Hirdetés

Maneater teszt – cápamese vérhabbal

|

Van benne némi küzdőszellem, de jóval kisebbet csobbant a reméltnél, emiatt könnyen lehet, hogy a világ első cápás szerepjátéka egyben az utolsó is.

Hirdetés

Noha azt megelőzően sem volt különösebben jó a cápafélék sajtója, Steven Spielberg 1975-ös filmklasszikusa gondoskodott róla, hogy azokból is iszonyatot váltson ki a vízfelszínt késként hasító hátúszó látványa, akik életükben nem jártak nemhogy óceán vagy tenger, de még úszómedence közelében sem. A cápa elsöprő sikere nem csupán folytatásokat hívott életre meredeken zuhanó minőségben, de számos epigont is inspirált, így folyamatosnak mondható az utánpótlás. Ezért aztán nincs az a tudományos alapossággal összerakott ismeretterjesztő film, sem pedig olyan gondosan vezetett nyilvántartásból kiolvasható statisztika, amelyik meg tudná győzni az embereket arról, hogy több okuk van tartani a szúnyogcsípéstől, mint attól, hogy egyszer haleledelként végzik. A Maneater - mint azt a címe is egyértelművé teszi - ugyanerre a zsigeri félelemre támaszkodik, de csavar egyet a recepten, mert nem a természet megfékezhetetlen erőit reprezentáló fenevaddal bátran megküzdő embert állítja a középpontba, hanem magát a bestiát.

A cápa bosszúja

Első olvasatra formabontó elképzelésnek tűnhet egy játék, amelyben veszedelmes tengeri ragadozót kell megszemélyesítenünk. De korántsem ez az egyetlen alkalom, hogy cápákat lakattunk jól, mert elég csak a pocsék Jaws: Unleashedre gondolnunk a kétezres évek közepéről, vagy a Depth című multiplayer játékra a közelmúltból, amelyben állig felfegyverkezett búvárok akadtak össze ezekkel a morcos porcosokkal kincskeresés közepette. Sőt a Maneatert eredetileg épp az utóbbi kiegészítőjének szánták, csak időközben jelentősen átformálódott a projekt, amelyre fejlesztői előszeretettel hivatkoznak akció-szerepjátékként. Igazság szerint ez a műfaji besorolás csakis akkor állja meg a helyét, ha kizárólag az XP-alapú szintlépést, valamint megszerezhető és továbbfejleszthető tulajdonságokat tekintjük az RPG-k alapkövetelményének, a döntésekre és azok következményeire építkező történetvezetést, valamint a választás alapú dialógusrendszert pedig nem. Egy klisét klisére halmozó cselekményt azért csak összetákolt a csapat, de ne ettől reméljétek 2020 narratív csúcsteljesítményét.

Port Clovis hírhedt cápavadásza, Pierre LeBlanc - barátainak és ellenségeinek csak Scaly Pete - épp valóságshow-t forgat, amikor egy kifejlett (és általunk irányított) bikacápa mit sem sejtő strandolókra támad, vörösre festve a zárt öböl vizét. Pete sikeresen elejti az ámokfutót, majd felvágja a vemhes állat hasát és kirángatja belőle még élő kicsinyét, sőt meg is jelöli késével, hogy felismerje, ha nagyobb lesz. A kéretlen császárral világra jött újszülött ekkor még inkább ösztöneire hallgatva, semmint bosszúból ráharap Pete kézfejére, és ő is elvesz valamit anyja gyilkosától.

Elég könnyű kitalálni, hogy ezt követően milyen fordulatot vesznek az események, az idő múlásával kezdetét veszi egy könyörtelen macska-egér játék, amelyben mindkét fél vadásznak hiszi magát, ellenfelét pedig prédának. És miközben egy cápától aligha lehetne elvárni, hogy képes legyen magába szállni, más szemszögből megvizsgálni a történteket, és önként felhagyni a vérbosszúval, megszakítani az erőszak körét, úgy Scaly Pete sem képes rá, aki fájóan sekélyes figura. Konokul hajogatja a magáét, semmibe veszi tengerbiológusnak tanuló - tehát az övével homlokegyenest ellenkező világnézettel bíró - fia véleményét. Pont a köztük feszülő ellentéttel kezdhettek volna valamit az írók, de a napnál is világosabb, hogy a játék ezen aspektusára csupán annyit szántak a büdzséből, amennyit feltétlenül muszáj volt.

