá.. az új elemekkel meg kicsit befogadóbbnak kell lenni.
Nagyon tetszik a kivitelezése, még ha néhol Balta Béla a grafika, és az irányítás is gagyi egy egyszerű egeres 2Ds majomszigethez képest.
Lego Star Wars Complete Saga
Perverz kelet? - A hentai és a játékok világa
Sucker Punch Annihilation
