Hirdetés

Alone in the Dark: Illumination teszt - itt már a szenteltvíz sem segít

|

Egy legendás túlélő-horror franchise újabb része optimális esetben tovább öregbíti a széria hírnevét, az Illumination viszont szégyent hoz az Alone in the Dark nevére.

Hirdetés

Már most borítékolható, hogy ez a játék ott lesz az őszi PlayIT-n. Kipróbálni hál' isten nem tudjátok majd, de az év legrosszabb játékai közt biztosan helyet kap ez a borzalom. Megmondom őszintén, nem értem az Atarit. Vajon mi futhatott át az agyukon akkor, amikor egy nagy múltú franchise újragondolását kiadták egy nevenincs fejlesztőcsapatnak? Persze az utóbbi pár Alone in the Dark-epizód már közel sem hozta az eredeti klasszikusok színvonalát, de könyörgöm, egykor ez a játék volt a túlélő-horror műfaj alfája és ómegája, most meg sértés a videojátékokra nézve, ha ezt is annak nevezem. Ráadásul van pofájuk túlélő-horrorként az orrunk alá dugni. Mondjuk, ha belegondolok… borzasztónak olyannyira borzasztó, hogy majdnem eret vágtam, mire az első fejezeten átvergődtünk.

Egyedül a sötétben

Igen, a többes szám nem véletlen, mert ez bizony alapvetően kooperatív lövölde. Hogy mi? Ez nem volt egyértelmű a cím alapján? Mondjuk társad a bajban csak akkor lesz, ha találsz még egy hülyét, aki hajlandó ezért a játékért 30 eurót (igen, ennek megfelelő forintért a Dragon Age: Inquisitiont is megveheted a boltban) kiadni, mert akinek volt esze, az hálát adott a mindenhatónak, hogy Steamen már visszakérhetjük a játékok árát. Ha valaki pisztolyt tart a fejetekhez, és az életetek múlik azon, hogy ezt a játékot végigjátsszátok, akkor viszont mindenképp találjatok hozzá egy vagy több társat, mert ez jelentősen lerövidíti szenvedéseiteket. A szóló és a kooperatív kampány is pontosan ugyanazokon a pályákon vezet végig, azzal a különbséggel, hogy utóbbiban nincs se történet (ezt egyébként a pályák elején egy tízsoros összefoglalással el is intézték a fejlesztők, szóval nem maradunk le semmiről), se tutorialtippek. Persze nem kell két diploma ahhoz, hogy megfejtsük az alapvető mechanikákat, de ártani talán nem ártott volna, ha az első indításnál kapok pár jó tanácsot.

Süt rád a napsugár

Ahogy a játék neve is mutatja, bizony fényekkel kell majd játszanunk, és bár az ötletben lenne potenciál, a megvalósítás nagyon gyatra. A ránk támadó fenevadak csak akkor sebezhetők, ha erős fény éri őket, amit a pályákon elhelyezett reflektorok és olajos hordók segítségével érünk el. Elég idegtépő ezeket kapcsolgatni, na meg majdhogynem fölösleges is, mert minden karakter fegyverén van egy lámpa, ami ha nem is ad ugyanakkora bónuszt, mint a reflektorok, általában bőven elég. Ha pedig a hunter kaszt lángszórójával is a szörnyek arcába világítunk, nyert ügyünk van. Az éj teremtményei egyébként elképesztően buták, csak nagyobb tömegben jelentenek bármilyen kihívást, viszont bárhol megjelenhetnek, így hiába zárjuk be magunk mögött az ajtót, ha a szobába spawnolnak a démonok. A karakterek vállára rögzített kamerának köszönhetően egyébként esélyünk sincs észrevenni, ha mögöttünk jön valami (és általában ez a helyzet), ez pedig inkább frusztráló, mint félelmetes.

