Mint látjátok, a Tales of Monkey Island sorozat harmadik epizódjáról szóló tesztünk rövidebb, mint az eddigiek. Ennek három oka van: egyrészt a cikk - a játékhoz hasonulni kívánván - féloldalasra sikeredett. A Lair of the Leviathannal kapcsolatos véleményem ugyanis bizonyos szempontból felemás. Így ennek az oldalnak is, mikor a nyomtatott Gamestar-ban megjelenik, a fele más. Lesz. Mondhatnánk azt is, hogy a TMI3LOL valóban elég LOL-ra sikerült.
A játék ugyanis lamantin-faroknyi hosszúságú… ismeri egyáltalán valaki ezt a szót? Mármint hogy lamantin? Mert a manatee magyarul: lamantin. Akkor maradjunk a vízitehénben. Vízitehén. - és nem, direkt nem vízibikát mondtam. Tényleg. Van azoknak egyáltalán farka? Mármint egy manatee-nek. Egy nősténynek, na. Ezt még mindig nem tudom, de hogy gyomruk van, az biztos. Már nem a Telltale-nek, hogy volt pofája a kiéhezett rajongók száját egy ilyen rövid folytatással betömni. Mert azt lehet, de a gyomruk üres marad. Már a rajongóké (csak és kizárólag azért, mert ezzel nem lehet betelni). Nem úgy a manatee-é, ugyanis a játék elején Guybrush az óriás vízitehén bendőjében találja magát (és mindezt hasból nyomom). A manatee is jó néven veszi ezt, de mi biztos, hogy a hasunk fogjuk a nevetéstől. Megint.
Rendben, kitalálok magam is!
Break on through!
Mit is mondhatnék? Azok után, hogy elmeséltem a játék egyetlen hátulütőjét, menjünk tovább. Nézzük a dramaturgiát: a játék filmszerűbb, mint valaha, az időzítés, a ritmus tökéletes. A hangok és a zene – hibátlan, mint minden Monkey Island kalandjátékban (és régről ismerős újrahangszerelt zenéket is hallhatunk, nyamm!). Az új karakterek végre nem az előző epizódok red-shirtjeinek tollas-szurokban megforgatott verziói. A szereplők ebben az epizódban jóval kidolgozottabbak, mint az első két részben: a vízitehén gyomrában lévő banda egy jó Tarantino-filmnek is javára válna. Két hippi és egy kocka. Tiszta Doors (már az együttes. Ebbe most ne menjünk bele. Nem úgy, mint a lamantin bélrendszerének bugyraiba. Oda muszáj). A párbeszédek fantasztikusak, a sztori fordulatosabb, mint eddig bármikor (beleértve a sorozat első három klasszikus részét!), és megbizonyosodhatunk arról is, hogy Guybrush még mindig képes tíz percig visszatartani a lélegzetét. Vágjunk bele. De ne a manatee gyomrába. Arra csak az elbűvölő Morgan LaFley lenne képes.
Mr. and Mrs. Manatee
Lassan megszokhatjuk, hogy a TMI fejlesztői a Sam&Max sorozat hibáiból tanulva törekednek a változatosságra: részről-részre egészen más helyszíneket járhatunk be. Most mégis rátettek egy lapáttal: a vízitehén gyomra fantasztikus (már amennyire egy gyomorsavtúltengő, bélférges, nyálkás belsejű, gusztustalan vízitehén gyomra fantasztikus lehet) - a környezet meglepőbb, mint valaha. A játék során bekövetkező grimasz-párbaj és a finálé vízitehén-randija pedig minden eddigi sword-fighting-ot felülmúl – mind humorában, mind ötletességében (a manatee-kerítéshez angoltudás erősen ajánlott!).
Úristen! Hát tényleg hazudtál nekem! Házas vagy!
Keep on, Guybrush!
Elég a szövegelésből. A TMI harmadik epizódja – bár jóval kevesebb helyszínen játszódik, és így elméletileg jóval gyorsabban végigvihető, mint az előző két rész – minden eddiginél maradandóbb poénokkal, izgalmasabb cselekménnyel, meglepőbb, elszálltabb fordulatokkal és szerethetőbb karakterekkel szolgál (apropó… ez a Morgan LeFlay tényleg szexi, nem?). Vár rátok egy teljesen eltalált világ, mely hű a sorozat hagyományaihoz, de mégis minden eddig elképzeltnél inkább kitágítja az univerzum határait – nem tudjuk, mire számíthatunk, de az eddigiek alapján érdemes bízni a forgatókönyvírókban (a LOL-ban s sorozatban először Guybrush-on kívül egy másik, közkedvelt mellékszereplőt is irányíthatunk… hellyel-közzel). A cselekmény fordulatosabb és kiszámíthatatlanabb, mint eddig bármikor, a párbeszéd Monty Python-szintű magasságokba emelkedik, a karakterek kidolgozottabbak és élőbbek, mit valaha. Mégegyszer mondom: vágjatok bele. Megéri: habár a kaland rövid, a fejtörők szellemesek és a Monkey Island világa egyre izgalmasabb, mire vártok?
Biztos, hogy Elaine a Nagy Ő?
És megintcsak… Yikes!
Azt mondtam, a TMILOL felemás: az, mert rövid - de a Telltale-től az eddigi legjobb. Hogy féloldalas: igen, tény: rövid, de az élmény intenzitása kárpótol rövidségéért.. A százalék pedig… ha nem kéne figyelembe venni a játék hosszúságát, 99-et adnék. Ha figyelembe veszem, levonok húsz százalékot. De nincs rá szívem. A rendezés már-már egy AAA+ szintű mozifilmet idéz. A kamera-beállítások révén egy fantasztikus egész estés kalandban érezhetjük magunkat, és bár egy epizodikus sorozat esetében nyilván nem várhatunk LeChuck”s Revenge szintű elakadás-veszélyes kihívásokra, a LOL kritikán felül teljesít: a megcsappant számú bejárható terep ellenére – és mellett – a lehetőségekből a lehető legizgalmasabb szituációkat hozza ki, és a fejtörők megoldásához – ha nem a „próbáljunk ki mindent mindennel” elvet követjük – igazi logikára van szükség. Százalék. Akkor maradjon annyi, amennyit az előző részre adtam. Plusz egy. A cselekmény és a humor miatt… (hatásszünet) Még mindig nem ruháztatok be a Lair of the Leviathan-ra? Egyet mondok: Murray végre visszatér. Na jó: kettőt (egyet mondok, kettő lesz belőle) – érdemes megvárni a stáblista végét. Ez a TMI sorozat legjobb része, és valószínűnek tartom, hogy a teljes, dobozos kiadás a sorozat klasszikusai közé kerül. Csak félek, hogy kicsit rövid lesz. Túl vagyunk a felén.
Pro:- Humor
- Hangulat
- Cselekmény
Kontra:- Rövid
- Röviiiid
- Mikor jön a következő
9.3
Spider-Man 2: The Game
Perverz kelet? - A hentai és a játékok világa
Sucker Punch Annihilation
