Hirdetés

A billentyűzettől a vászonig 1. - Adaptációk, amelyeket jobb elfelejteni

|

Legújabb cikksorozatunk a már meglévő és a jövőben kiadásra kerülő játékadaptációkkal foglalkozik.

Hirdetés

Sokan sokszor estek már abba a hibába, hogy megpróbálták egy a különböző platformokon jól működő játékot vászonra adaptálni, emlékezzünk csak az olyan emberiség ellen elkövetett bűnökre, mint a Bob Hoskins nevével fémjelzett Super Mario Brothers filmre vagy éppen a Uwe Boll agyából kipattant Far Cry utánzatra. Mint a művészetek minden területén, alapvetően itt is elmondható, hogy a horrormesébe illő próbálkozások mellett akadtak olyanok is, amelyek bár nem tudták egy az egyben megismételni az alapként szolgáló játék koncepcióját, a végeredmény mégis értékelhető, sőt, élvezhető lett. Ide sorolhatunk olyan címeket, mint a 2009-es Perzsia hercege, amelynek a főszereplő kinézetén, a hangulatvilágon és néhány ismerős elemen kívül vajmi köze volt a Prince of Perisa epizódokhoz, mégsem sorolhatjuk a katasztrófaként számon tartott adaptációkhoz.

Nagy vonalakban elmondható szinte minden hasonló megmozdulásról, hogy a pénz motiválja, a pénz lebeg célként a készítők szeme előtt és a legfőbb elképzelés nem is lehetne más, mint ugyanazt az IP-t eladni egy teljesen más hordozón. Hogy az iménti állítás mennyire áll közel a valósághoz, azt mi sem bizonyítja jobban, mint a Need for Speed moziváltozata, amelyet bevallottan azért szeretne minél előbb elkészíteni a jogokat birtokló stúdió, hogy megismételhessék a Halálos Iramban széria sikerét és bevételeit. Elszomorító? Később erre is kitérünk.

A - néhol szubjektív - cikksorozat legelső fejezetében a játékadaptációk azon részével foglalkozunk, amelyek jobb, ha meg sem történtek volna, amelyekre legszívesebben savat öntenénk, elásnánk jó mélyre, majd behintenénk a helyét sóval és a helyére tennénk egy biztonsági őrt felvigyázóként. Az alábbi listából kiderül, hogy akad ilyen matéria, nem is kevés...

 

Adaptációk, amelyeket jobb elfelejteni

Doom (2005)

Andrzej Bartkowiak nem kimondottan utálta a filmnézőket, hiszen bár nem A kategóriás alkotásokkal örvendeztette meg őket, azért korrekt darabokat hozott össze az Öld meg Rómeót! és a Bölcsőd lesz a koporsód esetében. 2005-ben mégis arra adta a fejét, hogy vászonra vigye az egyik leginkább legendásnak számító játékot, amelyet 1993-ban adott ki az id Software és az FPS műfajban helyet foglaló projekt fontos mérföldkőnek számított a műfajban, nevét azóta is töretlenül és gondolkodás nélkül minden idők legjobbjai között emlegetjük. Bartkowiak eme klasszikust próbálta 12 év elteltével feléleszteni, méghozzá a monitornál kicsit nagyobb felületen. Az elgondolással alapvetően nem volt probléma, a casting remekül zajlott és olyan színészeket sikerült összeválogatni (Dwayne Johnson, Karl Urban, Rosamund Pike), akikben van annyi potenciál, hogy egy jobb és odafigyelő forgatókönyvíró kitudta volna belőlük hozni a kellő energiát.

