Hirdetés

Gears of War: Ultimate Edition teszt - sötétebb, esősebb, mégis szebb

|

Az előző generáció egyik legjobb exkluzív akciójátékának újrakevert kiadása, a Gears of War: Ultimate Edition nem csak újrahúzott textúrákra épít; a The Coalition nem aprózta el a részleteket.

Hirdetés

Jelen pillanatban ott tart a játékipar, hogy ha vaktában elhajítunk egy kavicsot, az nagy valószínűséggel egy felújított játék dobozát veri le a polcról. A remaster-generáció gúnynevet joggal aggatták az életciklusuk elején járó PlayStation 4 és Xbox One konzolokra (a Wii U e tekintetben is kilóg a sorból), hiszen nem telik el úgy hónap, hogy ne jelenne meg egy-egy definitive/remastered/ultimate edition valamelyik régebbi kedvencből, rosszabb esetben alig két-hároméves játékokból. Hogy ez mikor tekinthető értékes erőforrások pazarlásának, pénztárcánk ellen intézett alattomos támadásnak, és mikor értelmezhető nosztalgikus főhajtásként, a rajongók kiszolgálásaként, az bizony nem minden alkalommal egyértelmű. Persze az eddigi mélypontot jelentő Prototype remastereknél gyakorlatilag bármi jobb ebben a témában, de szerencsére nem mindenki éri be azzal, hogy mindössze a felbontást növeli, aztán kész is a (szerencsés esetben nem teljes áron vesztegetett) termék.

Káprázat

A Seattle-i Black Tusk (pardon, egy ideje már The Coalition) vette a fáradtságot, és nem csak áttextúrázta az egy híján tízéves Gears of Wart, hanem jócskán megnövelte a látótávolságot, felturbózta a bevilágítást és a karaktermodelleket, továbbá az aprólékosan kidolgozott, részletgazdag hátterekkel együtt rengeteg izgalmas látnivalóval borította be a képernyőt. Egyebek mellett korábban nem látott díszítőelemeket fedezhetünk fel Jacinto impozáns épületein, kiragasztott fényképek és mécsesek emlékeztetnek arra, hogy mi minden veszett el a Felemelkedés napja óta. Az esőben ázó emulziós telep pedig már-már szemet gyönyörködtetően fest. A nagyjából másfél éves fejlesztési ciklus végeredménye egy első blikkre frissnek tűnő játék, mintha eleve Xbox One-ra tervezték volna. Egyedül az animációknál lóg ki egy kicsit a lóláb, mert azok maradtak a régiek, ettől függetlenül sokat profitáltunk a túlnyomórészt stabil képfrissítési rátából (a kampány során 30, multiban 60 fps-en rögzítették a fejlesztők 1080p mellett), mert folyékonyabbnak érezzük a mozgást és a tűzharcot is. Nagyszerű demonstrációja az Unreal Engine 3 fejlődésének, s bár Xbox One-on is hatásos az átalakulás, valójában PC-n, Windows 10 alatt szembesülünk majd ténylegesen azzal, hogy mit lehet még kihozni ebből a motorból.

Egymásért

Szereplőinek személyiségfejlődését, dialógusainak mélységét tekintve sosem tartozott az élvonalba a sorozat, ám ez mostanra vált igazán szembetűnővé, amikor már egyre inkább túllépni látszik az ipar a kétdimenziós karaktereken és a sekélyes párbeszédeken. Marcus, Dom, Cole és Baird olyanok, mintha a '80-as, '90-es évek amerikai rajzfilmjeiből léptek volna elő, kemények, tökösek, és mindig készek egy tréfásnak szánt megjegyzésre. A karaktereket valamennyire árnyaló drámai pillanatokra csak a későbbi epizódokban kerül sor, az első részben egyszerűen belökik a játékost egy régóta húzódó konfliktus (a föld alól érkező Locust-hordával szemben vesztésre áll a Sera bolygón élő emberiség) kellős közepébe, ahol aztán 8-10 órán keresztül elfoglalhatja magát. Hogy mivel? Leginkább fedezékként szolgáló tereptárgyak mögül megeresztett lövésekkel, ami nem csak a széria védjegyévé vált az évek során, hanem számos utánzót is megihletett. (Nem vitatkoznék azzal, hogy a méltatlanul elfeledett Kill Switch jóval előbb alkalmazta ezt a játékmechanizmust, ugyanakkor mégis a Gears of War tett a legtöbbet a népszerűsítéséért.) A könnyen tanulható intuitív vezérlésnek köszönhetően a kezdők is hamar megbarátkoznak a rendszerrel, ami a pályadizájnnak köszönhetően általában lehetőséget ad arra, hogy hosszan elhúzódó lövésváltás helyett a fedezékeket megkerülve támadjuk oldalba az ellenséget. Természetesen ez akkor teljesedhet ki igazán, ha a gyakran hibázó MI helyett egy másik játékos társaságában vágunk neki a kampánynak.

