Hirdetés

Baldur's Gate: Siege of Dragonspear teszt - újra a Kardparton

|

A Baldur's Gate: Siege of Dragonspear az a régóta várt teljes értékű kiegészítő, ami hidat akar verni a Baldur's Gate első és második része közé.

Hirdetés

Tizennyolc év, tizennyolc! Ennyi idő alatt az ember felnevelhetne egy gyermeket, aki most érettségizne. Amennyiben fellapozzuk a játékok nagy almanachját, aligha találunk benne jelen írás tárgyához hasonlót, hiszen nem jellemző, hogy ekkora hasadék tátongjon egy alkotás és kiegészítőjének premierje között. Márpedig a Siege of Dragonspear ilyen sokáig váratott magára. Az igazsághoz persze hozzátartozik, hogy a szóban forgó expanziót csupán tavaly júliusban jelentették be, ezzel együtt egy örökkévalóságnak tűnt, mire végre tüzetesebben is szemügyre vehettem, változott-e bármi is az évtizedes recepthez képest. Ami azt illeti, nem sok, továbbra is egy (optimális esetben) hatfős csapattal keressük a kalandot, hogy fő karakterünk világnézetével és személyiségével összhangban oldjunk meg változatos küldetéseket, majd valós idejű, de bármikor megállítható ütközetek keretében kínáljuk meg acéllal és mágiával mindazokat, kik nem hajlanak a kompromisszumra.

A barátaidat megválaszthatod

A Siege of Dragonspear nem sokkal azon a ponton túl veszi fel a cselekmény fonalát, amikor fivérünk vérét vettük a Baldur's Gate fináléjában. Sarevok halálával elvonultak a háborús fellegek a Kardpart fölül, minket pedig hősnek kijáró tisztelettel kezelnek - bár a származásunkat firtató pletykák nem halnak el -, örömtüzeket gyújtanak, és megszámlálhatatlan hordónyi sört vernek csapra, mivel úgy tűnik, végre fellélegezhetnek a népek. Ám ekkor észak felől egy kereszteshadjárat híre ér el bennünket, megelőzve földönfutóvá lett menekültek tízezreinek áradatát.

Hirdetés

Baldur kapuját tehát újfent veszély fenyegeti, és ezt a város hőseként, személyes érintettségünkből kifolyólag kutyakötelességünk elhárítani. Kivéve persze, ha gonosz karaktert alakítunk, mert akkor kérethetjük magunkat, hátha megdobnak egy nagyobb összeggel a nagyhercegek. Egy zsoldossereg élén vonulunk majd a legendás Sárkánylándzsa kastély alá, ahol csapatainknak Vízmélyvára és Tőrvölgy erejével egyesülve kellene megsemmisítő csapást mérniük a keresztesekre. Utóbbiakat Caelar Argent, egy isteni felmenőkkel, felsőbb körökben is jól csengő családnévvel, valamint kimagasló szónoki képességekkel és a józan ész határait lábbal tipró küldetéstudattal rendelkező fiatal nő vezeti.

Mielőtt azonban belekóstolnánk a tábori élet szépségeibe, még össze kell szednünk csapatunkat: a tagok között régi ismerősök, az Enhanced Editionben debütált barátok és korábban nem látott szereplők is megfordulnak. Az én ízlésemhez képest meglehetősen rapszodikusan állította össze a Beamdog a potenciális partivendégek névsorát, gyakorlatilag teljesen figyelmen kívül hagyva, hogy kikkel kalandozott az alapjátékból importált paladinom. (Ha inkább új hőst hozunk létre, akkor hetes szintűként kezdünk.) Némelyiküket még a sereg elvonulása előtt megkörnyékezhetjük a felkereshető (és fájóan szűkre szabott) városrészekben, mások az első táborverés alkalmával vagy még később bukkannak fel. Elismerem, hogy a "Connor! Connor! Én vagyok az! Emlékszel még rám? Te itt? Hogy milyen kicsi a világ!" jellegű találkozásoknál azért választhattak volna elegánsabb megoldást is az írók, de annak örültem, hogy ismét az utamba sodorta a szél a távolról csodált Jaheirát (kinek szíve még mindig foglalt) és a nemkülönben izgalmas Viconiát. Hogy micsoda jelzőkkel illetett a felsőbbrendűségét folyton kihangsúlyozó drow papnő! Azt hiszem, talán az iblith volt a legkedvesebb mind közül, bár ennek jelentése sem tűr nyomdafestéket. Hiába, no, igazi szerelem volt a miénk. Természetesen másokkal is násztáncot járhattam volna, de Neerát gyerekesnek, Safanát túlzottan rámenősnek, a kislányát egyedülálló anyaként nevelő Corwint pedig unalmasnak találtam. Az utolsóként említett íjász egyébként az új szereplők egyike, rajta kívül egy luskani bárd, egy enyveskezű gnóm pap, valamint egy goblin sámán csatlakozhat hozzánk.