A mű egészét meggyilkoló hibát a kritikusok egyöntetű véleménye alapján ott rontották el a készítők, hogy teljesen kihagytak belőle olyan elemeket, amik a Doom-ra voltak jellemzőek. A film plakátján kívül semmilyen szerepet nem játszott a pokol, nem volt jelen semmilyen fejtörő vagy az ellenfelek mellett pl. a környezet csapdái, hiányoltuk a titkos járatokat, de a legnagyobb hiányosság, hogy nem sikerült egy az egyben átadni azt a levegőben szikrázó feszültséget, ami akkor tört ránk, ha egyetlen kislámpával a kezünkben somfordáltunk előre a kihaltnak tűnő, sötét és ijesztő folyósokon. Sikerült olyat alkotnia Bartkowiak rendezőnek, amelyben egy maroknyi zsoldos csapat felszerelkezve gépfegyverek hadával menetel az elkerülhetetlen felé és bátran elmondható, hogy a film első negyed órája után tudni fogjuk, hogyan végződik kalandjuk. A Doom horrorfilmnek készült, de nem mutat mást, csak gyermekded ijesztgetéseket, még ha egyik másik lény kidolgozása nem is volt éppen a legsilányabb munka, az összképen vajmi keveset javít. Az egyedüli értékelhető... nevezzük inkább érdekes momentumnak, a film végi belső nézetes rész, amely már-már hajaz a matéria alapjául szolgáló játékra, leszámítva a képi megvalósításokat és az első - valamint második - látásra is kiváró, bugyuta ellenfelekről. Kis mértékben itt is elmondható, hogy a testesebb, masszívabb lények megvalósítása is több odafigyelést mutat társaiknál, ám egyesek szerint ez nem mentség arra, amit a film képvisel a rajongók szemében. A vitatott FPS-jelenet teljes egészében megtekinthető az alábbi videóban, döntsétek el ti magatok, hogy melyik csoportba tartoztok:

A Universal Studios egészen pontosan 60 milliót költött a büdzsére, amit a Doom mozi úgy hálált meg, hogy a tengerentúlon majd 30-at gyűjtött össze, míg az egész világra kiterjesztve megállt 56 körül, így csúfos bukásnak lett elkönyvelve, hiszen a stúdiók nem éppen kedvelik azon ráfordításaikat, amelyek még nullszaldósra sem tudnak teljesíteni, nem hogy nyereségesre. A pénztáraktól való szomorú távozáshoz nagyban hozzájárulhatott az is, hogy a készítők még azzal sem voltak tisztában, hogy milyen műfajú filmet raknának le elénk az asztalra: a játékidő alatt találkozhatunk akció, horror, thriller és sci-fi elemekkel is, amit mi sem bizonyít jobban, minthogy ahány filmes adatbázis sorolta be, mind más-más stílus alatt tette azt.

 

 

Street Fighter: Chun-Li legendája (2009)

Újabb cím, ami többet ígér, mint amit rejt a belsejében, de a dolog pikantériája abban keresendő, hogy a Doom bukását követően Andrzej Bartkowiak nem adta fel és négy évvel később, 2009-ben meglepte a Street Fighter rajongókat a Chun-Li legendája alcímű epizóddal. Köszönjük Andrzej, de igazán nem kellett volna. Komolyan. A Street Fighter címeken felnevelkedett generáció ízlésén és emlékein két lábbal tiport Chun-Li legendája nem kevesebbet vitt véghez, minthogy meggyalázza az egyébként szívós és közkedvelt karakter, Chun-Li hírnevét, pedig a hölgy nem kevés boldog percet okozott külalakjával, fel-le ugráló mell... akarom mondani önálló életet élő öltözékével és egyedi technikáival. Róla készíteni egy egész estés, önálló filmet elég kockázatos lépést jelentett volna még egy Marvel-szintű stúdiónak is, de Bartkowiak pozitívan nézett a jövőbe és leszerződtette Chun-Li eljátszására azt az egyetlen olyan színésznőt, aki súlyos évadokon keresztül húzta Clark Kent és a Smallville sorozat követő nézők idegeit is: ő Kristin Kreuk. Magával a személlyel abszolút nincs gond, a kisiklott vonat valahol a casting területen kezdhette el a katasztrófába menetelést. S hogy miért mondom mindezt? Vegyük szemügyre az alábbi képet, ugye látjuk a különbségeket?