Igazán sajnálatos, hogy ehhez a részhez nem nyúlt Rod Fergusson csapata, miáltal továbbra is hajlamosak gép vezérelte társaink a halálukba rohanni (még jó, hogy fel lehet segíteni őket, még ha nem is viszonozzák a kedvességet), fittyet hányni a Tac/Com rendszeren keresztül kapott pofonegyszerű utasításokra (Támadj! Tüzet szüntess! és Gyülekezz!), extrém esetekben pedig messze mögöttünk lemaradni, mert épp nincs jobb dolguk annál, mint hogy körbe-körbe fussanak egy négyzetméteren. Értem én, hogy a régi élményt szerették volna visszaadni a srácok, de jobb lett volna kivenni a képletből a hajdani hibákat.

Társaságban viszont nem lesz ilyen gondunk, Baird és Cole esetleges bénázása (ebben a részben egyébként is csak másodhegedűsök) sem zavar sok vizet. A most már drop in/drop out elven működő coop még mindig remek élmény. A Lancer húsba vágó láncfűrészének nedves fröcsögés kíséretében felcsendülő visítása, a Gnasher közeli lövésétől cafatokra robbanó testek látványa, a Hammer of Dawn lángcsóvája, a berobbantott Locust-üregek révén csírájában elfojtott rajtaütések kellemes emlékeket idéznek a nosztalgiázni vágyó rajongóban. Aki - mint jómagam is - hajlamos megfeledkezni arról, hogy milyen hamar válhat monotonná Locustok százainak lemészárlása. A megszokott rutintól csak akkor térünk el, amikor a Berserkert ki kell csalogatnunk a napfényre, ahol csak a Hammer of Dawn műholdas fegyverrendszer segítségével intézhetjük el, vagy amikor a sötétben tanyázó Kryll-rajokat kerülgetjük.

A bőkezűen adagolt átvezető videók - ezeket is újraforgatták - ellenére keveset ismernek meg a laikusok a történetből, a háború okáról és magukról a szereplőkről. De hogy mégse legyenek kénytelenek teljesen a sötétben tapogatózni, egy vadonatúj intro, valamint a dögcédulák gyűjtésével feloldható képregények segítenek eligazodni ebben a világban.

Egymás ellen

Nem szerettünk volna ugyanabba a hibába esni, mint a Halo: The Master Chief Collection kapcsán, hogy pusztán az újságírók ellenőrzött körülmények között lezajlott összecsapásaira alapozva értékeljük a többjátékos részt. Inkább az embargóról lecsúszva megvártuk az éles rajtot, hogy lássuk, miként boldogulnak a szerverek a játékosok rohamával. Egyelőre nem látszik megismétlődni a tavalyi fiaskó, és a matchmaking is úgy funkcionál, ahogy azt elvárnánk, azaz nagyjából fél perc alatt csatlakozhatunk a mások által indított mérkőzésekhez, de akkor sem tart sokkal tovább a folyamat, ha magunk látjuk el a host szerepét. Nyilvános és zárt (kizárólag a barátainkkal lebonyolított) online összecsapásokban vehetünk részt, de LAN-támogatást is kapott a játék, mert a Microsoft szeretné, ha e-sport eseményeken is helyet kapna a jövőben. A csapatmunkára épülő játékmódok Team Deathmach, King of the Hill, Blitz, Warzone, Assasination stb. felülreprezentáltsága okán akár még lehet is valami ebből az elképzelésből pláne úgy, hogy az ESL-t és a Twitch-et is sikerült az ügy mellé állítani.

