Több szempontból is igazi mérföldkő volt a Final Fantasy X. Egyrészt ez volt az első FF játék, ami PS2-re érkezett, aztán ebben volt először igazi szinkron, ráadásul ez volt az első FF játék, ami direkt folytatást is kapott (az most nem számít, hogy a folytatás nem lett annyira jó, mint az alapjáték). Aki elég régóta RPG-rajongó, az bizonyára jóleső nosztalgiával gondol a játékra, ami az egyik legjobban sikerült Final Fantasy játék volt.
A sztori igazán nagyívű tele metaforákkal, de alapvetően egy romantikus mese szerelemről, árulásról, vallásról. Vitathatatlan tény, hogy Tidus és Yuna szerelme az egyik legmeghatóbb, amit valaha is videojátékban láthattunk, de a Final Fantasy X nem csak ettől volt különleges. Az összes szereplőről elmondható, hogy profi módon alkották meg őket a készítők, nem egyszerű papírmasé arcok kísérgetik főhőseinket. Tidus barátai hihető karakterek, célokkal, motivációval és persze sötét titkokkal. Mindehhez jön Spira világa, ami szintén iszonyatos odafigyelésről tanúskodik. Az egyik leghihetőbb (már amennyire egy FF-világ hihető, ugye), a legjobban kidolgozott világként emlékszünk rá így tízen sok év távlatából.
Hihetetlen látni, hogy akkoriban mennyi energiát fordítottak még ilyesmikre a játékfejlesztők. Egyedül talán a Mass Effect és a Dragon Age univerzuma kapott ennyi törődést, de azokból hiányzik a japán játékokra jellemző kegyetlen báj. Mert hát végül is mitől lesz egy játék olyannyira magával ragadó, hogy sok-sok évvel a végigjátszás után is emlékszünk a nagyobb bossfightokra, az igazán ördögi főgonoszokra, és ha megpillantjuk játékbeli szerelmünk képét, megdobban a szívünk? Kellenek persze a hősök és a jól kidolgozott fantáziavilág, mégis sokszor érezzük, hogy valami hibádzik, valahogy nem áll össze egésszé a játék, hiába adott minden. A hozzávalók minden játékfejlesztő előtt ismeretesek, mégis kell valami hatodik érzék, hogy mindezt egy olyan mixtúrává keverjék, ami rabul ejt, elvarázsol. Hogy pontosan mi is a Final Fantasy X varázsa, nem tudom, de érzem. Mert működik.
Spira, te csodás
Manapság nagy divat, hogy a régi klasszikusokhoz nyúlnak a tanácstalan kiadók. Egyszer már sikerült nagyot durrantani, adjuk hát el még egyszer. Esetleg rebootoljuk az egész franchise-t. Vagy csináljunk belőle HD-verziót. Alapvetően persze nincs ezzel baj, hiszen az emberek szeretik újra átélni az emlékeket, és jelen esetben a Square Enix tett róla, hogy ne csak az emlékeinkben szépüljön az egykori kedvenc. Az FF X iskolapéldája lehetne annak, hogyan is kell HD-verziót készíteni a népnek. A játék grafikájára simán mondhatjuk, hogy csodaszép, még akkor is, ha a karaktermodellek esetében a csoda csak aprócska. Ők bizony kissé esetlenül mozognak a pöpec módon újratextúrázott, majd kézzel kifestett hátterek előtt. Elég kellemetlen az is, hogy bár a főszereplőkre láthatóan nagyon odafigyeltek a srácok, az egyszerű NPC-k baltával faragottak maradtak. Ez főleg akkor zavaró, amikor valamelyik – a játék motorjával készült – átvezetőt nézzük, ezekből pedig akad bőven. Legalább blitzballcsapatunkat megrajzolhatták volna szépre, ha már elvileg több száz órát fogunk úszkálni velük.
Ám még ezt is megbocsátjuk, hiszen Spira igazából pompásra sikeredett. Még az olyan fanatikusok is, akik anno százszor végigtolták kedvencüket, többször keresik majd az állukat az asztal alatt. A zenéket is újrakeverték, néhol egy kicsit meg is változtatták a Square programozói, de lassan 30 óra csatangolás után azt kell mondjam, itt is jó munkát végeztek. A meseszép tájakon kóborlást elképesztően hangulatos melódiák teszik felejthetetlenné, és a főbb karakterek szinkronja sem lett annyira borzasztó, mint általában szokott a JRPG-k esetében. Ne is törődjünk ezzel, inkább csak csodálkozzunk rá a világra bátran. Megéri.
