Need for Speed Payback teszt - megfizetünk érte

|

Új mélypontra ért a Need for Speed sorozat - a Payback gyenge sztoriját nem menti meg a versenyzés nyújtotta élmény sem.

Minden nap új kedvezmények várnak az 576 Adventi Naptárban! Hirdetés

Srácok, tévedtem. Többször is azzal próbáltam vígasztalni mindenkit (és főleg magamat, miután a gamescomon is csalódtam benne), akinek már a videók alapján sem tetszett a Payback (voltak páran, nem is kevesen), hogy nyugi, ez nem egy versenyjáték lesz, hanem egy autós akciójáték, így fogjátok fel, meglátjátok, ha szerettétek a Halálos irambant, ez is tetszeni fog. Azt kívánom, bárcsak igazam lett volna; a végeredmény ugyanis messze nem az lett, amire számítottam. A Payback bizony egy hagyományos, Ghost Games-féle Need for Speed játék, ami megint bebizonyítja, hogy a sorozat rossz kezekben van, és tovább erősíti, hogy az EA-nek ezt a stúdiót is be kellene zárnia, majd átadni a sorozatot valami arra érdemesebb csapatnak. De hát nem, csak hajtja, csak préseli a srácokat a kiadó, mert a Need for Speed név még a nem gamereknek is jelent valamit, akiknek fel sem tűnik, mennyire gáz az autókon és a hirdetőtáblákon megjelenő Coca-Cola, Braun, Samsung, meg ki tudja még, milyen reklám. Már ezek bevételeiből is fedezik a kiadások nem elhanyagolható részét, és kevésbé számít, mennyi vásárló hajlandó pénzt adni az új játékért, vagy mennyi pénzt hajlandóak adni érte. (Tuti, hogy úgy árazzák le vagy pakolják be az EA Accessbe rövid időn belül, mint a huzat). Amíg az NFS név jelent valamit, addig az EA feji, aztán megjátszva a csodálkozást, hogy nincs iránta nagy érdeklődés, valamikor félreteszi és hagyja meghalni. Addig a Ghostnál marad, a színvonal meg olyan sebességgel csökken, hogy jobban megérezni, mint a Paybackben a 200 km/h-t.

Hirdetés

Karambol

Azért született meg lassan a teszt, mert nem akartam indulatból megírni, pedig indulatok kavarognak bennem rendesen. Nem volt egy álom a 2015-ös Need for Speed, de végig lehetett játszani egyszer, főleg a patchek után, mi több, még élveztem is játszani vele, ha a hibáit nem is bocsátottam meg. A Payback viszont újra és újra elvette a kedvemet, és amikor azt reméltem, hogy a végefelé, mikor már erősebb kocsijaim vannak, jobban fogom élvezni és több sikerélményt nyújt, be kellett látnom, hogy ez bizony alapjaiban lett elszúrva, és ugyanaz a grind ismétlődik mindvégig.

Alapvetően egy sztoriorientált játékról beszélünk, amiben három fiatal (Tyler, Mac és Jess) slamasztikába keveredik. Ellopnak egy Koenigsegget, csak aztán valaki jól átveri őket, és megszerzi tőlük, majd Tyler találkozik az autó eredeti tulajdonosával, aki ahelyett, hogy kicsontozná, munkát ajánl neki. A fiatalúr bár inkább elfogadja a melót, mintsem a rendőrök kezei közé szaladjon, nem bocsátja meg, hogy átverték, és sok-sok hónappal később bosszút esküszik a House nevű, galád bűnszervezet ellen. Miben utazik a House? Drogokban? Fegyverekben? Prostitúcióban? Nem, egyik sem, csak Fortune Valley (ami nyilvánvalóan szegről-végről Las Vegas mása) versenyeit bundázzák meg. Végig úgy tálalják őket, mint az alvilág urait, miközben amúgy az igazi bűnözők talán még nem is hallottak róluk. Hőseink feladata különböző versenyeken indulni, bebizonyítani a környék autós bandáinak, hogy ők a legjobbak, majd jól borsot törni az ördög fattyainak orra alá. Lényegében mindegy, kit irányítunk épp hármuk közül, annyi a különbség, hogy Jess a rendőri üldözésekre, Mac az offroadra és a driftelésre, Tyler meg a hagyományos versenyzésre szakosodott, így mindig annak szerepében játszunk, aki az adott versenytípusban a legjobb.