Tudja, hol szeret a cápa

Bár szuper lett volna, ha mindjárt az elején a szerepjátékos kasztokat helyettesítendő rábökhettem volna valamelyik rokonszenves cápafajra, be kell látnom, hogy okkal esett a választás a bikacápára. Mert tény, hogy eltörpül a tigriscápa, vagy a nagy fehér mellett, ám rendkívül agresszív, territoriális ragadozó, rengeteg kiprovokálatlan támadás írható a számlájára, továbbá remekül elboldogul édesvízben is - a faj nőstényei konkrétan ott hozzák világra utódaikat, mert nem kell attól tartaniuk, hogy más cápák prédájává válnak.

A mi Cápalinkkal (vagy legyen inkább Cápeti?) ellenben jól kibabrált a sors, mert az ingoványos kezdőterületben csak úgy hemzsegnek az akár egyméteresre is megnövő csukafélék, sőt mi több, aligátorok is, amelyeknek egy első szintű bébicápa nem jelent semmiféle kihívást. Ennélfogva a játékban töltött első óránk abból áll, hogy megismerjük a környezetünket, kerüljük a szükségtelen kockázatvállalást, inkább teknősből, harcsából és sügérből állítjuk össze étrendünket, valamint teljesítjük azokat a célkitűzéseket, amelyek elengedhetetlenek úgy a történet, mint az evolúciónk előremozdítása szempontjából. A szintlépés automatikusan bekövetkezik, ilyenkor picit nagyobbak és szívósabbak leszünk, de ha már a tini- sőt a felnőttkorba lépnénk, vagy épp felvennénk és akár tovább is fejlesztenénk (négy fokozatban) egy-egy képességet, akkor muszáj visszaúsznunk a legközelebbi menedékbe akár gyorsutazással (mindegyik területhez tartozik egy biztonságos sziklabarlang, más néven grottó), hogy véghez vigyük, amit elterveztünk.

Ezzel párhuzamosan fokozatosan nyílnak meg előttünk a más faunával benépesített és egészen eltérő hangulatot árasztó helyszínek (a már említett mocsárral együtt összesen nyolc), így lagúnáktól a csatornarendszeren át egészen a nyílt óceánig sokfelé megfordulunk, hogy mindenütt bizonyítsuk, mi vagyunk a Jani a környéken. Egészen a harmincadik szintig tudjuk tápolni magunkat, eközben aprócska porontyból kilenc méteres megacápává növekszünk, és ha emellett még a három evolúciós irány valamelyikét ki is maxoljuk, akkor tényleg senki és semmi nem lesz képes megállítani. Az egyik elképesztő sebességgel és mérgező támadással ruház fel, másik hatására olyanná válunk, akár egy elektromos angolna, a harmadik pedig ellenálló csontkinövésekkel borítja áramvonalas testünket. Ha az első kettőn nem akadtunk fenn, akkor azon sem érdemes, hogy egy porcos halnak nincs is csontja.

Úgy tűnhet, hogy mind préda, mind ragadozók tekintetében gazdag a választék, ám ez csalóka, cetféléből csupán kettőt (orca és ámbrás), cápából is csak hármat (makó, pöröly és fehér) sodornak utunkba az áramlatok, de sehol egy delfin, vagy rája, ahogy a lábasfejűek és a polipfélék hiánya is feltűnő. Az is kiábrándító, hogy az élővilág szerepe funkcionális, mindössze táplálékkal és harccal kecsegtet, továbbá kizárólag velünk hajlandó interakcióba lépni. Értem ezalatt, hogy egyetlen alkalommal sem voltam vadászat vagy küzdelem tanúja. Mi több, amikor épp összeakaszkodtam egy nagy fehérrel, mely már hosszú vércsíkot húzott maga után, annyi sebet ejtettem rajta, a közelben ólálkodó barrakudák inkább nekem rontottak, semmint a nálam gyengébb, lomhább és súlyosan sérült ellenfelemnek. Emellett az is teljesen abszurd, hogy még a legkisebb csuka is megtámad, amikor már evolúciónk csúcsán, erőnk teljében visszatérünk a mocsárba, hogy felkutassuk a nyersanyagokkal (ásványi anyagokkal, zsírral és fehérjével, amit áldozatainkból is kinyerünk) teli ládákat, gyűjthető rendszámtáblákat és megtekintsük mindegyik terület látványosságait.