Ugyancsak e célt szolgálja, hogy mindenki egyenlő esélyekkel fut neki az összecsapásoknak, nincsenek perkek, loadoutok, nem számít, hogy ki hányas szintű. Ugyanakkor az e-sporttá válás még a jövő zenéje, miközben a jelen arról szól, hogy a játékosok szép lassan birtokba veszik a 19 + 1 multiplayer térképet, amelyek közül sem az utólag kiadott DLC-kben foglaltak, sem pedig a PC-s változathoz készültek nem maradhattak ki. Ezekben az arénákban már nem válik be a kampány során alkalmazott taktika, miszerint úgy tapadunk az előttünk magasodó fedezékhez, akár szerelmes ifjú kedvese ajkára, mert a tesze-tosza MI-vel ellentétben az emberi játékosok pillanatok alatt oldalba támadnak, esetleg mögénk kerülve a hátunkra tapasztanak egy gránátot. Ennél megalázóbb nincs is. Aztán pedig hallgathatjuk a csapattársak jogosan kiérdemelt szitkait napestig. Használjuk ki tehát a fedezékeket, de ne időzzünk sokáig egy helyen, hacsak nem kívánjuk az ellenséges mesterlövész statisztikáját javítani. A sörétesről pedig sose mondjunk le egy egzotikusabb flinta kedvéért, mert közelharcban nincs annál hatásosabb. Egyébként a vadonatúj Gnasher Execution játékmódot (2v2) kifejezetten a roppant népszerű shotgunra komponálta a Gears-közösség, de tény, hogy a magam részéről nem találtam túlzottan szórakoztatónak a respawn lehetősége nélküli párbajokat, mert egy-egy menet rövidebb ideig tart, mint a felkészülés maga. Amellett a vadonatúj Boxes térkép olyan aprócska, hogy kergetőzni sem igazán lehet rajta.

Kezdjük az elején

Kinek ajánlom? Egyszerű a válasz, leginkább annak, akinek még ismeretlen Sera világa, és nem játszotta rongyosra Xbox 360-on, vagy PC-n. Mindenki másnak már ajánlott mérlegelnie, hogy mennyit ér meg egy régi kedvenc felújított kiadása. Ámbár ugyanabban az árkategóriában mozog, mint a legtöbb újrakevert játék, kétségtelen tény, hogy sokkal vonzóbb lenne a csomag, ha a folytatásokat és az előzményt is magában foglalná. Igaz, amolyan félmegoldásként a visszafelé kompatibilitás novemberre tervezett rajtját követően hozzácsaphatjuk majd az említett részek előző generációs változatait digitális formában. Végső soron ez egy remek lehetőség a sorozattal most ismerkedő játékosok számára, hogy felzárkózzanak a Gears of War 4 megjelenéséig.

Ügyfélszolgálati változás!
Gears of War Ultimate Edition
Évtizedes játékdizájn újracsomagolva annak minden előnyével és hátrányával.
Ami tetszett
  • Lenyűgöző grafikai fejlődés
  • Kifogástalan fedezékharc
  • Szórakoztató kooperatív mód
  • Hiánytalan tartalom
Ami nem tetszett
  • Gyakran hibázó MI
  • Haszontalan Tac/Com
  • Nem elég változatos
  • Megkopott játékdizájn
Hirdetés
Hirdetés

Úgy tűnik, AdBlockert használsz, amivel megakadályozod a reklámok megjelenítését. Amennyiben szeretnéd támogatni a munkánkat, kérjük add hozzá az oldalt a kivételek listájához, vagy támogass minket közvetlenül! További információért kattints!

Ne maradj le a legfontosabb hírekről! Engedélyezd, hogy értesítéseket küldjünk, és cserébe elsőként tudod meg, ha bejelentik a GTA VI-ot vagy a Half-Life 3-at! (Nem spamelünk, becsszó!)