Karakterünket egyébként a játék során folyamatosan fejleszthetjük, legalább egy tucat passzív bónuszra oszthatjuk el a szintlépéskor megszerzett pontjainkat, legyen az több életerő, gyorsabb újratöltés vagy nagyobb sebzés. A játék kezdetén minden karakter két képességet használhat, a harmadik és negyedik használatát a 8. és a 16. szinten oldhatjuk fel. Az első fejezet végigjátszása közel sem elég a 8. szinthez, de ezzel amúgy is csak a kezdetekkor is elérhető képességeink közül aktiválhatunk eggyel többet, újakat nem kapunk a játék során. A már említett hunter esetében ez azt jelenti, hogy nem egy, hanem két gépfegyverünk lesz. Micsoda változatosság! A harcrendszer (ha lehet ezt annak nevezni) sem épp a legkifinomultabb, a fegyverek egyáltalán nem rúgnak vissza, így egy egész tárat belelőhetünk ugyanabba a pontba. De a gépfegyver legalább sebez, nem úgy, mint a pisztoly, amit a többi karakter kénytelen használni, mert bár vannak képességeik, azok sokszor az égvilágon semmire sem jók.

Bárcsak látnám, merre megyek!

Nem mehetünk el szó nélkül a staminarendszer mellett sem, ugyanis ha nem akarjuk, hogy a kanyarban az ólomcsiga ledudáljon minket, kénytelenek vagyunk sprintelni, majd miután cirka nyolc másodperc után karakterünk kifullad, megvárni, amíg visszatölt. Ha lenne bármilyen feszültség a pályákon, én szívesen sétálnék végig rajtuk óvatosan, de általában csak rohangálunk egyik célponttól a másikig.

A pályatervezés az egyik legrosszabb, amit valaha láttam. Hatalmas üres tereken szaladgálunk (előfordult, hogy tíz percig nem jött szörny), miközben az elképesztően változatos küldetéseket teljesítjük. Gyűjts össze három kábelt! Hozz ide három akkumulátort! Hozd ide a négy robbanóanyagot! Gyűjts össze két aksit és egy C4-et! Ilyen és ehhez hasonló kreatív feladatokat kell teljesítenünk (isten tudja, miért, mert sztori, az ugye nincs), ami abból áll, hogy elindulunk a távolban világító sziluett felé. Természetesen egyszerre csak egy akkut tudunk cipelni, ezért ha egyedül játszunk, hosszú percekig eltart a folyamat; mindez egy koromsötét bánya mélyén, amit a készítők valamiért mindenféle racionális gondolatot mellőzve egy labirintus mintájára alakítottak ki.

És hogy hogyan próbálták az egekbe tornázni az újrajátszhatóságot? Elhelyeztek egy csomó kaput, amelyeket véletlenszerűen zártak be, így még tovább kell botorkálnunk a vaksötétben, mert teljesen indokolatlan helyeken lezárták a bányát. Térkép természetesen nincs, szóval fogalmad sem lehet, merre jártál már, és merre nem, így, ha nem lenne egyébként is az egekben a vérnyomásod, amiért több akkumulátor fordult meg a kezedben, mint az ország legforgalmasabb autóbontójában, a harmadik rácsos kapunál tuti felforr az agyvized.

Az utolsó kapcsolja le a villanyt

Amikor az Atari tavaly nyáron bejelentette, hogy ezt és a Haunted House franchise-t is újrakeverik, azt reméltük, hogy valóban minőségi remake-ekkel lesz dolgunk, amelyek felidézik majd gyerekkorunk klasszikusait, amelyek lefektették a műfaj alapjait. Ezzel szemben elénk hánytak egy mindenféle izgalmat nélkülöző, dizájneri szempontból egyenesen katasztrofális, cseppet sem szórakoztató förtelmet, aminek semmi köze az Alone in the Dark névhez, vagy úgy egyáltalán a túlélő-horror stílushoz. Csak egyetlen kérdésem van. Miért?

Alone in the Dark: Illumination
Edward Carnby forog a sírjában.
Ami tetszett
  • A fények nem olyan rosszak
  • Egy pillanat alatt törölhető
Ami nem tetszett
  • Igénytelen pályák
  • Nulla történet
  • Sem nem túlélő, sem nem horror
Hirdetés
Hirdetés

Úgy tűnik, AdBlockert használsz, amivel megakadályozod a reklámok megjelenítését. Amennyiben szeretnéd támogatni a munkánkat, kérjük add hozzá az oldalt a kivételek listájához, vagy támogass minket közvetlenül! További információért kattints!

Ne maradj le a legfontosabb hírekről! Engedélyezd, hogy értesítéseket küldjünk, és cserébe elsőként tudod meg, ha bejelentik a GTA VI-ot vagy a Half-Life 3-at! (Nem spamelünk, becsszó!)