Hirdetés

Assassin's Creed Syndicate teszt - fény az alagút végén

|

Londonban dőlt el, hogy ismét szárnyra kaphat-e az Assassin's Creed, vagy folytatódik a mélyrepülés.

Amikor kiszivárogtak az első információk az akkor még Victory néven emlegetett projektről, igazából nem hiszem, hogy bárki is meglepődött vagy épp különösebben izgalomba jött volna az új résztől. Először is túlságosan friss volt még a Unity emléke ahhoz, hogy bármennyire is érdekeljen valami, aminek köze van a sorozathoz, másodszor pedig első látásra London nem tűnt sokkal izgalmasabbnak Párizsnál. Sőt! Az azóta eltelt közel egy évben még a Digic Pictures gyönyörű trailerei és a Ubisoft hangzatos bejelentései sem tették nehezebbé a várakozást, egészen a promópéldány érkeztéig meg voltam győződve róla, hogy a Syndicate lesz minden idők legérdektelenebb Assassin's Creedje.

A történelmi háttér mindig is az egyik legfontosabb része volt az Assassin's Creednek, és a Ubisoft általában remek érzékkel válogat az izgalmas események és helyszínek között. Az angliai ipari forradalom korszaka meglehetősen érdekes és brutális, de a Unity forradalmával ellentétben már nemcsak egy véres háttértörténet, amibe a fejlesztők ügyesen beleoltották a templomosok és az asszaszinok évezredes háborúját. A Syndicate Londonja maradéktalanul adja vissza a viktoriánus város hangulatát, és ugyan kicsit közelebb hozták egymáshoz a nevezetes épületeket és tereket, így is nagyobb a játszóterünk, mint eddig bármikor. London, az ipari forradalom minden ismertebb és kevésbé ismert következményével együtt a sorozat eddigi legjobban sikerült városa; egy olyan homokozó, amiben az ember szívesen tologatja a traktort. Még a sok-sok újrahasznosított pályaelem és épület ellenére is élmény az angol főváros tetőin mászkálni, ugrálni a Temzén le-fel sikló hajók fedélzetén, vagy éppen lovas kocsikkal szántani az utcák macskaköveit. Egyedül a gyakran oktalanul viselkedő NPC-k zökkentenek ki a világból.

A jelen korcs

Az Assassin's Creed jelenkori szála - ami ugye keretet ad a múltbéli gyilkolászásnak - utoljára a második epizód környékén volt egy kicsit is izgalmas, amióta viszont a desmondos szál véget ért, egyre érdektelenebbé vált. A Syndicate-ben már lényegében csak rövid átvezetők formájában van jelen, amiből azok, akik nem ásták bele magukat a franchise történetébe, feltehetően semmit sem fognak érteni. Ha hozzám hasonlóan már rég elvesztettétek a fonalat - és vele együtt az érdeklődéseteket - a jelenkor eseményeivel kapcsolatban, akkor sincs miért aggódni, mert a Syndicate múltbéli sztorijának két főszereplője és a nagyrészt remekül sikerült mellékszereplők bőven elég motivációval szolgálnak, hogy lealázzuk a város összes rosszarcú templomosát. Az utóbbi idők gyengébb főszereplői után nagyon örültem Evie és Jacob Frye-nak, akik szerencsére sokkal jobb karakterek, mint amilyennek a trailerek alapján tűntek.

Az ikerpár között remekül működik a kémia, teljesen eltérő személyiségük miatt egész más motivációk hajtják őket, és ez lehetőséget biztosított a fejlesztőknek, hogy a szórakoztató testvéri csipkelődés mellett a Syndicate fő küldetéseit is ez alapján osszák el közöttük. Evie és Jacob ketten alkotnak egy egészet, és tökéletesen testesítik meg az Assassin's Creed-játékosok két archetípusát: Jacob - a zúzó, aki bandájával vissza akarja foglalni Londont és igazságosztó viktoriánus Batmanként kinyírni az összes piroskabátost - azoknak lesz a kedvence, akik az élményért játszanak, Evie pedig - aki hű asszaszinként apja nyomdokaiba lépve le akar számolni a templomosokkal - a sztori szerelmeseinek lesz szimpatikus. Kicsit sajnáltam, hogy Evie és Jacob személyisége közötti különbségeket nem sikerült a játékmenetbe is átvinni. A karakterek fejlődési fái pár extra high-end tulajdonságtól eltekintve ugyanolyanok, ezért hiába próbáltam Sam Fishert csinálni Evie-ből és egy vadállatot Jacobból, csak a játék vége felé láttam kisebb különbségeket a kettejükkel való játék között.

London bandái

A Syndicate egy meglehetősen furcsa játék; a komoly témaválasztás és a patakokban folyó vér ellenére az egyik legmókásabb Assassin's Creed, amivel valaha játszottam. Charles Dickens küldetései és a városban elszórt könnyedebb hangvételű missziók szembeállítva a gyermekmunkások felszabadításával és a brutális bandaháborúkkal meglehetősen szokatlan egyveleget alkotnak, aminek semmiképpen sem kellene működnie. De a Syndicate-ben valahogy mégis összehozzák. A remek összhang ellenére a játékban nagyrészt ugyanazokat a dolgokat kell csinálnunk, amit a korábbi epizódokban: követni, elfogni, ellopni, de leginkább megölni az aktuális célpontot. Londont kerületről kerületre foglaljuk el az adott területeken sorban feloldódó küldetések teljesítésével, amik sajnos a szokásos módon nem túl változatosak.

