Attól, hogy valaki erőszakosnak titulált játékokkal játszik, még nem lesz belőle tömeggyilkos - ezt minden gamer tudja, ahogy azt is, hogy a Grand Theft Auto játékokban nem kötelező elgázolni a civileket, az FPS-ek nem mészárlásszimulátorok, és a legtöbben képesek elválasztani a virtuális világot a valóságtól. A mainstream média azért a mai napig szereti előrángatni a játékokat, mert könnyű belőlük bűnbakot csinálni - illetve már egyre nehezebb, miután a mobiloknak köszönhetően a játékosok közösségének összetétele megváltozott, és a szülők is tájékozottabbak lettek.
Az viszont tényleg nem mindegy, hogy a gyerekek milyen korban milyen játékokkal találkoznak, mert bár bűnözők jó eséllyel nem ezektől lesznek, a fejlődésükre igenis hatnak. Ebben segít a szülőknek az Egyesült Államokban az ESRB, Európában (az egykoron különösen szigorú, mára jóval engedékenyebb Németország kivételével) pedig a PEGI.
Segítsük a szülőket!
Az Entertainment Software Rating Boardot 1994-ben hozták létre, 9 évvel azt követően, hogy egy Parents Music Resource Center nevű szervezet összeállított egy listát, rajta tizenöt népszerű, de szerintük nem pont gyerekek fülének való zeneszámmal. Ennek következtében 1985-ben megjelentek a borítókon fekete-fehér matricák, amik a szülőket a szókimondó szövegekre figyelmeztették, és miután ezekkel mindenki elégedett volt, idővel felmerült, hogy a játékokhoz is kellene valami hasonló.
A PEGI jóval később, 2003-ban jött létre, hogy egységesítse az Európa-szerte használt egyedi rendszereket, és ugyan 31 országban ezt használják, a németek inkább maradtak az USK-nál, fenntartva a jogot, hogy bármit betilthassanak vagy cenzúrázhassanak. Az elmúlt tíz évben enyhültek, sorra oldották fel a tiltásokat, így 2012 óta a GTA-játékok, 2016 óta pedig a Gears of War sorozat részei is legálisan játszhatók az országban. 2018-ban arról is döntés született, hogy a horogkeresztet és más náci szimbólumokat sem kell kivenni, ha indokolt a használatuk (mint például a Wolfenstein játékokban).
Az ESRB a játékipar nagy szereplőit tömörítő Entertainment Software Association találmánya, tehát a döntéshozók köre szakértőkből áll, nem csak fontoskodó öregekből, akik a színes tévétől is félnek. Sokan érezték szükségét efféle rendszereknek, miután folyamatos támadások érték a játékokat erőszakosságuk, az alkohol, a káromkodás, a drogok és a szexualitás megjelenítése miatt, illetve egyre több szülő kezdett el aggódni, hogy csemetéje fegyverrel megy majd iskolába.
Az utolsó lökést egy szenátusi meghallgatás adta meg 1993-ban, ahol Joe Lieberman szenátor bemutatta, hogyan fröccsen a vér Sonia fejéből, és hogyan tépi ki Sub-Zero Raiden gerincét a Mortal Kombatban. A játékot akkor készült kiadni az Acclaim otthoni konzolokra, a marketinganyagokban gyerekek jelentek meg, a szülők meg pánikoltak, mert nem tudták, hogy a játéktermekben az MK már egyébként egy ideje elérhető. Lieberman azt szerette volna elérni, hogy legyen egy kormányzati szerv, ami a videojátékokat szabályozza és ellenőrzi; ekkor az ESA már dolgozott egy osztályozási rendszeren, mely végül 1994 szeptemberében élesben debütált.
Hogyan működik a korhatár-besorolás?
Az ESRB hat kategóriát különböztet meg:
- Az EC-be (Early Childhood) tartoznak az egészen kis gyermekek számára is fogyasztható, leginkább oktató jellegű játékok,
- az E (Everyone) azokat jelöli, amik mindenkinek valók,
- az E 10+ (Everyone 10+) azokat, amik tíz éven felülieknek,
- a T (Teen) azokat, amik 12 év felett játszhatók,
- az M (Mature) azokat, amiket 17 év felettieknek ajánlanak,
- a ritkán használt AO (Adults Only 18+) pedig azokat, amikben túlzott vérengzés vagy pornográf tartalom jelenik meg.