Hirdetés

A társak és a fontosabb NPC-k jelentős hányada szinkront is kapott, noha nem teljes körűt, ám ezt is jelentős előrelépésnek tekinthetjük. Külön öröm, hogy több régi karakter az eredeti szinkronhangján szólal meg. A miniatűr óriás-űrhörcsögét tutujgató Minscet nem is tudnám elképzelni Jim Cummings orgánuma nélkül. A színészek szájába adott mondatok és úgy általában az írás minősége megközelíti a BioWare-ét, de akadnak kifogásolható és támadható részek, hiszen nem mindenki vevő arra, hogyha az alkotó hangot ad politikai nézeteinek. Bár kétségtelenül joga van hozzá, ahogy a vásárlónak is a kritikához, míg egy bizonyos határt átlépve online zaklatásba és értelmetlen fenyegetőzésbe nem torkollik a dolog.

Felvonulási terület

Mint említettem, a Siege of Dragonspear fókuszában egy hadjárat áll, amely viszonylag szűk mederben tartja a cselekményt, és egyúttal gátat szab a világ felfedezésére irányuló törekvéseinknek is. Nem árt észben tartanunk, hogy mindig együtt mozgunk a sereggel, azaz ha már egyszer felszedelőzködtünk és továbbálltunk, nem térhetünk vissza a magunk mögött hagyott helyszínekre. E tekintetben az Icewind Dale-re hasonlít inkább az egészséges mennyiségű - core rules nehézségi szinttől fölfele már kihívást is jelentő - összecsapást tartalmazó játékmenet. Hasonlóképpen az említett klasszikust idézi a területek kidolgozottsága is. Jóval részletgazdagabbak (különösen a kazamaták és a barlangjáratok mutatnak jól, valamint az éjszakai tábortüzek) mint az alapjátékban, továbbá az egy négyzetlábra jutó mellékküldetések száma is magasabb. Igazán emlékezeteset sajnos nem tudnék kiemelni közülük, de tekintve, hogy ez a Beamdog első önálló játéka, ígéretesnek tartom a kezdést.

Hirdetés

Nem lehet a végtelenségig húzni

Mivel nem kívántam új karaktert indítani, és emlékeimet is fel szerettem volna frissíteni, újrajátszottam a Baldur's Gate-et, hogy az abból importált hőst vigyem tovább a kiegészítőbe, majd pedig a folytatásba is, amihez ismét kedvet kaptam. Még mindig remek játéknak tartom, de nehezen rázódom vissza, egyre hosszabb ideig tart, míg elérem azt az állapotot, amikor már nem veszek tudomást arról, milyen reménytelenül elavult az Infinity motor. Hiába dobják fel eddig nem látott effektek, valamint emelték meg drasztikusan az egyszerre megjeleníthető NPC-k számát (az Infinity mércéjével mérve valóban grandiózus tömegjelenetek tanúi leszünk), ha a serpenyő másik felét lehúzzák a játék vége felé tapasztalható akadozások a rendszerkövetelményt többszörösen túlteljesítő konfigurációkon is, valamint a tény, hogy a közel harmincórás végigjátszás alatt több alkalommal kivágott a desktopra. És akkor még nem is említettem a megjelenéskor gyakorlatilag működésképtelen multiplayert, amelynek hibáit elvileg orvosolták ugyan, de azóta sem sikerült kipróbálnom játszópajtás híján. Kár a zavaró bugokért, mert a Siege of Dragonspear úgy illeszkedik az első és a második rész eseményei közé, mintha annak idején a BioWare is így tervezte volna.

Baldur's Gate: Siege of Dragonspear

Maradéktalanul ellátja a feladatát, és ez komoly eredmény.
PRO
  • Ügyesen fűzi össze a két rész cselekményét
  • Korrekt játékidő
  • Eredeti szinkronhangok
  • Továbbra sem elhanyagolható nosztalgiafaktor
Kontra
  • Lineáris történetvezetés, kiszámítható cselekmény
  • Nyugdíj előtt álló játékmotor
  • Problémás multiplayer
  • Bugok
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés

Úgy tűnik, AdBlockert használsz, amivel megakadályozod a reklámok megjelenítését. Amennyiben szeretnéd támogatni a munkánkat, kérjük add hozzá az oldalt a kivételek listájához, vagy támogass minket közvetlenül! További információért kattints!

Ne maradj le a legfontosabb hírekről! Engedélyezd, hogy értesítéseket küldjünk, és cserébe elsőként tudod meg, ha bejelentik a GTA VI-ot vagy a Half-Life 3-at! (Nem spamelünk, becsszó!)