Minden területen gyerekmunkásokat szabadítunk fel, bandák főhadiszállását foglaljuk el, templomos vezetőket ölünk meg vagy rabolunk el, amik során igazából csak hozzájuk társított extra kihívásokkal variál a játék. A megtisztított kerületekben meg kell küzdenünk a Blighters nevű csapattal az uralomért, mert csak így gyarapíthatjuk a saját bandánkat, a The Rookst. A fő szál és a mellékszereplőktől kapott küldetések kevésbé repetitívek, ráadásul a hozzáadott narratív rész miatt jelentőségteljesebbnek is hatnak. Az egyre nagyobb súllyal bíró küldetések végig ügyesen tartják fent az érdeklődést, éppen ezért annyira kiábrándító a befejezés, ami nemcsak logikátlan, de egyenesen rossz is.

Mind The Gap!

Így a kilencedik epizód környékén arra már nyilván senki sem számított, hogy az Assassin's Creed egyszer csak kinövi gyermekbetegségeit. Az irányításon láthatóan sokat dolgoztak a fejlesztők, de végeredményben a régi problémákat csak újakra cserélték. Mostanra egészen odáig sikerült leegyszerűsíteni az egészet, hogy a közlekedéshez három gombra van szükség, annak függvényében, hogy lefele vagy felfele kívánunk haladni. A karakterünk még mindig csinál hülyeségeket, de legalább már nem kell hozzá annyi gomb. Ez a Unityben még idegesítő volt, most viszont pár óra játék után megkapjuk a grappling gunt, ami nemcsak megkönnyíti a közlekedést, de végtelenül szórakoztatóvá is teszi azt. A szigonypuska segítségével a karakterünk egyfajta költséghatékony Batmanként képes egy pillanat alatt fellibbenni a legmagasabb épületek tetejére, ráadásul az eszköz egy kis extra taktikai mélységet is ad a játéknak. Limitált, de nagyon szórakoztató a használata, úgyhogy akármennyire is meglepően jól irányíthatók a városban elszórt lovas kocsik, valahogy mégis inkább háztetőről háztetőre csúszkálva jártam a várost.

Csak azt sajnáltam, hogy a harcrendszerben nem kapott szerepet a grapling gun. Persze anélkül is meglehetősen látványos kombókat lehet összehozni, hogy nyakon lőnék valakit a szigonypuskával. A blokkol-öl varázsformula már a Unityben sem működött, de a Syndicate bandaháborúi megkövetelték, hogy a fejlesztők egy kicsit bonyolítsanak a rendszeren. A kombók nagyrészt egy - maximum kettő - gomb agyatlan nyomkodásából állnak, amiket néha opcionálisan megszakíthatunk egy kitéréssel. A harcrendszer szépségét inkább a kivégző mozdulatok és az esetenként beadott lánckivégzések adják, de az egészet sikerült annyira leegyszerűsíteniük, hogy mindenki legyőzhetetlen hősnek érezhesse magát. A fegyverek között nincs olyan hatalmas különbség, ezért nagyon hamar megállapodtam annál a botnál, amiben egy penge bújik meg.

A játékmenet nem fog különösebb meglepetéseket okozni. A Syndicate pontosan úgy működik, ahogy azt egy Assassin's Creedtől elvárnánk, viszont a Ubisoft Quebec finomhangolásainak és új megoldásainak hála sokkal kiegyensúlyozottabb élményt nyújt, amit a koherens történet és a remek karakterek tesznek teljes egésszé. Nekem kellemetlen, hogy ezt külön ki kell emelnem, de az is pozitívum, hogy egy játék a megjelenés napján működik. Nem azt mondom, hogy a Syndicate tökéletes, de pár elszórt bugon és láthatatlan karakteren kívül nem futottam bele említésre méltó hibába.

Egy szebb jövő

Az Assassin's Creed Syndicate fontos lépés a jó irányba. A Brotherhood óta jellemzően lefele tartó, majd a Unitynél zuhanórepülésbe váltó sorozaton most azt érzem, hogy végre újra elindulhat felfelé. A Ubisoft rájött, hogy egy Assassin's Creed nem az évente ráerőltetett új feature-öktől, a tengernyi NPC-től vagy éppen a többjátékos módtól lesz jó. De még csak nem is a mikrotranzakcióktól. A cég idén jelentőségteljes és intelligens módon épített azokra a betonbiztos alapokra, amiken a legsikeresebb franchise-a nyugszik, és olyan játékmechanizmusokkal egészítette ki ezeket, amik nemcsak az adott korba, hanem a játékmenetbe is passzolnak. Egy-két kisebb hibától és tagadhatatlanul ubisoftos megoldástól eltekintve az Assassin's Creed Syndicate remek játék, és reméljük, hogy a folytatás ennél már csak jobb lesz.

Assassin's Creed: Syndicate
Hosszú idő után újra az az Assassin's Creed, amiért valaha beleszerettünk.
Ami tetszett
  • Jó karakterek
  • Gyönyörűen kidolgozott világ
  • Remek hangulat
  • MŰKÖDIK
Ami nem tetszett
  • Gyenge befejezés
  • Szokásos irányítási problémák
  • Ismétlődő küldetések
  • Buta mesterséges intelligencia
Hirdetés
Hirdetés

Úgy tűnik, AdBlockert használsz, amivel megakadályozod a reklámok megjelenítését. Amennyiben szeretnéd támogatni a munkánkat, kérjük add hozzá az oldalt a kivételek listájához, vagy támogass minket közvetlenül! További információért kattints!

Ne maradj le a legfontosabb hírekről! Engedélyezd, hogy értesítéseket küldjünk, és cserébe elsőként tudod meg, ha bejelentik a GTA VI-ot vagy a Half-Life 3-at! (Nem spamelünk, becsszó!)