Hogyan lesz pár pro gamerből valódi e-sport-csapat?

|

Mit csinál az edző? Miért kell pszichológus? Mik azok a pozíciók és szerepek, amelyek mentén egymáshoz csiszolódnak a játékosok? Szakértői szemmel vizsgáltuk be a folyamatokat.

Hirdetés

Nagyon nehéz az e-sport kapcsán komoly szakmai háttérről beszélgetni, ami Magyarországon még sok tekintetben gyerekcipőben jár, de külföldi példákat tekintve azért azt legalább észrevehetjük, hogy több külföldi csapat játékosainak egészségével és optimális felkészülésével már nemcsak a menedzser, az edző, az elemző és a fizikai felkészültségért felelős tréner foglalkozik, hanem sok helyen pszichológust, sportpszichológust is alkalmaznak, aki a mentális, lelki felkészültséget erősítheti a tétmérkőzések előtti időszakban.

Hirdetés
 

A hagyományos sport nem vetélytárs

Ma még ott tartunk, hogy nem a hagyományos sportok melletti alternatívaként, egy újabb kompetitív tevékenységként értelmezzük az e-sportot, hanem mintha kötelező lenne, ellentétbe állítjuk a kettőt, pedig korántsem ellensége egyik a másiknak.

Hasonlóságuk miatt a pszichológusok például a tradicionális sportolóknál már bevált módszerekkel segítik a játékosokat.

Az edzők ugyanolyan ellentmondást nem tűrően figyelik a helyes táplálkozást, a fizikai fejlődést. Mert hát valljuk be, azért nem is olyan egyszerű akár órákat végigülni egy pózba merevedve, és ugyanazt a kognitív teljesítményt produkálni a mérkőzések során. Éppen ezért nem vezethet eredményre az ellentét kiélezése az e-sport és a fizikai sport között.

Szerepek és pozíciók

Emlékszem egy alkalomra a pszichológia mesterképzésen, amikor egy szociálpszichológia-kurzuson úgy kezdte első óráját az oktatónk, hogy megkért mindannyiunkat: írjuk le pusztán csak kulcsszavakkal magunkat, hogy kik is vagyunk; olyan kulcsszavak mentén, amelyek énünket alapjaiban határozzák meg, amelyekkel könnyedén bemutatkozhatunk, jellemezhetjük önmagunkat.

Ha van kedvetek, írjátok le, vagy csak gondoljátok át, mely kulcsszavakkal jellemeznétek magatokat.

Nekem a következők jutottak eszembe: pszichológus, doktorandusz, lelkes cikkíró, gamer, tank. Akkor is és most is olyan címkéket aggattam magamra, amelyek egy-egy csoporthoz való tartozásomat, életem meghatározó szerepeit jelentik. Amikor ez a gyors szociálpszichológiai kísérlet lezajlott, a tanárunk mondta, ne is lepődjünk meg a címkéken; minden esetben a környezetünk hatására, egy oda-vissza ható, kölcsönös kapcsolat eredményeként vagyunk képesek megfogalmazni magunkat: valami részeként vagy valami ellentéteként. Életünk során számos szerepet, pozíciót töltünk be, amelyek a másokkal való interakcióink mentén születnek meg, és így válnak identitásunk, énünk részévé.

Ezek a szerepek lehetnek konkrét, előre megfogalmazott, hivatalos, azaz formális címek: titulusok, munkakörök, mint például a munkahelyeden betöltött pozíciód vagy a csapatsportban elfoglalt helyed, mint a kapus, a dobó vagy a támogató. Ezeket a szerepeket vagy be tudod tölteni a kompetenciáidnak megfelelően, vagy a környezeted aggatta rád, netán te magad döntöttél mellettük.

Ezzel párhuzamosan vannak olyan szerepeink, amelyeket nem mi magunk vagy a környezetünk oszt ránk tudatosan.