Háborgó mélység

Voltaképp a harc lehetett volna a Maneater legvonzóbb tulajdonsága, ha a fejlesztők valóban a Dark Souls mintájára alakítják ki, ahogy arról a sajtónak nyilatkoztak, de csak azért, mert kitérhetünk a támadások elől, valamint a harapás mellett még oda is sózhatunk egy nagyot farokúszónkkal, továbbá tengelyt akaszthatunk pár bossnak beillő csúcsragadozóval és a fejünkre pályázó nevesített cápavadásszal, még nem válik hasonlatossá. Szimpla mészárlás az egész, főleg akkor, ha emberekkel is kiegészítjük az étrendünket, mert a történet megköveteli. Azt azért el kell ismernem, elég mulatságos látványt nyújt, amikor egy fuldokló cápa vergődik a szárazon, és még így is utoléri a fürdőruhába bújt fincsi falatokat. Rémesen bután viselkednek az emberek, többségük meg sem próbál menekülni, mindegy is, hogy vízen vagy szárazon találkozunk. Megfelelő számú áldozat után megérkeznek a vadászok kisebb-nagyobb motorcsónakokon, később a partiőrség naszádján. Lőnek ránk szigonnyal, puskával, dinamitot is dobálnak a vízbe, de ami a legnagyobb marhaság, búvárokat küldenek utánunk. Helikopterre pedig hiába is vártam, egy sem bukkant fel, pedig szívesen eljátszottam volna A cápa 2 ominózus jelenetét. A lélekvesztők némelyike már néhány bökéstől léket kap és elsüllyed, a nagyobbakat persze tovább kell nógatni, de jóval szórakoztatóbb megoldás, amikor a fedélzetre ugorva elragadunk valakit a legénységből.

Annyival több lehetett volna a Maneater, ha a Tripwire nem éri be pusztán azzal, hogy papagájhalként visszhangozza, amit más fejlesztőktől látott és hallott a nyitott világú játékokról. Mert bemagolta a leckét, majd fel is mondta azt, de nyilvánvaló, hogy mégsem értette meg, milyen sokat számítanak a részletek. Távolról sem gyalázatos a végeredmény, de ha valamennyire is sikeres lesz, azt sokkal inkább köszönheti majd annak, hogy egy izgalmas címekben szűkölködő időszakban jelent meg, semmint saját érdemeinek.

Ha a játék minden elemébe annyi munkát öltek volna, mint a nagyrészt csak háttérként szolgáló, mégis meglepően kidolgozott város létrehozásába, amely más arcát mutatja nappal, mint éjszaka, akkor most lelkesen ajánlhatnám mindenkinek. De azt sem tagadhatom, hogy egy ponton túl képes volt bevonni; élvezetet találtam abban, ahogy torpedóként hasítottam a vizet, és ijedten rebbentek szét közeledtemre a fókák, vagy miként a fogaim közé kaptam egy búvárt, felúsztam fele a felszínre, majd egy lendületes farokcsapással nekihajítottam az egyik régiót a másiktól elválasztó zsilip nyitószerkezetének. Megtette volna egy teknős is, de így stílusosabb.

Ügyfélszolgálati változás!
Maneater
Nincs benne semmi forradalmi, ráadásul műfaján belül elég rövid is, mégsem szégyen, ha kis időre örömöd leled benne. Velem is megtörtént.
Ami tetszett
  • különböző evolúciós irányok
  • változatos környezet
  • a vérengzés bűnös élvezete
Ami nem tetszett
  • ostoba emberek
  • egyszerű és monoton harc
  • abnormálisan viselkedő élővilág
Hirdetés
Hirdetés
0 mp. múlva automatikusan bezár Tovább az oldalra »

Úgy tűnik, AdBlockert használsz, amivel megakadályozod a reklámok megjelenítését. Amennyiben szeretnéd támogatni a munkánkat, kérjük add hozzá az oldalt a kivételek listájához, vagy támogass minket közvetlenül! További információért kattints!

Ne maradj le a legfontosabb hírekről! Engedélyezd, hogy értesítéseket küldjünk, és cserébe elsőként tudod meg, ha bejelentik a GTA VI-ot vagy a Half-Life 3-at! (Nem spamelünk, becsszó!)