Spira nemzeti front
Mivel a Final Fantasy X csak félig mese, elég sok galád ellenféllel fogunk találkozni. Az FF X harcrendszere simán az egyik legjobb, amit valaha is FF játékba implementáltak, ráadásul nagyszerűen kiállja az idők próbáját – taktika mindenek felett, egy kis ügyességgel megfűszerezve mindent visz. Csapatunk tagjai egytől egyik jók valamiben, így ne habozzunk csata közben akár körönként variálni a partit, mert sokszor csak így lesz esélyünk a győzelemre.
Vagy legalábbis nem kell egy dungeon felénél elhasználni az összes gyógyító cuccunkat, ha okosan variáljuk harci csapatunkat. A csapattagok cserélgetése azért is fontos, mert az „aki nem dolgozik, ne is egyék” filozófia van érvényben, azaz aki csak lapul a hátsó sorban, nem kap egy kiskanálnyi XP-t sem, ami hosszú távon nagy eredménytelenséghez vezet.
A fejlődés – hála a nemzetközi kiadáson alapuló rendszernek – teljesen személyre szabható, azaz bárkiből csinálhatunk bármilyen karaktert, így ha másodszor futunk majd neki a játéknak, egészen új taktikákat is alkalmazhatunk az új hullámos csapattal. Mondjuk odáig még sok idő fog eltelni, mivel az alapjáték legyűrése is bőven 40-60 órát igényel, és akkor még nem beszéltünk a kötelező post-game farmolásról, hogy a – szintén a nemzetközi kiadásnak köszönhetően – szuper főellenfeleket is legyen esélyünk legyűrni. Persze nem muszáj nekünk ezzel pepecselni, a játék elején választhatjuk az egyszerű fejlődési módszert. Ilyenkor karaktereink a fejlesztők által megálmodott módon fognak fejlődni, Yuna például gyógyító lesz, míg Rikku amolyan tolvajféleség.
A FF X-2 harcrendszere már egy kicsit más lett, valós időben kell villámstratégiákat kiötleni, és van egy csomó extra, ami még a veteránoknak is újdonság lehet. Van Creature Creator, szinte végtelen Job-fejlődés és egyéb nyalánkságok. Mindkét rendszerre rendesen rá lehet kattanni, de megéri, mert nincs is jobb érzés, mint egy igazán kemény – és persze monumentális – főpimaszt móresre tanítani mesterien alkalmazott harci tudásunkkal. A harcokba belefáradva nézzünk körül egy kicsit máshol is.
Gól
Pihenésre több lehetőség is lesz az FF X-2 esetében. Itt egy kicsivel nyitottabb világban kalandozhatunk, több a mellékküldetés, több a minijáték. Az FF X-ben leginkább a Blitzball „pályán” fogunk tevékenykedni üres perceinkben. Ez amolyan fociszerűség lenne, de azért annál jóval bonyolultabb műsorszám. A két ötfős csapat egy hatalmas vízgömb belsejében parádézik, a labdát pedig rúgni és dobni is lehet. Nagyjából ennyi, de persze mint az FF minden más aspektusa, ez is jóval kifinomultabb rendszer, mint azt elsőre kinéznék belőle. A HD Remaster még egy csomó extrával felvértezve érkezik, mint például a Last Mission, ami az X-2 befejezését taglalja, míg az X olyan extra bossokat kapott, akikkel csak teljesen kimaxolt partival érdemes böllenkedni. Aztán találunk még egy közel félórás hangoskönyvet is az extrák között, ezt is érdemes végighallgatni legalább egyszer. Akad még egy csomó más apróság is, de ha mindent leírnék, akkor egyrészt tele lenne vele az újság, másrészt mindenki tudja, hogy felfedezni öröm.
Extrákkal vagy anélkül, a Final Fantasy X/X-2 HD Remaster egy igazi ajándék ennyi pénzért (10 000 Ft). Beszerzése rajongóknak kötelező, azoknak pedig, akik anno lemaradtak róla, esetleg sírva röhögtek a Final Fantasy XIII-on, erősen ajánlott.
