Azt gondoltam, hogy ha nekivetem a hátam a kanapé párnájának, a hétvégén simán kipörgetem majd a Deathloopot, de legalábbis a sztori végére érek. Közel 30 óra után azonban még nem állt össze a kép, és a játék óráról órára meg tud lepni kisebb-nagyobb csavarokkal. Meg hát olyat is láttunk már, hogy valami a legvégén roskad össze a saját súlya alatt. Úgy sejtem, hogy itt ez nem fordulhat elő, ugyanakkor átfogó tesztet mégsem adnék még ki a kezeim közül. Az élményeimről viszont mindenképp be akartam végre számolni valakinek, mert az elmúlt négy napban fantasztikus dolgokat éltem át.
De mielőtt belevágnánk a kalandba, vegyük át az alaphelyzetet. Blackreef szigete egy különleges hely egy időhurok fogságában. A szigetlakók ugyanazt az egy napot élik át újra és újra (ha meghalnak, reggel újra felébrednek), de mivel a legtöbben nem emlékeznek az előzőekre, ez cseppet sem zavarja őket. Minket viszont nagyon (már csak azért is, mert a szigeten mindenki fegyverrel mászkál és a halálunkat akarja), úgyhogy elhatározzuk, hogy megtörjük a ciklust, akár az életeink árán is. Hamar (valamikor az első trailer környékén) rájövünk, hogy ennek egyetlen módja van: a ciklus életben tartó 8 kulcsfontosságú célpontot egyetlen nap alatt kell kiiktatnunk. Egyszerűen hangzik, csakhogy amíg mi mindent megteszünk azért, hogy megállítsuk a körforgást, egy hozzánk hasonló kvalitásokkal rendelkező gyilkos arra esküdött fel, hogy minket megakadályozzon. És az a helyzet, hogy eddig ő áll nyerésre.
Otthon, édes otthon
Ha valaki játszott a Dishonored játékokkal, akkor azonnal otthon fogja érezni magát, Colt különleges képességei sok átfedést mutatnak Corvo skilljeivel: teleportálhatunk, láthatatlanná válhatunk, dobálhatjuk az ellenfeleket, vagy épp összeköthetjük őket, ezek kombinációjával pedig elképesztően kreatív módokon mészárolhatjuk le a várost újra és újra. Nem tudunk egyszerre használni mindent, de a puskáknak köszönhetően így sem érződik kevésnek az aktuális arzenálunk. A lőfegyverek sokkal nagyobb szerepet kapnak, számomra azonban az ilyen játékokban mindig a lopakodás az elsődleges megközelítés, és csak ha minden kötél szakad, akkor jön a retetete-ratatata. A játékot PlayStation 5-ön teszteltem, kontrollerrel pedig sajnos továbbra sem vagyok annyira precíz és magabiztos, mint egérrel, emiatt felértékelődtek bizonyos képességek (például a Nexus, amivel összeköthetünk több célpontot, és ha az egyik meghal, mind meghal), de a láthatatlanságot és a teleportot érzem az én játékstílusomhoz leginkább passzolónak.
A Dishonored óta újra és újra megerősítést nyer, hogy a világon senki nem tervez olyan pályákat, mint az Arkane dizájnerei. Elképesztő, hogy milyen részletességgel van megalkotva az utolsó négyzetcentiméter is, mindennek célja, feladata van. A célpontjainkat féltucat különböző útvonalon közelíthetjük meg, mindegyik más-más játékstílust követel meg vagy helyez előtérbe. Bár alaposan körül szoktam nézni, így is számtalanszor döbbentem rá a legfelső szinten egy nyitott ablakot megpillantva, hogy
"Úr Isten, hát erre is lehetett volna jönni, ezt hogy nem vettem észre?!"
A Deathloopban ezek a felfedezések azért is nagyon hasznosak, mert újra és újra be fogjuk járni ugyanazokat a helyszíneket. Egy nap négy napszakra oszlik, mindegyikben meglátogathatjuk a sziget négy helyszínének valamelyikét. A napszakok közt egyes pályaelemek megváltoznak, bizonyos ajtók például csak reggel vannak nyitva, így a jól bejáratott útvonalunk helyett néha újakat kell keresnünk, de nyilván sokat segít, ha már csukott szemmel is le tudjuk rajzolni a térképet.
Egy fenékkel két loopot megülni
És hogy miért nem tudunk már az első napon végezni mindenkivel? Egy napszakban csak egy helyszínre mehetünk (ott viszont bármeddig maradhatunk, nem telik az idő), így ha két célpont különböző helyszíneken van délben, és csak ilyenkor mutatkoznak, nyilván nem tudjuk őket meglátogatni. A cselekedeteink azonban befolyásolják a történéseket, vagyis mondjuk ha reggel lekapcsoljuk az áramot, akkor délben nem tud leégni a gyár, és nem szólítja el a gyártulajdonost a kötelesség otthonról délután.