Félreértés ne essék, semmi gondom nincs a fent említett színésznővel, de miért nem választottak olyat Chun-Li szerepére, akiből ki is nézi az ember, hogy a lába közé szorítja az ellent és teljes erőbedobással a földhöz vágja? A  rendező úr nincs a helyzet magaslatán a mellékszereplők esetében sem, olybá tűnik a játékidő alatt, mintha nem tudna velük mit kezdeni. Ide-oda rakosgatja őket, karaktereiktől és funkcionalitásuktól teljesen eltérő helyzetbe hozza őket, ráadásul - amit egyetlen vérbeli Street Fighter rajongó sem bocsájthat meg - nem átallott a legnépszerűbb karakterek imázsát is sárba tiporva pár percre berakni őket. Lehetetlenség pozitívan nyilatkozni a szereplők kinézetéről sem, amiről nem az egyébként tehetséges színészek (Michael Clarke Duncan, Chris Klein, Neal McDonough és Robin Shou), sokkal inkább a jelmeztervezők, sminkesek és egyéb stábtagok tehetnek, de ha eléjük tennénk az eredeti Street Fighter karaktert és azt, amit ők varázsoltak a vászonra, lehetséges, hogy látáskárosodást szenvednének. Kész csoda, de ennyi negatívum után sem tartunk még ott, hogy megnevezzük a film legnagyobb negatívumát, előtte szót kell ejtenünk arról a mechanizmusról, ami tovább emelhette volna az élvezeti faktort, ám ez esetben csak heveny ásítást eredményezett: a karakterek közötti harcokról beszélek. Egy-két szép mozdulatot leszámítva a koreográfusok vagy nem szenteltek elég időt a mozdulatok begyakoroltatására a színészekkel, vagy szimplán úgy érezték, hogy egy középkategóriásnak gondolt adaptációba ez is bőven elég. Nos... NEM. Ehhez hasonló koreográfiát bárki összehoz otthon a haverjaival néhány sörrel és kis időráfordítással:

Ennek ellenére még mindig nem a szereposztás területén szenvedte el legnagyobb veszteségeit a film, a végső gyalázatos értékelés legfőbb okozója itt is (mint oly sok más adaptációnál) a balul sikerült történetmesélés, a sztori pocsék felépítése. Túlzás nélkül állíthatjuk, hogy sok általános iskolás nem ejt meg akkora bakikat fogalmazásában, mint azt Justin Marks tette a Chun-Li legendájának forgatókönyvében, de miért is mondom mindezt ennyire szókimondóan? Létezik a mondás, hogy a kevesebb néha több, Andrzej Bartkowiak alkotásának esetében azonban az egyszerűbb néha bonyolultabb mondatot emlegethetnénk, hiszen megpróbálja elhitetni velünk, hogy egyszerű, mint az a bizonyos faék, ennek ellenére behoznak olyan szálakat, belekezdenek olyan minisztorikba, amik először is nem tartoznak a fő történeti szálhoz, másrészt összezavarja az átlagnézőt és zavarossá teszi a filmet.

Összességében elmondhatjuk, hogy Bartkowiak úr négy év alatt még azon kevés jól működő elemet is elfelejtette alkalmazni, amelyek a 2005-ös Doom adaptáció esetében döcögősen, de működtek és elviselhetőek voltak. A Chun-Li legendája ezzel szemben értékelhetetlen, vállalhatatlan és az 1994-es, Jean Claude Van Damme nevével fémjelzett Street Fighter epizóddal szemben még az idő sem szépíti meg az emlékét.

 

Super Mario Brothers (1993)

Arról a nagybetűs filmről beszélünk a Super Mario Brothers esetében, amiről még a benne szereplő Bob Hoskins is úgy nyilatkozott évekkel később, hogy ha visszamehetne az időben, semmissé tenné ezt a borzadalmat. 