A besorolási folyamat a dobozos játékok esetében úgy működik, hogy a fejlesztőknek egyrészt ki kell tölteniük egy kérdőívet, amiben feltüntetik, ha bármilyen kifogásolható tartalom található a játékaikban (erőszak, szex, káromkodás, szerencsejáték stb.), illetve nagyjából összefoglalják, miről szólnak, hogyan működik a jutalmazás, mit tehetnek a játékosok. Másrészt videókat kell mutatniuk, amikben jól látható a játékmenet, a küldetések, az átvezetők, ahogy az is, mi a "legextrémebb" tartalom.
Az anyagokat aztán három képzett szakértő értékeli, akik javaslatot tesznek a kategóriára, arra, hogy mely jelzőket, címkéket tüntessék még fel, illetve hogy milyen egyéb elemekre (játékbeli vásárlások, megosztási lehetőségek) hívják fel a figyelmet. Ajánlásukat továbbítják illetékes kollégáik felé, akik gondoskodnak arról, hogy egységesség legyen (pl. ne kapjon A játék "T" értékelést, miközben B, ugyanolyan játéknak "M" járt), majd készül egy összefoglaló, amit a játék kiadója megkap, és eldöntheti, hogy elfogadja, vagy változtat, ha esetleg más kategóriát szeretne. A játékot élesben az ESRB és a PEGI illetékesei is csak a megjelenést követően látják, ekkor tesztelők eshetnek neki, hogy kiderítsék, eltitkoltak-e esetleg valamit előlük.
A digitális játékoknál is hasonlóak a lépések, de ott az IARC (International Age Rating Coalition) eljárása a mérvadó, és nincsen összefoglaló arról, hogy pontosan miért kaptak egyes játékok ilyen vagy olyan értékelést.
A PEGI-nél is van kérdőív, 35 kérdést kell megválaszolni, majd egy adminisztrátor hoz döntést arról, hogy 3+-os, 7+-os, 12+-os, 16+-os vagy 18+-os bélyeget használnak-e, illetve ezeket kísérik-e további plecsnik, amik például félelmetes jelenetekre, drogokra, diszkriminációra vagy szexuális tartalmakra figyelmeztetnek.
Nagyon ritkán fordul elő, hogy egy játékot betiltanak, és Németország mellett a szintén szigorú Ausztrália is egyre engedékenyebb lett az évek során, de utóbbi például olyan sikerjátékoktól fosztotta meg lakóit, mint a véres Hotline Miami (2015-ben még engedélyezték, azóta folytatásával együtt betiltották), vagy a Katana Zero, amiben a droghasználat jutalommal jár - a State of Decayben a drogokat vitaminokra cserélték, úgy már megfelelt. A legtöbb, korábban ellehetetlenített játékot még ha cenzúrázva is, de átengedték végül.
A világ más pontjain tényleg kevés játék verte ki a biztosítékot:
- A Ghost Recon Advanced Warfighter 2 Mexikót borította ki, mert Juarez polgármesterének nem tetszett, hogy városát nem biztonságosnak mutatja be;
- Új-Zéland 1400 dollárra bünteti azokat, akik a Postal 2 egy példányát beszerzik;
- Thaiföldön a GTA-k forgalmazása tilos, miután egy fiatal fizetés helyett megkéselt egy taxist, mert azt mondta, hogy "a játékban olyan könnyűnek tűnt gyilkolni";
- Brazília attól félt, hogy a Bully ártalmas lehet a tinédzsereknek, mivel iskolában játszódik;
- Dániában pedig az EA Sports MMA nem jelenhetett meg, mert a játékban energiaitalokat reklámoztak, ami sérti a helyi törvényeket.
És egyébként tényleg működnek a plecsnik?
Több felmérés, próbavásárlás is vizsgálta, hogy van-e bármilyen visszatartó ereje a dobozokon elhelyezett jelöléseknek, és mindegyik arra jutott, hogy határozottan működnek. Nem is feltétlenül azért, mert egy 12 éves gyermek a plecsnit látva visszateszi a 18+-os játékokat, hanem azért, mert a viszonteladók nagy része önkéntesen is megtagadja ezek árusítását olyanok részére, akik még nem elég érettek hozzájuk. Az AO kategóriába tartozó játékokat egyébként eleve nem szokták polcra tenni, ezek a Steamen kaphatók, ahol viszont ugye könnyen kijátszható a korhatár-ellenőrzés, úgyhogy ez ilyen szempontból szürke zóna.
Ti szoktátok nézni, hogy egy-egy játék milyen korhatár-kategóriába tartozik?
