Bevallom őszintén, nem emlékszem már pontosan a Divine Divinity sztorijára. Csak annyi maradt meg, hogy anno igen sokáig nyüstöltem a játékot, amely egy hatalmas, viszonylag szabadon bejárható világban játszódott. A grafika szép, izometrikus volt, a fejlődésrendszer szerteágazó, a harc pedig enyhe Diablo-utánérzést keltett. Igazából arra sem emlékszem, vajh kivégeztem-e a játékot akkor régen. A folytatás ugyan tökéletesen élvezhető az első rész ismerete nélkül is, ám a Larian rengeteg visszautalást tett a Divinity 2-be, szerencsére inkább csak amolyan poénos fajtákat. Egy-egy szereplő tűnhet ismerősnek, netalán némelyik helyszín. Az ötlet jó, ám nem szabad elfeledni, hogy az első rész megjelenése óta eltelt hét év, és játékosok nem emlékeznek ám úgy a történtekre, mint a fejlesztők. Hiába, a Divine Divinity nem lett Baldur's Gate-szerű klasszikus. Ennek ellenére jó kis játék volt, így nagy várakozással néztünk a folytatás elé.
Hack'n'fly
Az első változás, amely feltűnhet a Divinity-rajongóknak, hogy változott a perspektíva. Az első részből megszokott izometrikus megjelenítés helyett immár a manapság divatos TPS-nézetből terelgethetjük jobb sorsra érdemes avatárunkat. Ez nem feltétlen probléma, sőt a játékmenetbeli változásokhoz jobban is passzol ez a nézet. A Divinity 2 ugyanis amolyan Gothic-szerű RPG lett. Rivellon világa elképesztően hatalmas, egy-egy pálya felderítése hosszú órákat vesz igénybe, és akkor még nem is néztünk körül a föld alatt. Ahhoz azonban, hogy az embernek legyen kedve ennyit barangolni, nem árt, ha a táj szép. Nos, a Divinity 2 esetében ezzel nincs is gond. A grafika - legalábbis ezen a téren - remek. A Divinity 2 tájai igazán vadregényesek, hangulatos kis falvakkal, sejtelmes romokkal megtűzdelt vidéken mászkálhatunk, ami nagyon szépen néz ki. Sajnos a karakterek kidolgozása már nem sikerült ennyire jól. Érdekes, hogy egyik-másik maximálisan jól néz ki, de a legtöbb arcot mintha baltával faragták volna, és a legnagyobb disznóság, hogy éppen főhősünk az, aki a legrondább. Az is fura, hogy manapság már alap lenne a főhős testre szabhatósága. Sajnos a Divinity 2 e téren is a Gothic sorozatra hajaz. Főhősünk kinézetét annyiban variálhatjuk, hogy frizurát és arcszőrzetet aggathatunk rá, aztán kész. Közepesre. Szerencsére sárkány formában nem annyira zavaró, hogy rondák vagyunk, de sajnos ezzel a résszel is akad némi probléma. Nem tartozik szorosan a grafikához, de meg kell említeni az animációkat, amelyek szintén a nem túl jó kategóriában indulnak. Az még hagyján, hogy a legtöbb NPC úgy vonaglik, mintha folyamatosan elektrosokk-kezelés érné őket, de főhősünk is úgy szalad, mint egy hibbant kakas. No, eddig csak negatívumot tudtam csak mondani, nézzük inkább, miért érdemes játszani a Divinity 2-vel.
Egyszer volt...
Az RPG-játékoknak ugyebár fontos része a sztori. Kivéve a Diablót, de hát az külön kategória. A Divinity 2 szerencsére domborít ezen a téren. Becses személyünk a Dragon Slayers lovagrend reménybeli tagjaként érkezik a játékba. Ezen rend célja, hogy Rivellon világáról kiirtsák a sárkányokat, valamint azok szolgáit, a sárkánylovagokat. Történt ugyanis, hogy a Divine Divinity főhősét, a győzelem küszöbén egy ilyen sárkánylovag hátbaszúrta jól. A nép sírt, aztán elégtételt követelt. Megalakult hát a Slayer rend, és az eltelt évtizedek során csaknem az összes gyíkfajzatot eliminálták. A Divinity 2 első néhány küldetése a beavatási ceremónia körül bonyolódik, amelynek során az "ismerd meg ellenséged" stratégia jegyében megkapjuk a sárkányok emlékeit, valamint egy nagyon pöpec tulajdonságot, a gondolatolvasást. Eme nagyszerű képesség birtokában egykönnyen tikok nyomára bukkanhatunk, jelszavakat, elrejtett kincsek rejtekhelyét fedhetjük fel, vagy megtudhatjuk, hogy a bögyös falusi lányka szerint igencsak nyalka legények vagyunk. Ez egy nagyon jó ötlet volt, de arra vigyázzunk, hogy gondolatolvasni XP-be fáj, márpedig fejlődni kell.
