Hirdetés

Divinity: Original Sin II teszt - bűnös élvezet

|

Álljon itt e mondat az utókornak: a Larian Studios megalkotta a világ egyik legjobb körökre osztott szerepjátékát a Divinity: Original Sin 2 képében.

Hirdetés

Ha azt fontolgatod, hogyan szökj meg egy börtönszigetről egy élőhalott, szarkasztikus fickóval, miközben egy dekoratív, démon által megszállt varázslónő kacérkodik veled rögtön azután, hogy útbaigazítást kértél egy patkánytól, akkor megrögzött szerepjátékosként kérlelhetetlenül rád tör a szívmelengető érzés: hazaérkeztél. Pedig kedvező csillagállás kellett ahhoz, hogy a Divinity: Original Sin II ebben a formában megszülethessen. A vegyes fogadtatásban részesült Divinity: Dragon Commander mellékszál után a játékosok ki voltak éhezve egy világot megrengető, isteni erőkkel kokettáló szerepjátékra, amit mi sem bizonyít jobban, mint az Original Sin zajos sikere a Kickstarteren, 2013-ban. A Divinity szériát jegyző Larian Studios rálépett a minőséghez vezető helyes ösvényre, amit nemcsak kritikai ujjongás övezett, de a műfajra fogékony játékosok a kedvező ár-érték arány miatt rituális szertartások keretében áldozták fel bankjegyeiket a digitális áruházak oltárán. Egy konzolos Enhanced Editionnel, pár évvel és még több támogatóval a háta mögött a stúdió elérkezettnek látta az időt arra, hogy új királyt ültessen az izometrikus, körökre osztott RPG-k trónjára… így is lett.

 

Én lettem a halál, a világok pusztítója

Persze rögtönzött kis mesénk köszönőviszonyban sincs azzal az eposzokba illő, grandiózus fantáziavilággal, amit a fejlesztők megálmodtak a Divinity: Original Sin II-höz. Generációkkal az előző rész eseményei után a vallási üldöztetés korában járunk, amikor Alexander püspök kijelenti, hogy minden sourcerer bűnöző, és a Fort Joy néven elhíresült internálótáborba száműzi őket, hogy megfosztassanak képességeiktől. A sourcererek a varázslókkal ellentétben nemcsak használják a varázslatokat, hanem ők maguk képviselik a mágia forrását, így az erejüket blokkoló nyakbilincs egyszerű halandólétre kárhoztatja őket. Egy közülük főszereplőnk is, akiről hamar kiderül, hogy sokkal többre rendeltetett, mint szikkadt kenyeret majszoló rabszolgának lenni, és az sem marad sokáig titokban, hogy nem a püspök jelenti a legnagyobb fenyegetést a világra nézve. A Larian Studios mesterien csűri-csavarja az eseményeket már a legelső perctől kezdve, még a zsáner sokat látott veteránjai is úgy fognak pislogni egy-két fordulat láttán, mint törpe a hórihorgas elfre. Amikor már éppen úgy éreznénk, hogy sablonföldre lépett az írógárda, betoppan egy váratlan esemény, és olyan nyaklevest oszt ki, hogy a következő sarkon egy nem mindennapi figura adja a másikat. Való igaz, Rivellonra nem húzható rá az unalomig koptatott "élő-lélegző" jelző, élővilágának tagjai a nekik kijelölt korlátozott feladatokat ismételgetik, viszont minden méterén vár a felfedezőre egy különleges helyszín, egy elcsenésre váró tárgy, egy leszólítandó személy, egy újabb nagy kaland. Ahhoz azonban, hogy átadjuk magunkat az út hívogató szavának, előbb bajnokot kell választanunk.

Légió a nevünk, mert sokan vagyunk

Az univerzum megmentőjévé avanzsáló parasztlegény már a múlté, ezúttal a névlegesített, komoly háttérrel rendelkező szereplők egyikére bökhetünk rá a játékot elindító karakterkreálás során - ahogy azt az Original Sinben is tettük. Nyúlszívűeknek itt nem terem babér, de a gőgös gyík (Red Prince), a démoni muzsikus (Lohse), a sziporkázó élőhalott (Fane), a karakán törpe (Beast), a magának való zsoldos (Ifan ben-Mezd) és az emberi húst sem megvető elf orgyilkos (Sebille) mind arra várnak, hogy rajtuk keresztül döntsük el Rivellon sorsát. Fantasztikus egy csapat ez a lehető legszélesebb skálán mozgó, gazdagon kidolgozott személyiségekkel, akiknek megvannak a maguk mozgatórugói, céljai, tettei. Elöljáróban csak annyit, hogy hatalmas élmény megismerni mindegyikőjük múltját. Természetesen bármennyit csiszolhatunk előre beállított tulajdonságaikon, de akár a semmiből is létrehozhatunk egy vadonatúj arcot, hogy saját ízlésünkre szabva egyéniséget adjunk neki - faja, kasztja és külleme csakis az aktuális hangulatunktól függ (a leglogikusabb megoldás az, ha eltérő erejű segítőket, vagyis távolsági és közelharcost, mágust, valamint bérgyilkost egyaránt beválogatunk a bandába, ezáltal mindennemű eshetőségre felkészülhetünk). A naggyá válás macskaköves útján közülük egyszerre hárman kísérhetnek el, és véletlenül sem azért, hogy biodíszletként szolgáljanak: a csapattagok egymáshoz fűződő viszonyának legalább olyan jelentősége van, mint annak, hogy vezetőként mit engedünk meg nekik egy-egy misszió során, illetve milyen válaszokat adunk a kérdéseikre. Tudniillik döntéseink következményei fájóbbak lehetnek, mint legóra lépni. A jól megválogatott szavak életet óvhatnak, és halált hozhatnak, új lehetőségeket tárhatnak fel, küldetéseket dönthetnek el. Élesebbek a pengéknél is, így bölcsebb, ha vigyázunk: alkalmi követőinknek minden eseményre lesz valamilyen reakciója.