Ahogy próbáljuk felgöngyölíteni a különböző szálakat, egyre céltudatosabban közlekedünk a szigeten. A cél az, hogy mindig feladjuk magunknak a labdát, amit aztán egy későbbi napszakban le tudunk majd ütni. Bár előfordult, hogy egyetlen gombot kellett megnyomnom és az adott napszakot 3 perc alatt kipipáltam az egyik loopban, mégsem válik unalmassá az ismételgetés, hála az adaptív nehézségi szintnek. Az ellenfelek folyamatosan erősödnek, emellett pedig képesek lezárni egyébként nyitott szakaszokat is, ami újabb rögtönzésre kényszerít minket a felfedezés során.
Vadász, vadász...
De ami miatt szinte soha nem vehetünk félvállról egy missziót, az a korábban említett bérgyilkos, Julianna, aki bármikor felbukkanhat. Természetesen neki is vannak különleges képességei, képes ránk küldeni az egész várost, ráadásul a menekülési útvonalakat is lezárja. Érkezhet a reggeli küldetés elején, amikor a halál gyakorlatilag semmilyen következménnyel nem jár, hiszen legfeljebb 5-10 percet kell újrajátszanunk, de felbukkanhat a délutáni etap legvégén is. Eddigre lehet, hogy kőkemény aknamunkával előkészítettük az esti programot, a halálunk pedig azt eredményezi, hogy az egész megy a levesbe. Nem is emlékszem, mikor szorítottam utoljára így kontrollert a kezemben.
Juliannát alapjáraton a mesterséges intelligencia irányítja, de a menüben válthatunk single player módból friends only-ba vagy online-ra. Előbbi esetben csak a barátaink tudnak becsatlakozni, utóbbiban viszont bárki a világon. Bár az MI is képes meglepetéseket okozni, egy ügyes játékos nyilván durvább, főleg úgy, hogy Julianna arzenálja villámgyorsan bővül, és nagyon hamar szerezhet brutális képességeket és bivalyerős fegyvereket. Mivel egyelőre csak az újságíró kollégák játékát tudtam volna tönkretenni, nem erőltettem ezt a részt, pedig így oldhatunk fel mindenféle kozmetikai cuccokat Coltnak is, de a megjelenés után biztosan többet pörgetem majd az inváziókat.
Lennél a GS közösség tagja? Gyere a GS Party/Chat Facebook csoportba, dobj fel témákat, dumálj régi és új GS írókkal, olvasókkal!
Mindenkinek más
A Deathloop egy nagyon okos játék, ahol megannyi fejtörő állja majd utunkat. Ezek egy részét kénytelenek leszünk megoldani a továbbhaladás érdekében, mások viszont olyannyira mellékszálak, hogy már megtalálni is alig lehet őket, nemhogy megfejteni. Lassan egy egész füzetnyi papírlap lesz már telefirkálva különböző kódokkal, nyomokkal és egyéb felfedezésekkel, amik talán vezetnek valahová. Bár a megjelenés előtt egyébként sem akadtam volna rá ezek megfejtésére a Google segítségével, erre hetek, sőt, hónapok múlva sem nagyon lesz lehetőség, a fejtörők ugyanis mindenkinél mások. Nemcsak a kódokat változtatták meg, hanem az oda vezető nyomokat, falra festett textúrákat és egyéb apró jeleket is, így hát kénytelenek leszünk magunk rájönni szinte mindenre.
Apróbb grafikai bugokon kívül technikai problémába nem igazán futottam bele (pár napja még előfordultak rövidebb fagyások, de egy patch azóta orvosolta őket), így az egyetlen dolog ami most árnyalja az összképet, az maga a főszereplő. Örülök, hogy végre nem egy néma hőst kapunk, ugyanakkor Colt stílusa nem fog bejönni mindenkinek. Az egész játék nagyon harsány, ehhez pedig nyilván egy belevaló főszereplő passzol, ugyanakkor néha azt éreztem, hogy túltolták az alkotók. Colt poénjainak nagy része nem ül, de minimum erőltetett, és néha akkor is belepofázik dolgokba, amikor nem kéne, így nehezebb koncentrálni a képernyőn épp elhangzó információkra.
A Deathloopot ezzel együtt is imádom, és ahogy a cikk elején is írtam, közel 30 óra után még nem vagyok 100%-ig biztos abban, hogy hogyan is fogom megtörni a loopot. A következő időszakban igyekszem befejezni a sztorit, ezt követően pedig kiderül majd az is, hosszútávon tartogat-e kihívásokat a játék, illetve megpróbálom majd kicsit több ember napját tönkretenni Julianna bőrébe bújva. De az alapján amit eddig láttam, bátran megnyugtathatok mindenkit, az Arkane megint fantasztikusat alkotott. Ha tetszett a Dishonored, akkor ez is kötelező vétel.