Kezdjük rögtön az adaptáció hivatalos történetével, amely eléri a legkacagtatóbb viccek színvonalát is: "A dinoszauruszok, mint köztudott, hatvanmillió évvel ezelőtt mind egyszálig kihaltak. De mi van, ha mégsem? Ha egy párhuzamos világban ők is tovább éltek, és pont olyan értelmessé és rosszindulatúvá váltak volna, mint az emberek? És csak arra várnának, hogy a mi világunkba betörve magukhoz kaparintsák a hatalmat? A két szuper vízvezeték-szerelőre, a legendás Mario fivérekre vár a feladat, hogy a New York alatt húzódó földalatti csőlabirintuson áthatolva megakadályozzák a gaz Koopa király terveit, és a bájos Daisy hercegnőt jogos örökségéhez segítsék..." Az a legszomorúbb, hogy mindezen szituációhoz olyan egyébként tehetséges és legendás színészek adták a nevüket, mint Bob Hoskins, Dennis Hopper vagy éppen Lance Henriksen, de ott volt még John Leguizamo is. Vajon éppen üres volt a kasszájuk és nem volt jobb ajánlat? Vagy lepaktáltak az ördöggel némi ismeretségért cserébe? Már soha nem fogjuk megtudni.

Ha abból a szempontból nézzük az egészet, hogy egy olyan rendező páros szerette volna vászonra vinni Mario történetét, akik (Annabel Jankel és Rocky Morton) egy közepesnek is erősen nevezhető filmmel (Holtan érkezett) tudtak csak előrukkolni még 1988-ban, az pedig nem éppen tegnap volt. Ténykedésüket nem róhatjuk fel sikerként, éppen ellenkezőleg, csúfos kudarcot tudtak felmutatni a Hollywood Pictures vezetőinek, mivel az 1993-ban kiadott mozi költségvetése 48 millióra rúgott, de bevételi szempontból kevéssel többet tudott csak visszaszerezni, mint 20 millió. Talán még maga a Nintendo of America elnöke, Minoru Arakawa sem gondolta volna, hogy mekkora baklövést követ el azzal az engedéllyel, amivel Roland Joffe, a film egyik producere megkereste a Lightmovie produkciós céget és megfogant az elkészítés gondolata. A szkriptből több verzió is napvilágot látott, kezdve attól, hogy Mario és Luigi egyszerűen csak megmentik a hercegnőt egészen addig, hogy kapjon kicsit komikusabb beütést a produktum. Legelső körben Danny DeVito-t szerették volna Mario megformálójának, de ő szerette volna elolvasni a forgatókönyvet, mielőtt aláírta volna a szerződést. Szintén felkeresték Arnold Schwarzeneggert és Michael Keatont is Koopa szerepére, de mindhárman úgy döntöttek, hogy nem fogadják el az ajánlatot. Ezt követően Tom Hanks (hagyok időt, míg betölt a "pont őt minek?" program) került a lista élére, ám Tom Hanks száját sem hagyta el a boldogító igen, ezért Bob Hoskins-t bérelték fel, aki ez idő tájt már javában foglalkoztatott színész volt és éppen túl volt egy Hook-on, amivel be is lopta magát a Super Mario Brothers alkotóinak szívébe.

A film minőségét hűen tükrözi, hogy rögtön kiadásakor kizárólag csak negatív véleményeket lehetett róla hallani, és majd tíz évvel később, 2011. júliusában már csak 13%-on állt a mutatója a Rotten Tomatoes jelentése szerint, 24 kritika alapján. Nem kifejezetten váltott ki szeretet az adaptáció az IMDb adatbázisából sem, jelenleg 3.8 ponton áll, amivel minden idők egyik legrosszabb játékadaptációjává nőtte ki magát.

A film egyedüli, valamelyest élvezhető része a soundtrack, ennek köszönhetően készítette el George Clinton a Walk The Dinosaur című Was Not Was feldolgozást, amit a mai napig szeretettel játszanak a rádiók és például a DreamWorks is elkészítette belőle a maga változatát a Jégkorszak 3 esetében.

Az albumra olyan előadók is készítettek még dalokat, mint a Roxette,a Queen vagy éppen a mára színészkedésből élő Mark Wahlberg, aki akkoriban Marky Mark néven rappelt.

Engedjétek meg nekem, hogy magáról a film eseményeiről és a külcsínről, belbecsről ne kelljen nyilatkoznom, elég, ha megmutatom az alábbi képet és mindenki számára világossá válik, hogy mivel állunk szemben.