Sötét varázslatok kivédése

De nem csak reakcióban, interakcióban is bőven lesz részünk. Garantáltan örömünket leljük majd a játék egyedi megoldásaiban, mint például az őselemek keverésében, kombinálásában a képességekkel. Már az előd is élen járt abban, hogy a környezetet kihasználva előnyt kovácsoljunk magunknak a harcban, de az Original Sin II még tovább fejlesztette ezt. A fizikaórákon tanultakat előszeretettel próbálgathatjuk az ellenfeleken (ezt speciel ők kevésbé élvezik majd, mint mi), vagyis szabadon házasíthatjuk a vizet, az elektromosságot, a tüzet, a mérgeket, a gőzöket, a vért, mindent. Arzenálunk bővítésére szolgál a skill crafting névre keresztelt funkció is, amivel a birtokunkba került mágikus könyveket boronálhatjuk össze egy még erősebb változattá. Így teremthetünk többek között vérből vihart (Blood Storm), tehetjük elektromossá a bőrünket (Jellyfish Skin), és szívhatunk el életet a kisugárzásunkkal (Vampiric Hunger Aura). Ha ezt a látványos szisztémát kombináljuk a körökre osztott stílussal, a harcrendszer sajátosságaival (például a szintkülönbségek és a fedezékek kiaknázásával) és felszerelésünk rúnákkal súlyosbított mikromenedzsmentjével, piszkosul szórakoztató összecsapásokat kapunk eredményül. Már ha nem a legkeményebb nehézségi szintet preferáltuk, abban az esetben ugyanis elő kell kaparni a koponyánk legaljáról minden csepp gógyit, és profi stratégaként megfontolni a legapróbb lépést is.

Szabadság, szeretem

Ha éppen nem azzal vagyunk elfoglalva, hogy szétcsapjunk haragosaink között, akkor azonnal orrunkba férkőzik a szabadság édeskés illata, hiszen a Larian Studios nem köti meg a kezünket. Abszolút ránk bízza, hogy mit milyen sorrendben és hogyan abszolváljunk, ráadásul rengeteg legális kiskaput is kihasználhatunk céljaink elérése érdekében (lásd pl. teleportálás). De Rivellon feltérképezését nem csak a kötetlen játékmenet teszi addiktívvá, rengeteget hozzátesz az élmények szerzéséhez a felturbózott grafika és az egymást váltó, sokszínű helyszínek kínálata is. Hol szennyben tocsogó kazamatában, hol kristályligetben, hol oszló csontok között, máskor pedig zöldellő réten fordulunk meg, de ez csak néhány kiragadott minta a számos lenyűgöző területből, amit tiporhat csizmánk. Eközben a talpunk alá valóért - és az atmoszférateremtésért - az a Borislav Slavov felel, aki a Two Worlds II-höz, a Crysis 3-hoz és a Ryse: Son of Rome-hoz is komponált már dallamokat, de ha emlékeink nem csalnak, egyik sem volt annyira fülbemászó, mint az Original Sin II főtémája. Nemcsak a zeneszerző, hanem a szinkronstáb teljesítménye előtt is fejet kell hajtanunk, hiszen minden szöveget megtöltenek élettel, és elérik azt, hogy meg se forduljon a fejünkben egy hosszabb diskurzus átléptetése. Ez nem kis érdem egy tengernyi betűvel felruházott szerepjátékban.

Örökké szépek

Ha ne adj' isten a magas újrajátszási faktor ellenére sem találnánk már több kihívást a kampányban, még mindig nekifuthatunk három másik játékossal kooperatívan, vagy áthívhatjuk a havert egy osztott képernyős mókára. Belekóstolhatunk a csapatokat egymásnak eresztő PvP-aréna opcióba, nyakig merülhetünk a felhasználók által készített modokban, sőt a stúdió készült egy igazi finomsággal is: a Game Master megidézi a táblás szerepjátékok idejét, egy valódi játékmester kezébe helyezi a szórakozás kulcsát. Hosszú oldalakat lehetne még teleírni a Divinity: Original Sin II pozitívumaival, de már ennyiből is pompásan leszűrhető, hogy a Larian Studios elérte azt a csúcsot, amit jelenleg el lehet érni egy izometrikus nézetű, körökre osztott szerepjátékkal, a korona pillanatnyilag egyértelműen az övék (az első patch pedig még tökéletesebbé tette). Ha valaki ezzel a műfajjal szeretne kikapcsolódni vagy megismerkedni, az ne is keressen tovább: megérkezett.

Ügyfélszolgálati változás!
Divinity: Original Sin II
Bűn nem játszani vele.
Ami tetszett
  • Izgalmas történet
  • Hatalmas, változatos világ
  • Remek harcrendszer
  • Kiváló szinkron, dialógusok
Ami nem tetszett
  • Előforduló bugok
  • Lehetne az NPC-k viselkedése változatosabb
Hirdetés
Hirdetés

Úgy tűnik, AdBlockert használsz, amivel megakadályozod a reklámok megjelenítését. Amennyiben szeretnéd támogatni a munkánkat, kérjük add hozzá az oldalt a kivételek listájához, vagy támogass minket közvetlenül! További információért kattints!

Ne maradj le a legfontosabb hírekről! Engedélyezd, hogy értesítéseket küldjünk, és cserébe elsőként tudod meg, ha bejelentik a GTA VI-ot vagy a Half-Life 3-at! (Nem spamelünk, becsszó!)