Hirdetés

Blood Bowl 2 teszt - a vérfoci még mindig brutális

|

Folytatódik az amerikai foci és a Warhammer univerzum egyesítése egy véres, de piszkosul szórakoztató sport keretén belül, a Blood Bowl 2 képében.

Hirdetés

Utolsó kör a második félidőből. Hősünk, a kétbalkezes elf dobótámadást indít, ám szerencsétlen módon elesik egy fűszálban, amire az ellenfél azonnal egy kontrával válaszol, és nem is akármilyennel! Patkányemberük szinte bolondot csinál a hegyes fülűek teljes védelméből, pimasz touchdownja meccsdöntőnek bizonyul. Na, ez volt az a perc, amikor dühömben belepüföltem a mellettem lévő karfába, gondolataimmal eljutva a FIFA sorozat axiómájához, mely szerint a gép mindig csal. Sajnos több mint tíz óra alatt rengeteg hasonló bosszantó pillanatot produkált tesztünk szereplője, a játékmenet során például teljesen normális, ha az egyik futó egymás után kétszer sem tudja felvenni az előtte lévő labdát, ha mindenkitől távol magától elesik, vagy ha játékosaink nem képesek egy kétméteres passz kivitelezésére.

 

Átkozott kockák!

Le sem tagadhatná táblajáték múltját az amerikai foci és a Warhammer univerzum keresztezéséből született Blood Bowl 2, ám mint megannyi társasfeldolgozásnál, itt sem feltétlenül működik jól a kockadobások átültetése. A való világban, ha folyamatosan dupla egyest dobunk, akkor azt a szerencsétlenség, a balsors vagy éppen a cinkelt kockák rovására írjuk. Ha mindez a képernyőn történik, akaratlanul a mesterséges intelligencia felmenőit átkozzuk - akármennyire értelmetlen is ez. Társaságban az asztal körül ülve is teljesen másként élünk meg egy Risk-partit, mint amikor csak a gép ellen, egyedül játszunk. Talán az XCOM rendszere az, ami jól működik, hiszen ebben nem látjuk a "kockadobásokat", csak azt, hogy egy támadás sikeres vagy éppen sikertelen volt. Tesztünk szereplőjénél sajnos átlátszóbb a rendszer, így a szemünk előtt lehet négy dobásból rendre a lehető legrosszabb eredményt kapni, teljesen földig rombolva a már felépített stratégiánkat. A szerencsének ennek megfelelően rendkívül fontos szerepe van a játék során; sajnos a kelleténél több is, ami nem kedvez a taktikusoknak.

Társas játék

Ha az egyjátékos kampányt választjuk, a fentebb leírtakból szinte alig érzékelünk bármit az első meccsek során. Az emberekből álló Reikland Reaver csapatát átvéve ugyanis meccsről meccsre nehezednek a kihívások. Az első összecsapásunk során például minden dobásunk sikeres lesz - azaz kivételesen a mi javunkra csal a gép. Az ötödik meccs után, nagyjából a sötét elfekkel vívott első csatánk alatt azonban bedobnak minket a mély vízbe, ahol a rendkívül fürge ellenséggel szemben egyszerre kell okosnak és szerencsésnek lennünk, ami legalább három-négy újrajátszást igényel. Innentől lesz izgalmas a játék, hiszen elkezdenek csordogálni a szintlépésekhez szükséges tapasztalati pontok.

Mivel a kezdő játékosok túlságosan sokszor esnek el a saját cipőfűzőjükben, és ejtik el a hozzájuk pattanó labdát, úgy kell majd minden egyes XP, mint egy falat kenyér. Főként, hogy a szintlépésekkel játékosaink új képességekre tehetnek szert, amiket később, a csaták során is hasznosíthatnak. Érdemes lesz a szponzoroktól befolyó aranyat is befektetni, új kisegítő személyzetet, játékosokat felbérelve vagy éppen stadionunkat fejlesztve. Még átigazolásra is lehetőséget kapunk, az egyedüli megkötés, hogy ez csak a saját ligán belül történhet. Szükség lesz tehát menedzsertudásunkra, forgatni kell a csapatot; annál is inkább, mert a véres csaták alatt nem ritkák a maradandó sérülések és a halálos kimenetelű szerelések, amelyekért nem sárga lap, hanem ováció jár. Zinedine Zidane Materazzi-féle fejelése a vérfociban holmi tockosnak tűnik. Minden héten háború - ezúttal hatványozottan igaz a kijelentés.