 

Dead or Alive: Élve vagy halva (2006)

Bármennyire is legyen egy Dead or Alive rajongó szőrösszívű, esetleg a végletekig rajongó, abban minden néző egyet ért szinte az összes fórumon, hogy egyedül az menti meg az adaptációt a megsemmisítéstől, hogy a rendezők igen ügyesen (és ebben kétséget kizáróan követték az alapanyagot) rengeteg csinos és hiányos öltözetben mozgó hölgyet helyeztek el, ami ha a sikert nem is garantálta, a férfi nézők szimpátiájának alsó határát rögtön megütötték vele. Róluk szól maga a film is, legalábbis a hivatalos sztori alapján egy csapat mindenre elszánt (oh, istenem...) gyönyörű és veszélyes lány egy távoli, titokzatos szigetre utazik, hogy részt vegyenek a Dead or Alive harcművészeti tornán. A torna szervezőjének annak rendje és módja szerint ismét vaj van a füle mögött, ezért hősnőinknek eleinte külön-külön kell helyt állniuk, majd a végén egyesítve erőiket meg kell fékezniük a gonoszt is.

A 83 perces játékidőt felkaroló DOA: Élve vagy halva rendezőjét megpróbálhatnánk összehasonlítani a korábbiakkal, de ebben az esetben kicsit más a helyzet, hiszen Corey Yuen nem nyeretlen kétéves a szakmában és koránt sem elsőfilmes. Előszeretettel dolgozott együtt Jet Li-vel (Az igazságosztó, A vörös sárkány, Vastigris, A kínai testőr), jó viszonyt ápolt Jean-Claude Van Damme színésszel (Karate tigris), társrendezőként egyengette Bruce Lee útját (Halálos játszma 2) és még Jason Statham-nek is megmondta, hogy mit hova fuvarozzon (A szállító). Ebből is látszik, hogy Yuen nem nevezhető éppen tehetségtelennek, de akkor mégis mivel magyarázhatjuk azt, hogy 2006-ban megengedett magának egy efféle hiányosságot?

Az is megeshet, hogy a feszes idomokkal megáldott színésznők csavarták el Corey fejét és hívogató tekintetüknek nem tudott ellenállni, megeshet. Holly Valance, Jaime Pressly és Devon Aoki egytől-egyig szemrevalóak és nem utolsó sorban több filmben is játszottak már: Holly ismerős lehet az Elrabolva és A szökés címekből, Aoki-r már többször is feltűnt itt-ott, például a 2005-ös Sin City-ben, a Halálos iramban folytatásában, de szerepet kapott a War és a Mutáns krónikák filmekben is. Utoljára hagytuk Jaime-t, aki megfordult már pár sorozatban (Push, A nevem Earl). szinkronizált animációs filmet (Horton), számítógépes játékot (Saints Row: The Third) és volt szerencséje néhány filmben is megfordulni (Spancserek, Vas, Már megint egy dilis amcsi film). Az imént olvasott bekezdés nem véletlenül szólt róluk, ugyanis ők voltak az egyetlen értékelhető jelenségek a szóban forgó filmben. A többi egyszerűen arra sem méltó, hogy degradáló szavakkal elemezzük őket és Eric Roberts, már nyilván ezerszer megbánta, hogy elvállalta a főgenya szerepét.

A harcok siralmasan lettek elénk tálalva, céltalan, súlytalan és lényegében reménytelen volt a koncepció, már az első percektől kezdve szinte mindent megtudtunk jósolni, hogy mi fog történni. A kiszámíthatóság nem minden esetben nevezhető hátránynak, de az Élve vagy halva esetében legalább az összecsapásoknak nem papírforma szerint kellet volna zajlaniuk. Érthető, hogy nem egyszerű megfogni azt az egyediséget, amitől a Dead or Alive játékok olyan sikeresek lettek, ezt a fajta spirituszt nehéz átemelni a vászonra, de nem lehetetlen és ennek még csak szikráját sem láthattuk az adaptációban.