Ötféle versenyben indulhatunk, mindegyikhez külön autót kell vásárolnunk, de ugyanaz a kocsi több változatban is elérhető (A játék bizarr valóságában szinte bármilyen autó alkalmas lehet bármilyen szituációra, de nem lehet áttuningolni, mindenképp meg kell venni még egyszer). Részt vehetünk hagyományos versenyekben, driftelésben, letérhetünk az útról az offroad versenyek kedvéért, megmutathatjuk, milyen ügyesen váltunk a drag versenyekben, illetve meglóghatunk a zsaruk elől, csomagokat szállíthatunk különböző pontokra, vagy szimplán elvezethetünk A-ból B-be a Runner küldetések során. A kocsik kezelhetősége egyedi, de nagyon nehézkes: driftelnek akkor is, ha nem akarjuk, teljesen fura a fizikájuk, néha nem is kanyarodnak, az offroad autók úgy csúsznak a földúton, mintha jégen mennének, ami tekintve, hogy nincs mindenhol szalagkorlát, néha szakadékba landolást eredményez. A földút amúgy azért is egy csoda, mert a nem hepehupás részeken is rángatózik a kamera fel-le. Az autóválaszték elég szegényes, és hiába tetszik meg valami, ha nem éri el a következő versenyhez szükséges minimum szintet, nem érdemes megvenni. A szint versenyről versenyre nő, fejlesztenünk kell autónkat, hogy legyen esélyünk a győzelemre, amit a legborzasztóbb módon tehetünk meg: kártyákkal.

Az egész loot box-mánia legalját sikerült elérnie a Ghost Gamesnek, ugyanis az autók fejlesztése erre épül. Nem is konkrétan a loot boxokra (azok is vannak, pénzt, dudahangokat, színes gumifüstöt, ilyesmiket lehet belőlük nyitni), hanem a véletlenszerűségre. Ha cserélni akarjuk autónk hat fejleszthető alkatrészének egyikét, nem ám csak bemegyünk egy menübe, és kiválasztjuk az egy szinttel jobbat mindből, hanem ellátogatunk egy tuningboltba, ahol tízpercenként változik az aktuális kínálat, és itt vagy találunk olyan lapot, ami nekünk jó, vagy nem. Ha nem, pörgethetünk véletlenszerűen, amíg van ehhez zsetonunk, és reménykedhetünk abban, hogy olyan cucc jön ki, ami nekünk kell. A versenyek végén is járnak kártyák, segítenek is, de önmagukban kevesek az érdemi előrelépéshez. Nem egyszer előfordult, hogy tehetetlenné váltam: nem volt pénzem új kártyát venni, nem volt zsetonom a pörgetéshez, de nem tudtam a következő versenyeken indulni, mert a kocsim nem volt elég jó. Mit tehet ilyenkor az ember? Egyrészt költhet valódi pénzt a 20 ezer forintért vásárolt játékában, másrészt visszamehet újra és újra teljesíteni már megnyert versenyeket (ezek jutalmazásán időközben már változtattak), amiket, mivel autója szintje nyilván magasabb, könnyen legyűr. Mindennek tetejébe jön az, hogy a második vagy harmadik hely semmit nem ér, győzni kell, vagy nincs jutalom. Sztori szempontjából így indokolt, mert a főszereplők így bizonyíthatják igazán rátermettségüket, de amúgy óriási idiótaság. Miért nem lehetett például úgy megoldani, hogy a második-harmadik helyért járjon jutalom, de csak az első biztosítson előrehaladást?