Ha megunjuk az emberjátékosokra építő Reikland Reaver csapatát, sajátot is létrehozhatunk, hogy aztán szintén a nulláról indulva bajnokcsapatot alakítsunk, valódi sztárjátékosokkal, hatalmas stadionnal. Ekkor játszhatunk továbbra is a mesterséges intelligencia ellen, az általunk létrehozott ligákban, de sokkal izgalmasabb, ha a multi felé vesszük az irányt, és becsatlakozunk mások bajnokságaiba, kupáiba, húsvér játékosok és az ő általuk vezetett csapatok ellen játszva. A társas móka az, amiért hosszú távon is adott a Blood Bowl szavatossága, ugyanúgy, mint a Heartstone-é, csak itt pakli helyett egy csapatot kell összegyűjtenünk, ráadásul a partik is lassabbak, és nagyobb szerepe van a szerencsének. Egyszóval a Blizzard játékával történő összehasonlítás inkább a Warhammer és amerikai foci szerelemgyerekének hízelgő; ne is firtassuk tovább, hogy előbbi miért sikeres, és a Blood Bowl miért nem lehet igazán az.

Törpe vagy patkány?

A kampányon túllépve nyolc különféle frakció közül választhatunk, amelyek mind eltérő játékstílust igényelnek. Van egyrészt az emberek csapata, amelynek nincs semmilyen kiemelkedő képessége és gyengesége, ezáltal a legkiegyensúlyozottabb fajt jelenti, amely passzolásra, futásra és állóháborúra is alkalmas. Az orkok ezzel szemben inkább a közelharcban jeleskednek, és nehéz őket kiütni, azonban viszonylag lassúak, és nehezen lépnek szintet. A törpék a védekezésben erősek, rendkívül masszívak, ám viszonylag drágák, és a futás nem az erősségük. A skavenek, azaz a patkányemberek viszont szélvész gyorsak, de törékenyek, ami a sötét elfekre is igaz, bár utóbbiak inkább a védekezést részesítik előnyben. A nemes elfek viszont a passzjátékot kedvelik, a harcban nem remekelnek.

A bretonniaiak az olcsó emberutánpótlásukkal hívják fel magukra a figyelmet, míg a káoszdémonok célja sokkal inkább az ellenség semlegesítése, mintsem a játék színesítése, a labda járatása. Érdemes a játékstílusunkhoz legjobban igazodó frakciót kiválasztani, főként, hogy a mesterséges intelligencia kegyetlenül kihasználja mindegyik csapat erősségét. A választást megnehezíti, hogy egyes fajok több, mások kevesebb típusú karakterből választhatnak: míg az emberek, a törpék, a sötét elfek és a skavenek öt-öt különböző kasztból állíthatják össze csapatukat, az orkoknál eggyel több, a sötét elfeknél eggyel kevesebb a választási lehetőség, a káosz és Bretonnia seregeinél pedig mindössze három.

Van tehát választási lehetőség, ráadásul a stadionok is személyre szabhatók, és saját mezeket is beállíthatunk, így idővel, emberek ellen játszva még szórakoztató is lehet a Blood Bowl, ráadásul utóbbi esetben a rossz kockajárást nehezen tudjuk a gép részrehajlásának elkönyvelni. A vizuális megjelenés kapcsán egy rossz szavunk nem lehet, jó munkát végeztek a Cyanide fejlesztői, ráadásul a grafika jól skálázható, így akár egy gyengébb gépen is akadás nélkül indul a játék, ezt tapasztalatból mondjuk. Tartósan viszont idegesítő lehet az animációk ismétlődése, főként hogy minden egyes szerelésnél, futásnál végig kell ezeket néznünk. Számoljunk csak: egy csapatnak 11 játékosa van, ha mindegyik végrehajt egy akciót a játék 16 köre alatt, akkor összesen 176 animációt kell végignéznünk egy meccs alatt, ráadásul mindig ugyanazokat. Többek között emiatt tart legalább fél óráig egy Blood Bowl meccs, és rendkívül idegőrlő, ha a végén egyetlen dobás a porba rombolja az addig felépített stratégiánkat. Egyetlen kockadobás több mint 150 animáció után; egyébként meg annak a szemét patkánynak, és a csaló mesterséges intelligenciának a jó édes… Inkább kérek egy pompomlány-szimulátort, az sokkal kiszámíthatóbb.

Még van mit mesélnünk neked, minden érdekességet megtalálsz itt!

Blood Bowl 2
Táblára termett ez, nem képernyőre.
Ami tetszett
  • Remek alapötlet
  • Multis részek
  • Alacsony erőforrásigény
Ami nem tetszett
  • Idegesítő véletlenszerűség
  • Hosszúra nyújtott meccsek
  • Bugyuta kommentátorok
Hirdetés
Hirdetés
0 mp. múlva automatikusan bezár Tovább az oldalra »

Úgy tűnik, AdBlockert használsz, amivel megakadályozod a reklámok megjelenítését. Amennyiben szeretnéd támogatni a munkánkat, kérjük add hozzá az oldalt a kivételek listájához, vagy támogass minket közvetlenül! További információért kattints!

Ne maradj le a legfontosabb hírekről! Engedélyezd az értesítéseket, cserébe elsőként tudod meg, ha bejelentik a Half-Life 3-at! (Nem spamelünk, becsszó!)