 

Tekken (2010)

Érezhetően a Tekken készítői arra törekedtek, hogy együtt érezve a főszereplővel vele együtt emelkedjünk fel, törjünk afféle hősies magasságba, hogy bajnokként szárnyaljunk. Sokszor láthattuk már ezt a formulát, nem egyszer sikerült szórakoztató és valóban érdekfeszítő, oktató módon bemutatni, gondoljunk csak a Rocky sorozatra, a kétszeres Oscar-díjas The Fighter - A harcos projektekre. A Tekken esetében nem éppen hibátlanul, de részben megoldották a felemelkedés pátoszi érzését, azt magunkénak érezhetjük, de akkor a leginkább, ha valaha is kipróbáltunk már egyet a sorozat részei közül.

Kissé poénos módon a 2010-es Tekken moziból pont az hiányzik, ami például a Street Fighter: Chun-Li legendájában megvolt és épp abban erősebb az átlagnál, ami a Dead or Alive - Élve vagy halva hiányossága: a castig, a kialakított történet szépen kifejezve borzalmas, egyedül a néhol vállalható hangulat és a karakterek közötti  általánosságban - elfogadható, de még ennek ellenére is rém gyenge harcok teszi élvezhetőbbé a nagy egészet. A sztori szerint A harmadik világháború elpusztította a civilizációt. Az országok szétestek, a hatalom multicégek kezében van. Közülük is kiemelkedik a Tekken, amely a brutális gladiátorviadalokat szervezi és pénzeli. A Vasököl (nem, véletlenül sem tűnik fel Hugh Jackman egy robottal) viadalokon nagy pénzért és elismerésért folyik a halálig tartó küzdelem. Tekken City külvárosában felbukkan egy ifjú utcai harcos. Jin is benevez a viadalra, ám őt nem érdekli a pénz, az édesanyja halálát akarja megbosszulni. Csak úgy férkőzhet a gyilkos, a Tekken ura közelébe, ha megnyeri a versenyt.

A történet nincs túlbonyolítva, de az nem is lenne szükséges egy magára valamicskét is adó bunyós filmhez, amelyből rég láttunk minőségi darabot és nem a Tekken megnézésével fogjuk bepótolni. Alan B. McElroy írt már jobb szkripteket is, hiszen neki köszönhető a Spawn, a Ballistic és a Halálos kitérő sorozat, de 2010-ben nem igazán tudott brillírozni. Az pedig végképp nem megengedhető hiba, hogy zavaros párbeszédek követik egymást, tele bugyutasággal és értelmetlenséggel. Ha ez lenne a szkript leggyengébb pontja, némi mérgelődés után legyintenénk, de olyan ziccereket hagytak ki az illetékesek, hogy fontos karaktereket nem szerepeltettek a Tekken világából, akikkel azért rendesen el lehetett volna adni az adaptációt a nézőknek.

 

Mire számíthatunk még?

A folytatásban nem másról esik szó, mint a sokak által csak "Uwe Boll-átokként" emlegetett jelenségről, hiszen a becses és közkedvelt - random kacaj - rendezőtől olyan minőségi és a szakma által is elismert  végtermékeket kaptunk, mint a Far Cry, a Postal, az Alone in the Dark, a BloodRayne, a House of the Dead vagy éppen az adaptáció szempontjából legfélresikerültebb Dungeon Siege, amit ti csak A király nevében címen ismerhettek. A későbbiek folyamán beszélünk még az élvezhető kategóriába tartozó filmadaptációkról is, valamint a cikksorozat zárásaként előretekintünk kicsit a jövőbe és összegezzük a már ismert projektek információt, latolgatjuk az esélyeket. Ugye velünk tartotok?

Még van mit mesélnünk neked, minden érdekességet megtalálsz itt!

Hirdetés
Hirdetés
0 mp. múlva automatikusan bezár Tovább az oldalra »

Úgy tűnik, AdBlockert használsz, amivel megakadályozod a reklámok megjelenítését. Amennyiben szeretnéd támogatni a munkánkat, kérjük add hozzá az oldalt a kivételek listájához, vagy támogass minket közvetlenül! További információért kattints!

Ne maradj le a legfontosabb hírekről! Engedélyezd, hogy értesítéseket küldjünk, és cserébe elsőként tudod meg, ha bejelentik a GTA VI-ot vagy a Half-Life 3-at! (Nem spamelünk, becsszó!)