És hát a kedvencem, a külső tuning. Nem az van, hogy veszünk egy új autót, aztán úgy alakítjuk át, ahogy nekünk kényelmes, ó, nem. Előbb dolgozzunk meg az érdemért. A motorháztető cseréjéhez például három ugrást kell 2 csillagosra teljesíteni, a hátsó sárvédőhöz egy második garázs szükséges, az első lökhárítóhoz meg nyolc másodperc szünet nélküli driftelés. Teljes elmebaj - miért kell ezt csinálni? Miért nem hagyják, hogy élvezzem is az új autómat, és olyanra alakítsam, amilyen nekem tetszik? A választék amúgy is nagyon alacsony, egy-két alkatrész van autónként.

Felhangosítom a rádiót inkább

Ha már jó versenyjátéknak nem lehet eladni, legalább a történet megmentheti - gondoltam, de csak addig voltam teljesen optimista, amíg az első összetett mondat el nem hagyta valamelyik szerencsétlen szereplő száját. Nem tudok még egy játékot mondani, amiben minden karaktert egységesen gyűlöltem. Elképesztően gyengék a szövegek, az egyik fickó kaszinós hasonlatokban beszél, olyan mondatok hangzanak el, hogy "Bla, bla, bla, te csak dumálsz, én viszont nyerek!", vagy "Hívj csak Vincent Van Go-nak!". Akárhányszor megszólalt valaki, legyen az az egyik főszereplő, vagy valamelyik ellenfél, legszívesebben lehúzódtam volna az autóval az út szélére, és fejemet a kormányra hajtva zokogtam volna. Az írók iskolájából az első vizsgán vágták volna ki azt az embert, aki kitalálta, hogy a driftesek legyenek egyben hackerek is, mert mind a driftelés, mind a hackelés a szabadságról szól (vagy valami ilyen bullshit kapocs volt, nem is érdekes).

Nem mehetek el a borzalmas mesterséges intelligencia mellett sem, ami még a számára kijelölt utat sem képes követni. Több verseny indult úgy, hogy vagy belémjöttek, vagy a falnak mentek, az ugrásokat rendszeresen eltévesztették, még a dragek során sem tudtak egyenesen hajtani. Visszatért nagy kedvencünk, a rubber banding, minek következtében a riválisok nagy sebességgel elhúztak mellettem, majd az én sebességemre lassítottak. Hál' istennek ezt nem csinálták a célegyenesben, akkor aztán tényleg a monitorba állítottam volna a kontrollert.

A Need for Speed Payback tehát nem egy jó játék, és aki dolgozott rajta, valószínűleg nem akarta, hogy bárki is élvezze. Bosszantó apróságokat már csak röviden említek, mert az előrehaladás, a fejlesztési és autóvásárlási rendszer, a kezelhetőség, és a PS4-en lassan betöltő textúrák mellett már elenyésző, hogy a szögesdrót ugyan kiszúrja a gumit, de ha pár másodpercig kibírjuk, hogy a zsaruk ne kapjanak el, megjavul magától; az, hogy a driftelés minimális ügyességet igényel, vagy hogy hiába működőképes és indul el újra az autó egy ütközés után, a játék magától visszarak a pályára, amivel értékes másodperceket lehet veszíteni. Megbocsáthatatlan, amit a Ghost művelt a sorozattal, és remélem, ha az EA észhez tér valaha, tényleg átadja a szériát valaki másnak. A Criterion NFS-ei se voltak kiugróan jók, de visszasírom azokat az időket. Amikor egy játékról a legnagyobb pozitívum, amit el tudok mondani, hogy működik offline, meg hogy nagyon szép, amikor 140 km/h-nál kinyílik a Panamera Turbo szárnya, az bizony nem nagy dícséret.

Need for Speed Payback

A valaha volt egyik legrosszabb Need for Speed.
PRO
  • a Panamera Turbo kinyíló spoilere
  • néhány verseny nem nagyon szörnyű
  • működik offline
Kontra
  • Borzalmas szövegek egytől egyig
  • Értelmetlen sztori
  • A fejlesztés és az autóvásárlás rendszere rettenetes
  • Rossz vezetési élmény
Hirdetés

Úgy tűnik, AdBlockert használsz, amivel megakadályozod a reklámok megjelenítését. Amennyiben szeretnéd támogatni a munkánkat, kérjük add hozzá az oldalt a kivételek listájához, vagy támogass minket közvetlenül! További információért kattints!