Ezeket nevezzük nem hivatalos vagy más néven informális szerepeknek. És attól még, hogy ezek a szerepek lehet, hogy nem is tudatosulnak bennünk, nagymértékben befolyásolhatják, hogyan viselkedünk egy csoportban, illetve milyen pozíciót töltünk be egy csapatban. Olyan erővel hathatnak, hogy akár felül is írhatják azokat a szerepeinket, amelyeknek tudatában vagyunk.

Informális szerepek hatalma

A munka világában számos, csoportdinamikával foglalkozó kutatás mutatott rá arra, hogy az informális szerepek egy-egy munkaközösségen belül az egész csapat teljesítményére rányomhatják a bélyegüket. Ha sikerül ezeket a ki nem mondott szerepeket beazonosítani (ami, valljuk be, kellően nehéz folyamat, hiszen mi magunk sem vagyunk mindig tisztában velük), annak fényében olyan csapatokat lehet összeállítani, amelyek produktivitása hatványozottan növekedhet, mert a csapattagok szerepei kiegészítik és erősítik egymást. A csapatépítésben mind a mai napig használt egyik módszer Dr. Meredith Belbin nevéhez fűződik. A kutató, munkatársaival nyolc informális szerepet azonosított, amelyek funkciójukat tekintve eltérnek, de megfelelő csoportösszetétel esetén növelhetik a teljesítményt.

Ilyen szerep például a serkentőé (facilitátor) a csapaton belül, aki aktív, dinamikus, küzd a cselekvésképtelenség, a hatékonyság hiánya, az önelégültség és az önáltatás ellen, viszont ingerültségre, türelmetlenségre is hajlamos lehet, mivel képtelen elviselni az egy helyben toporgást. Ezzel szemben például a megvalósító precíz, rendszerető és lelkiismeretes, maximalista, és nem tud semmit sem félbehagyni, de hátránya, hogy sokszor csekélységek miatt is aggódik, és emiatt szinte sohasem tudja elengedni magát. Minden azonosított szerepnek vannak előnyei és hátrányai, éppen ezért nem mindegy, hogyan válogatod össze a csapattagokat, ha tényleg a magas teljesítményre hajtasz. A csoportokon belüli informális szerepek feltérképezésével főleg a munka világában foglalkoztak eddig, pedig különböző sportágak esetében is ugyanolyan fontos lenne látnunk, hogyan írhatják felül a sportolók közötti hivatalos pozícióikat informális szerepeik.

Informális szerepek a sportban

Képzelj el egy igazán ismert sportcsapatot, lehet e-sport is. Azt gondolnánk, hogy minden játékos a legokosabb, legintelligensebb, legügyesebb, legjobb, a legyőzhetetlen. Kicsit olyan ez, mint amikor az űrhajósokra gondol az ember, akikről ugyebár köztudott, hogy az emberiség legjobbjai. Valójában azonban egyik sportoló sem hibátlan. A tökéletes csapat illúzióját "Apolló-jelenségnek" is szokás nevezni, hiszen ez lenne A csapat, nagybetűvel, amelynek tagjai egyénileg is a legjobbak legjobbjai.

Valójában azonban egy ilyen Apolló-csapat sokkal rosszabb teljesítményt nyújt éles helyzetben, mint egy olyan csapat, amelyben az informális és formális szerepek mentén a játékosok összecsiszolódnak, és erősségeikkel lefedik egymás gyengeségeit.

Erre a jelenségre fókuszált munkatársaival Dr. Cassandra J. Cope: először sportolókról szóló magazinokat, riportokat vetettek alá tartalomelemzésnek, hogy sikerüljön sportspecifikusan beazonosítaniuk, milyen informális szerepek lehetnek a csapatsportokban, majd sportolókkal folytatott interjúk során értékeltették, mely informális szerep mennyire lehet előnyös vagy éppen hátrányos, ha a csapaton belül megjelenik. Az első, tartalomelemzésre épülő vizsgálatukban 12 szerepet sikerült beazonosítaniuk.

