Amikor a Doom első változata megjelent 1993-ban, nem csak a még szárnyait bontogató first person shooterek műfajának adott egy hatalmas lendületet, de rögtön a zsáner hangvételét is nagyban megalapozta, hiszen az okkultizmussal átitatott képi világ és a pörgős metál a mai napig szerves részét képezik az FPS-ek eszköztárának.
Ugyanakkor hiába az erős asszociáció, eddig nagyon kevesen próbálkoztak azzal, hogy még szorosabbá tegyék kettő közötti köteléket, de az utóbbi pár évben szerencsére már több érdekes kísérlet is született: két évvel ezelőtt a Bullets Per Minute egyesítette az FPS-eket a ritmusjátékokkal, most pedig egy újabb, igen dicséretes próbálkozás érkezett a Metal: Hellsinger képében.
Egy fejlövés a félelemnek
A Metal: Hellsinger sok szempontból a korai, pörgős FPS játékok előtt tiszteleg, ennek megfelelően pedig a történet sincsen túlbonyolítva: a játék kezdetén egy titokzatos démon zuhan le a pokolba, aki elvesztette a hangját és bármeddig hajlandó elmenni azért, hogy visszaszerezze. A bosszúhadjárata során egy Paz nevű beszélő koponya is elkíséri (ő egyébként az első fegyverünk és a narrátorunk is), aki a történet kezdetén egyáltalán nem emlékszik a múltjára, ezzel is hozzáadva egy kis extra misztikumot a sztorihoz.
Maga a cselekmény általában véve tényleg nem bonyolult, de ettől még kifejezetten szórakoztató és remekül kiegészíti a játék stílusát, arról már nem is beszélve, hogy a mesélő nem más, mint a The Last Of Us-sorozatból és még sok más kasszasikerből ismert Troy Baker, akinek a déli akcentussal átitatott narrációja szintén sokat dob a hangulaton.
A kárhozottak dala
Bár az alvilági tematika és a zúzós aláfestés alapján valóban úgy tűnhet, hogy a Metal: Hellsinger nem több, mint a Doom-sorozat elfelejtett kistestvére, biztosíthatunk róla mindenkit, hogy ennél azért többről van szó. Az első feltűnő eltérés minden bizonnyal a célkereszt lesz, amely folyamatosan jelzi a zene ritmusát, ugyanis a játék központi mechanikája, hogy ha pontosan az ütemekre időzítjük a lövéseinket, azzal folyamatosan növelünk egy szorzót, ami nem csak a fegyvereinket teszi erősebbé, de a zene is fokozatosan egyre intenzívebb és energikusabb lesz.
Elsőre valószínűleg nem hangzik olyan nagy különbségnek, de valójában teljesen megváltoztatja a játék dinamikáját az, hogy a fegyverek animációitól kezdve az ellenfelek támadásainak ritmusáig minden a zenéhez van igazítva. Emiatt sok régi berögződéstől meg kell szabadulnunk, viszont amikor sikerült megszokni a játék ütemét, akkor hihetetlenül nagy élménnyé válik, ahogyan körbetáncolva daráljuk le a démon seregeket.
Viszont akármennyire is élvezetes maga a játékmenet, sajnos a játék legnagyobb gyengesége, hogy a pályadizájn nem tudja elég érdekesen kihasználni az ebben rejlő potenciált, ugyanis mind a nyolc pálya ugyanarra az egyszerű sémára épül fel, beleértve a boss fightokat is. Ezen sajnos az sem segít sokat, hogy hiába van hatféle fegyverünk, valószínűleg mindenki gyorsan megtalálja azt a kettőt, amivel bármit és bárkit le tud nyomni, az ellenfelek pedig nem kényszerítenek semmilyen szinten arra, hogy komolyabban variáljuk az arzenálunkat.
Szerencsére azért akkor sem fogy el a tennivaló, ha végigpörgettük a nagyjából 3-4 óra hosszú kampányt, ugyanis minden pálya után extra kihívásokat is teljesíthetünk, melyekért cserébe Sigileket kapunk: ez leginkább a más játékokból ismert perk rendszerhez hasonlítható, különféle bónuszokat kapcsolhatunk be velük, amelyek radikálisan ugyan nem változtatják meg a játékot, viszont elengedhetetlenek, ha a leaderboard tetejére szeretnénk felküzdeni magunkat, így maximalistáknak remek időtöltés.
Ahogy a paloták égnek
A metálos hangulat nem csak a háttérzenében jelenik meg, de a látványvilág is egyértelműen merít a klasszikus metál albumok borítóinak stílusából, aminek köszönhetően horrorisztikus, de ugyanakkor lenyűgözően grandiózus látképekben lehet részünk, és míg sokaknak ezekről is a legutóbbi Doom epizódok fognak majd beugrani, a művészek igenis kitettek magukért és a játék elég ötletet vonultat fel ahhoz, hogy remekül megálljon a saját lábán.
Mivel a zene egyértelműen a Metal: Hellsinger valódi főszereplője, valószínűleg mindenki egyetért majd abban, hogy a soundtrack toronymagasan a játék legerősebb pontja. Magukat a dalokat a Two Feathers stúdió írta (nekik köszönhetjük pl. a Warhammer: Vermintide 2 zenéit is), viszont a mikrofon mögött a modern metál legnagyobb sztárjai sorakoztak fel: mind a nyolc pályához egy egyedi dal tartozik, az énekesek között pedig olyan legendák fordultak meg, mint Serj Tankian a System of a Downból vagy Matt Heafy a Triviumból, de olyan feltörekvő tehetségek is lehetőséget kaptak, mint Tatiana Shmailyuk a Jinjerből vagy James Dorton a Black Crown Initiate-ből.
Semmi spam, csak napi 2-3 értesítés Viberen, hogy képben maradj a játék- és filmvilág, a geek kultúra legérdekesebb híreivel.
Holt szemek nem látnak jövőt?
Nehéz feladatra vállalkozott a The Outsiders csapata, amikor belevágott a Metal: Hellsinger fejlesztésébe, hiszen első játékuk egyszerre próbálja leróni a tiszteletét a metál zene, valamint az old school FPS-ek előtt is. Tagadhatatlan, hogy mindkét téma rajongótábora komoly elvárásokkal rendelkezik, de a volt Battlefield fejlesztőkből megalakult csapat szerencsére nagyon is jól vette az akadályokat és egy olyan remek játékot sikerült lerakni az asztalra, amit nem feltétlenül csak metálrajongóknak tudunk ajánlani.
Bár a végeredménynek vannak szépséghibái, a pozitívumok bőven ellensúlyozzák ezeket és mivel a játék befejezése egyértelműen egy folytatás felé kacsintgat, nagyon valószínű, hogy a srácok a jövőben még tovább fogják csiszolni a már most is rendkívül szilárd alapokat és egy olyan alkotással fognak előrukkolni, ami maximálisan kiaknázza az ötletben rejlő potenciált.