Nehéz a Slayer élete
De még milyen nehéz. A Divinity 2 a szokványos RPG-khez képest igen durva kihívások elé állítja a gyanútlan kalandozót. A tréningpálya elhagyása után azonnal a mélyvízbe kerülünk, és még emlékszem, milyen lazán sétáltam ki az első városkából, hogy aztán az út szélén sunnyogó két goblin három másodperc alatt szilánkokra zúzzon. Autosave persze van, de csak olyankor, amikor a program szerint valami különlegesen nehéz részhez érünk, holott a sima felfedezés során is elképesztően kemény harcokban lesz részünk. Fontos hát, hogy jól építsük fel karakterünket, aki alapvetően négy területen próbálhat érvényesülni. Van a szokványos harcos, a tűzlabdákat hajigáló mágus, az íjjal operáló ranger, és az idéző, gyógyító pap. A kasztok tetszés szerint vegyíthetők, de nem árt néhányat kimaxolni, mert nem győzöm hangsúlyozni, hogy kellemetlen meglepetések érhetik a bután fejlesztett főhőst. A sztori előrehaladtával lehetőségünk nyílik egy pöpec bázis megszerzésére is. Ez szintén nagyszerű ötlet, kicsit olyan, mint a Neverwinter Nights 2-ben a Keep. Itt laknak kedves szolgálóink, a különbejáratú kovácsmester, alkimista, nekromanta és az oktatónk. Rengeteg pénzt ölhetünk beléjük, de meg is éri, mert egyre vadabb cuccokat tudunk tőlük szerezni, és néha még küldetéseket is adnak, ami szintén dicséretes ötlet. Ha megvan a várunk, lassan átalakulhatunk sárkánnyá is. Ilyenkor kitágul a világ, kedvünkre röpködhetünk és riogathatjuk a népeket. Sajnos azonban egy fura dizájneri döntésnek hála, csak riogathatjuk. Sárkányként ugyanis nem tudjuk támadni a földi célpontokat, viszont általában egy csomó lövegtorony és repkedő rosszarc vár ránk. Ilyenkor a Divinity 2 átmegy akciójátékba, az RPG-rész háttérbe szorul. Ennek ellenére nem rossz az ötlet, de érzésem szerint még csiszolgatni kellett volna, így valahogy nem annyira ütős, mint mondjuk régen a Drakanban.
Tágas égen andalog
Összességében a Divinity 2 egy csiszolatlan gyémánt. A karakteranimációk otrombasága leginkább harc közben borzasztóan zavaró, egyáltalán nem folyamatos a hentelés. Ez már csak azért is nagyon idegesítő, mert a különféle skilleket időzíteni kell, emberünk pedig pörög-forog, csak éppen sosem tudjuk, mikor is kell ellőni azt a tuti csapást. Az ellenfelek pedig általában rengetegen vannak, és nem tűrik a hibákat. A harc így nagyon sokszor lehet frusztráló. A pályatervezés viszont nagyon jó, ez is Gothic-szerű. Alapból odasétálhatunk bárhová, viszont nem árt figyelni, hányadik szintű trógerek laknak a célkörzetben, és ha esélytelenek vagyunk hozzájuk képest, akkor inkább más irányba haladjunk. A hangok terén nincs nagy gond, mert a szinkron elsőrangú, és a varázslatok is szépen dörrennek, a zene néhányszor kiemelkedően jó, szóval összességében szépen alkalmazkodnak az atmoszférához. A szabadon bejárható világ sokáig leköti a játékost, a fő sztoriszál kellőképpen izgalmas, csavaros, folyamatosan késztet a továbbhaladásra. A rengeteg mellékküldetés viszont állandóan eltérít minket, így valóban rengeteg játékidő van a Divinity 2-ben. A saját erőd szintén nagyszerű ötlet, mint ahogy a nekromanta által összerakott pet is, bár én őszintén szólva rosszul voltam tőle, mégis muszáj volt használni, mert nélküle rendre lepofoztak. Nagyszerű kis játék lehetett volna a Divinity 2, ha például még néhány hétig tesztelik. A fejlődésrendszer kissé átgondolatlan, a sárkányos rész sincs kellőképpen kidolgozva, és bizony a karakterek kinézetére is jobban oda kellett volna figyelni. Mindezek ellenére a Divinity 2 nem rossz játék, de a Dragon Age mellett nem nagyon rúghat labdába, véleményem szerint. Divine Divinity, és Gothic-fanok azért mindenképpen pislantsanak rá, annyit mindenképpen megérdemel.
2009. december archív