A komédiás (1) a csapat szórakoztatásáért felel, a jó hangulat megteremtője a legszorultabb helyzetekben is. A felbujtó (2) inspirálja, lángra lobbantja a csapatot, erősen motiválja a többieket a közös cél elérésére. A rák (3) nem véletlenül kapta a szlengből származó "cancer" nevet: ő az a játékos, aki a csapaton belüli negatív érzelmeket olyan szinten fejezi ki, hogy az rombolóan hathat a morálra. A figyelemelterelő (4) viselkedésével zavaró tényezőként elvonja a csapattagok figyelmét, csökkentve a fókuszt. A végrehajtó (5) az a játékos a csapatban, aki fizikailag és/vagy szóban arra kényszeríti a csapattagokat, hogy kövessék a szabályokat, vagy katonás attitűdjével kikényszeríti a többiekből, hogy az általa mondott stratégiát követve játsszanak. A mentor (6) a csapatban a megbízhatóság és a tanácsadás megtestesítője, rendszerint rutinosabb játékos, aki segítheti a friss csapattagokat. Az informális vezetők (7-8) példaként szolgálnak viselkedésükkel, elköteleződésükkel a csapat többi tagja számára, ami megnyilvánulhat verbális (7) formában, vagy nonverbálisan (8) is, pusztán cselekedetekben. A csapatjátékos (9) a csapat érdekeit előrébb helyezi egyéni kívánságainál, érdekeinél, akár fel is áldozva magát a közös célért. A sztárjátékos (10) személyiségével, teljesítményével vagy kisugárzásával kitűnik a csapattagok közül, aki így akár szószólója is lehet az adott csapatnak. A szimuláns játékos (11) mondvacsinált indokokkal magyarázva elhanyagolja a csapattal kapcsolatos feladatait és kötelezettségeit, vagy másra hárítja a felelősséget. Az összetartó (12) a csapaton belül igyekszik olyan közös találkozókat szervezni és lebonyolítani, amelyek a csapattagok közti összetartást és harmóniát erősíthetik.

Cope és munkatársainak eredményei azt is tárgyalják, hogy mely informális szerepek a legelőnyösebbek és a legkevésbé kívánatosak a csapaton belül. A három legpozitívabb a mentor, a felbujtó és a csapatjátékos volt, míg a legnegatívabbak a rák, a szimuláns és a figyelemelterelő.

Ugyanakkor ne feledkezzünk meg arról, hogy ezek nem kőbe vésett informális szerepek a csapaton belül: egy játékosra jellemző lehet egyszerre több típus is, csak különböző arányokban. A legfontosabb az, hogy a csapattagok megismerésekor ezek a szerepek is napvilágra kerüljenek, és ennek megfelelően igyekezzenek a közös célokat és terveket megfogalmazni.

A cikket Bányai Fanni, pszichológus és az ELTE Pszichológia Doktori Iskolájának PhD-hallgatója írta, akinek kutatási területe az egészséges, problémás és versenyszerű videojáték-használat (e-sport) mintázatainak feltárása. Ezenkívül a Pixelben Lélek blog szerzőjeként saját videojátékos kutatásairól és kedvenc játékairól ír pszichológiai megközelítésből.

Hirdetés
Hirdetés

Úgy tűnik, AdBlockert használsz, amivel megakadályozod a reklámok megjelenítését. Amennyiben szeretnéd támogatni a munkánkat, kérjük add hozzá az oldalt a kivételek listájához, vagy támogass minket közvetlenül! További információért kattints!

Ne maradj le a legfontosabb hírekről! Engedélyezd, hogy értesítéseket küldjünk, és cserébe elsőként tudod meg, ha bejelentik a GTA VI-ot vagy a Half-Life 3-at! (Nem spamelünk, becsszó!)