Gone Home teszt - hazaértünk

|

A Gone Home egy nyomozós, egyedi hangulattal bíró kalandjáték, amelyet érdemes az utolsó pixelig felfedezni. Így tettünk mi is a teszt során.

Hirdetés

Manapság, amikor a poligonszám, a shader model, a DX11 és egyéb vezényszavak egekig magasztalása nélkül már szinte nem is szabad játékot kiadni, kifejezetten üdítő színfolt egy olyan történetet végigvinni, amiben egy pillanatig se nézem az élsimítás precizitását vagy a fényeffektek polírozását, mivel magával ragad a hangulat. Pedig igazából semmi sem történik, csak én vagyok egyedül és az ősi ház tárgyaiba rejtett titkok.

Hirdetés

Ne tudd meg!

Nehéz a Gone Home-ról úgy írni, hogy ne spoilerezzem szanaszét a történetet. Gyakorlatilag már az első tíz percet is elrontja, ha a játékos tudja, mire számíthat, épp ezért most egy szokatlan felütéssel kezdem: ha szereted a nyomozós, a felszínen nyugodt, de a háttérben mégis feszült, titokzatos kalandjátékokat, akkor ezt a cikket most ne olvasd tovább. Komolyan. Fedezd fel saját magad, úgy az igazi. Én szóltam.

Hirdetés

Még itt vagy? Jó, akkor megyünk tovább. A játék FPS-nézettel indít, de gyorsan rájövünk, hogy az S betű ebben az esetben okafogyott. Shootingról szó se lesz, de még a kezünket sem emeljük fenyegető dádára. Egy nagy, régi ház előtt állunk, fogalmunk sincs arról, kik vagyunk, mi a történetünk. Szerencsére a fejlesztők nem puffogtatták el az ódivatú amnéziatöltényt, egyszerűen csak a játékosra bízzák, hogy mindent felfedezzenek, egyben saját karakterüket is beazonosítsák. Érdemes például saját bőröndünket megvizsgálni, a repülőtéren ráaggatott cetliből máris megvan a nevünk és még a dátum is. 1995-ben járunk, hősünk neve Kaitlin Greenbriar, egy fiatal lány, aki egy évet Európában töltött, és most ér haza a családi házba – kicsit korábban, mint tervezte, ezért a Greenbriar-lak épp üres.

De, nyúlka-piszka!

Hirdetés

Már a bejutáshoz is okosnak kell lennünk: nézzünk körül, hol lehet egy elrejtett kulcs (nincs lábtörlő, de azért gyorsan megtaláljuk). Miután bemegyünk, gyakorlatilag az egész játékban ez lesz a feladatunk: mindent megvizsgálni, kinyitni, mögé nézni, alá sandítani, leguggolva kutakodni. Közben pedig kibontakozik egy többrétegű történetvonal, amelynek fő szála egy szép, melankolikus szerelmi történet.

Azt viszonylag gyorsan megtudhatjuk az itt-ott elhelyezett jelekből, hogy a szülők épp romantikus hétvégére (vagy jobban utánanézve párterápiára) utaztak el, de a kishúg, Sam távollétére először nincs magyarázat, csak néhány papírcetlit hagyott hátra, hogy ne is keressük. Naná, hogy keresni kezdjük, ezért játszunk… Fokozatosan fedezhetjük fel a régi ház összes szobáját, emeletét, titkos helyiségét, ahol tényleg szinte mindent megtapogathatunk, a tárgyakat megforgathatjuk a kezünkben, elolvashatjuk a papírokat, újság-kivágásokat, könyveket, kinyitogathatunk fiókokat, bekukkanthatunk ágyak alá és szekrények mögé.

Hirdetés

Szép lassan kibomlik egy olyan történet, amelyből rájöhetünk, hogy az igazi főhős itt Sam hugi, aki sokáig az okos nővér árnyékában éldegélt, amolyan ártalmatlan jó kislány szerepben, aztán a szülők és az iskola szerint rossz társaságba keveredett.

Hirdetés

Saját olvasatában persze a hátrahagyott naplójegyzetekből és egyéb nyomokból összeáll a kép: a magányos kislány összebarátkozott, majd hamarosan szerelembe is esett egy iskolatársával, aki grunge-punk zenekarban játszik, lázad a suli vaskalapos rendszere ellen, katonának készül… és szintén lány. Ahogy haladunk előre a nyomozásban, megismerjük a kapcsolat első bohókás puhatolózásait, a kiteljesedő érzelmeket, majd persze a bujkálást, titkolózást és a végkifejletet is, amit viszont már tényleg nem vagyok hajlandó elárulni.

IQ és érzelmek nélkül soha

Hirdetés

A játék maga sokak számára halálosan unalmas is lehet, hiszen nincsenek ellenségek, sőt, konkrétan nincs az égvilágon senki más körülöttünk, csak a ház. Mégis végig beleng mindent a nyomasztó hangulat, ami egyrészt a ház előtörténetének is köszönhető (előző tulajdonosa jó pár évtizede öngyilkos lett benne, és állítólag azóta is kísért), másrészt a környezet sem épp megnyugtató. Az éjjeli villámlás fényei villódznak a falakon, az öreg házban sokszor pislog a világítás, recsegnek a padlódeszkák, és a különféle titkos folyosók, helyiségek felborzolhatják a szőrt az ember hátán.

Igazán mesteri a Gone Home-ban, hogy végül ugyan kiderül, csak a fősztori, Sam történetszála valós, nincs mitől félnünk, mégis több különféle színt adnak a szellemjárós adalékok vagy épp a mellékesen kiderülő apróságok: apu, az egykor sikeres, de mára mellőzött író, az emiatt befásuló házasság és persze Sam „eltévelyedésének” otthoni fogadtatása is.

Hirdetés

A grafika egyébként kellemes, és persze nyoma sincs holmi DX11-et megszégyenítő atommotornak, mégsem volt hiányérzetem egy pillanatig sem. Összességében nagyon jól szórakoztam: a történet egyszerűsége mellett is addiktív és szép, öröm végignyomozni és kideríteni minden szálát. Kár, hogy mindössze három-négy óra alatt végigjátszható (csókoltatom azokat, akik erről is speedrun videókat tesznek ki YouTube-ra, ők pont a történet lényegét nem értik/érzik át), és ha egyszer kibontjuk a teljes történetet a végkifejletig, az újrajátszhatósági faktor is elég csekély. Viszont nem bántam meg, hogy végigvittem, a szomorúan szép sztori mindenképp megérte.

Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés

Úgy tűnik, AdBlockert használsz, amivel megakadályozod a reklámok megjelenítését. Amennyiben szeretnéd támogatni a munkánkat, kérjük add hozzá az oldalt a kivételek listájához, vagy támogass minket közvetlenül! További információért kattints!

Ne maradj le a legfontosabb hírekről! Engedélyezd, hogy értesítéseket küldjünk, és cserébe elsőként tudod meg, ha bejelentik a GTA VI-ot vagy a Half-Life 3-at! (Nem spamelünk, becsszó!)