Amikor kislány voltam, rengeteg dologtól féltem. A szüleim mindig befogták a szemem, ha valami csúnyaság ment a televízióban, nehogy rosszat álmodjak. Ám amikor édesanyám ölében ültem éppen, mindig találtam egy leheletnyi rést pici, kecses ujjai között, kíváncsiságom pedig általában esti forgolódáshoz vezetett. Ilyenkor egészen apróra gömbölyödtem az ágyban, és a fejem fölé tettem satnya kezecském, így próbáltam elaludni, mintha ez a törékeny védelmi rendszer képes lenne megóvni bármi bajtól. Ezek után nem is kell hangsúlyoznom, mennyire átéltem Six, a sárga esőkabátos hölgyike hátborzongató kálváriáját. Egy ütemre dobbant a szívünk, töltötte meg a tüdőnket levegő, és ziháltunk, ha üldöztek. Mondjuk szerintem én kevésbé viseltem jól a tortúrát.
Meglelem a félelmedet, aztán nevetve végzek veled
A történet minden előzményt és narratívát nélkülözve hajít bele minket a sötét homályba, és ez a feszült szótlanság kíséri végig e szürreális kaland egészét. Egyetlen barátunk öngyújtónk pislákoló fénye, amely mint egy melengető támasz, megvilágítja nekünk a komor szobák, termek és csatornák falait. De hová is kerültünk? Gyötrelmeink helyszíne egy tengeren hánykolódó létesítmény, amit Maw-nak hívnak. Ez a kifejezés többféle jelentéssel bír, és szinte akármelyik ráillene erre a förtelmes monstrumra, de az egyszerűség kedvéért nevezzük Bendőnek. És többségében mi kerül a gyomorba? Olyan, amit megrágnak, és lenyelnek. Innen szép nyerni, és épségben kijutni, bár magunkban azt is meg tudjuk fogalmazni, hogy ebből a kacskaringós útvesztőből miként lehet csupán távozni. Erős társadalomkritikát vélek felfedezni a játék szimbolikájában. Adott egy gyermek, aki elveszetten, magányosan és bizonytalanul egyensúlyoz az élet súlyos problémáinak megoldatlan pillérein, valamint lépdel át egyre fokozódó félelmeinek állomásain, amelyeket egytől egyig átjár a kaszás hónaljszaga, vagy inkább a legválogatottabb emberszörnyeké, akik tovább súlyosbítják kétségbeesett helyzetét. Feladatunk, hogy irányt mutassunk neki, megtanítva arra, miként nézhet szembe legrosszabb rémálmaival.
Ehhez nem árt elővenni néha a logikánkat is, amit akkor a legnehezebb összeszedni, amikor például két vonatfütty hosszúságú kar matat mohón utánunk. A nyúlánk kezek gazdája az első főellenségnek aposztrofálható, teljesen vak, ennélfogva csak kifinomult hallására és szaglására hagyatkozó lény, a Gondnok (Janitor). Nesztelenül kellene elosonnunk mellette, de a recsegő fapadló és a körülöttünk szaladgáló gombafejű manócskák más véleményen vannak - akaratlanul is felhívják a figyelmet remegő lábakkal bújócskázó személyünkre. Ilyen esetben ordítunk rá a képernyőre, hogy "Fuss!", "Szedd már gyorsabban azokat a piszkafa surranóidat!", és persze felvisítunk, ha egy apró hiba folytán utolér a rémség. Ez mindössze egyféle a ránk váró kihívásokból. Akad olyan szoba, ahol a magasba (mondjuk egy könyvespolcra) kell felmásznunk, hogy ne érjenek el az ártó praclik, másutt a föld alatt rejtőzködünk, kivárva a megfelelő alkalmat a továbbhaladásra, esetleg kulcsot csenünk el a zárt ajtók kinyitásához, olykor pedig egy-egy furmányos kirakós állhat a szabadulásunk útjába. Egy dologról nem feledkezhetünk meg: minden sarkon a halál árnya hajolhat felénk. Vajon Six csupán úgy képes sértetlenül végigmenni a vízen lebegő akadálypályán, ha maga is lealjasodik fura lakóinak szintjére? Cirka négy-öt óra alatt kideríthetitek.
Álmok mélyén lapulok, nem hívtatok, itt vagyok
A sztori sajnos nem nyúlt túl hosszúra, pedig szívesen meghempergettük volna a csöppnyi lánykát még néhány megvilágítatlan helyiség porában. Nehéz is csak úgy közömbösen elballagni a játék mellett, hiszen valami igazán eredetit és figyelemre méltót főzött ki a svéd fejlesztőcsapat, akár a horrorkalandban (talán kissé erős rá ez a szó, de súrolja a műfaj határait) szereplő bizarr séf ikerpár. Ennek okán nem is szeretnék összehasonlításokat tenni. Főhősünk arctalan, mégis rendkívül karakteres, esetlensége együttérzésre késztet, láthatóan segítségre szorul, és mi megfogjuk a kezét, hogy átvezessük a zord környezeten. Erre még jobban ráerősít, hogy az életére leső figurák mind végtelenül visszataszítóak, riasztóak, mégsem érezzük erőltetettnek ezt a fajta végletességet. Mindehhez párosul a sajátos megjelenítés, amely nem mondható a legpompázatosabbnak, viszont épp megfelelően kiszolgálja ezt a morózus atmoszférát - ugyanitt említeném meg a baljós háttérzajokat és zenét, ezek által teljesedik ki a hidegrázást okozó élmény. Úgy teremt frusztrációt bennünk az alkotás, hogy fenntartja a sejtelmességet. Nem tudjuk, mi folyik pontosan a Bendőben, miért működik, hogyan keveredtünk ide, kik is valójában a szereplők; megmagyarázatlanok maradnak a részletek, és azt gondolunk bele a szituációkba, amit csak akarunk.
Maguk a feladványok nem túlságosan nehezek, inkább az ugrabugrálós részek kívánják meg az ügyességünket, valamint azok a helyzetek, amikor menekülni kényszerülünk, és muszáj hipergyorsan döntenünk arról, hogy merre vesszük az irányt. A hatásfokozó kameraállások sem könnyítik meg a dolgunkat, de ezek elengedhetetlen eszközei a feszültségkeltésnek, így sugall fenyegetést valamennyi zug, ami takarásban, illetve sötétben marad, amíg meg nem közelítjük - természetesen, ha addig nem száll inunkba a bátorságunk. Külön dicséretet érdemel a játék fizikája, amely tökéletesen érzékelteti a távolságokat, a mozdulatokat, Six súlyát, valamint azt, ha egy tárgy elgurul, betörik, leesik, elpattan, megbillen stb. Amikor a legkiélezettebb helyzetekben a ládában, asztal, ágy vagy más bútorok alatt sunyítunk, esetleg elosonunk az ellenségeink között, előtt, mellett, szinte vágni lehet a levegőt. Mindebből leszűrhetjük, hogy a készítők igyekeztek a legfinomabban összehangolni a különböző játékelemeket, a hiteles és minőségi tartalmat szem előtt tartva. Még több ilyen munkát kérünk tőlük!
