Amíg a Switch-tulajok úgy zabálják a remastereket, hogy azok megdöntik eredetijük eladási számait (igaz, a Wii U-ra készült játékok esetében ez nem nehéz), a Nintendo mindent leporol, ami még egy kicsit is értékes, és ezért senki nem hibáztatja a kiadót. Miért is tenne így bárki, amíg látszik, hogy az új kiadásokat nem csak megúszósan összedobták, hanem kellő szeretetet kaptak?
Érdekes ugyanakkor, hogy a vadonatúj Super Mario Party után három évvel jött a Mario Party Superstars, ami öt játéktábláját a Nintendo 64-éra címeiből kölcsönözte, minijátékait pedig a sorozat múltjából emelte át. A végeredmény szórakoztató, de aki elég időt töltött el az előző játékkal, nem biztos, hogy ezt is ugyanúgy tudja még értékelni, mint azok, akik először találkoznak a franchise-zal, vagy kihagyták a másik switches epizódot.
Ne vedd el a csillagom, csillagom!
Azt nem állítom, hogy a Super Mario Party jobb volt, mint a Superstars, de kétségtelenül más. Sok mindenből visszavettek: eltűntek az egyedi kockák, kevesebb a játékmenetet felforgató elem, nincsenek a Joy-Conok lehetőségeit kihasználó minijátékok sem, mindegyiknél csak az analógot kell használnunk és/vagy gombokat nyomkodnunk, viszont cserébe kimaradtak az unalmas, töltelék minijátékok, a franchise múltjának 100 legjobb aktivitását válogatták össze. Nyilván véleményes, hogy mik a legjobbak, és mindenki top 100-as listája máshogy nézne ki, de a játékkal eltöltött órák alatt tényleg kevés olyan kihívással találkoztam, amit ne élveztem volna. Egyedül némelyik 1v3-as megmérettetésnél húztam a számat, ahol vagy az egyedül lévő játékos, vagy a többiek voltak olyan helyzeti előnyben, hogy a másik félnek esélye sem volt nyerni.
Valamelyest rontja az összképet, hogy a Superstars játékmenete is meglehetősen vontatott, főleg ha négy játékos játszik vele. A játék úgy épül fel, hogy mindenki dob egy kockával, majd lép, aztán ha történik valami esemény (pl. az első táblán máshova kerül az árus, akitől a győzelemhez szükséges csillagokat vásárolhatjuk, vagy véletlenszerűen kapunk segítő tárgyakat), az lezajlik, és jön a következő, majd ha mindenki lenyomta a körét, csak akkor következik egy minijáték. Próbálták ezt a ciklust úgy felrázni, hogy ha két játékos ugyanarra a mezőre lép, párbajozik, de ez csak a menetek második felében él. Alkattól függ, ki mennyit tűr, én már egy 45 perces menet végéhez közeledve vártam, hogy győztest hirdethessünk, akármennyire jól éreztem magam a minijátékokkal. Aki nagyon nem bírja, a Mt. Minigamest választva minijátékok sorát teljesítheti különböző módokban a táblán lépkedés és kockadobálás nélkül.
A legjobb benne az, hogy kellően családbarát, ami nem csak a megjelenítésben nyilvánul meg, hanem abban is, ahogy a játék kommunikálja, mit mivel lehet csinálni, és ahogy a minijátékok előtt gyakorolhatunk, majd akkor léphetünk tovább az éles menetre, ha mindenki készen áll. Ezt ellensúlyozandó lopkodhatjuk egymástól a csillagokat, ami undorító dolog, és hevesebb indulatokat válthat ki a családtagokból, mint egy kör Monopoly. Eleve óriási szerepe van a szerencsének abban, hogy ki mennyi érméhez és csillaghoz juthat egy menet során, de az ilyen szívatás elveszi a sikerélményt azoktól, akik tényleg megküzdöttek érte. Ha el tudjuk engedni azt, hogy a győzelemre hajtsunk, és pusztán a játék élvezetéért játszunk, jobban fogjuk érezni magunkat.
Trópusi sziget vagy HORRORFÖLDE?
Az öt játéktábla mindegyike más, mind külsejét, mind mechanikáit tekintve. Öt nehézségi szintet képviselnek, mindegyik eltérő mértékben bonyolult; ha már eléggé belemerültünk, érdemes sorban haladni, teljesen más élményt ad a legkönnyebbnek bélyegzett Yoshi's Tropical Island, és mást a Horror Land, ahol, ha minden jól megy, úgy szívathatjuk játékostársainkat (nyilván csillagjaik lenyúlásával, mi mással...), hogy senki nem akar többet játszani. Ennyi különböző játéktér pont elegendő változatosságot ad, úgysem fogjuk minden nap összecsődíteni a családot vagy barátokat, így ez épp elég. Apropó, nem is kell feltétlenül összehívni őket, ugyanis online is játszhatunk, meghívhatunk másokat, vagy random összekerülhetünk ismeretlenekkel. Ha az internetkapcsolat nem szól közbe, az élmény így is remek.
Dicséretes, hogy vizualitásában a Mario Party Superstars teljes mértékben újnak érződik, mind a minijátékok, mind a táblák úgy lettek újraalkotva, hogy megfeleljenek a mai kor szintjének, mégis megőrizzék a régi élményt. Tényleg örülünk, hogy a Nintendo által megbízott NDcube nem vette ezt félvállról, látszik, hogy a kiadó még mindig rajongóknak készít játékokat.
Ha nem bánjátok, hogy klasszikusabb minijátékok várnak titeket, bátran szerezzétek be a Superstarst, és ne féljetek attól, hogy pusztán a Super Mario Party lebutított változatát kapjátok. Tény, hogy azok, akik régen is játszottak a sorozat részeivel, jobban fogják ezt élvezni, de könnyen beránthatja az újoncokat is.
