Valamiért azt képzelem, hogy ha lenne a Resident Evil játékoknak egy érettségi találkozója, akkor a Resident Evil 2 lenne a volt focista, aki azóta is sikeres sportember, háromgyerekes családapa, még mindig döglenek utána a csajok, a Resi 4 meg a lázadó srác, aki annak idején hosszú hajjal, gitárt cipelve testesítette meg a klasszikus normák elleni harcot, most meg befutott zenész, a renegátból sztár lett, és persze még mindig döglenek utána a csajok.
Nehéz már meghatározni, mitől lesz valami Resident Evil, 2005-ben Shinji Mikami - aki jó ideig a Tango Gameworksnél múlatta idejét, de nemrég felmondott és új kalandok után néz - merészen nyúlt a szériához, a többi pedig már történelem. Nem véletlen, hogy a mostani remake-ek is sokkal inkább azt az akció-TPS műfajt veszik alapul, amit annak idején a negyedik rész definiált, egész egyszerűen jól áll ez a nyakkendő az úrnak, maradjon is rajta (még a Village-nél is visszakúszott DLC-ben a TPS-mód ugyebár, pedig a belső nézetes horrorral sem volt semmi gond).
Ezzel együtt sem értettem, hogy miért kell a számtalan portot kapott, többször is ráncfelvarrt Resident Evil 4-nek remake-et kapnia. Nem volt az olyan ronda (most a klasszikus PC-s port felhasználói nyilván hangosan felnyerítenek megvetéssel teli hangon, de elnézem nekik), nem is volt olyan régen. Most ki ne emlékezne arra, hogy George W. Bush másodszor is elnök lesz, megjelenik a Call of Duty 2, a Battlefield 2, vagy éppen a God of War, a könyvesboltokban a Harry Potter és a Félvér Herceg a sláger éppen, elveszítjük II. János Pál pápát, Kistarcsa meg városi rangot kap? Mintha tegnap lett volna 2005.
Leon S. Kennedy kalandja meg élénken itt él a fejünkben, minden vitával együtt, amit annak idején kiváltott a GameStar kommentszekciójában vagy fórumán, középpontban azzal, hogy vajon mennyire jó ötlet a túlélő-horrorból erősen akcióközpontú, alapvetően csőjátékot csinálni.
Ezt a részét hagyjuk is, ismerjük azóta a széria evolúcióját, meghatározó címről beszélgetünk, ami merészet húzott, de nagyon bejött neki. Nem csak azért, mert 12,4 millió darab fogyott belőle az évek során, hanem mert az utána következő részből még több, ami azt bizonyította, hogy a váltás jó irányba lendítette a fogyasztói bizalmat. Minden hibájával, bugyutaságával és gyermekbetegségével együtt kiemelkedő darabja a Resident Evil sorozatnak, ráadásul olyan végletesen egyszerű mechanikákkal kötötte magához a játékosokat, amire Nick Yee videojátékokkal foglalkozó kutató-pszichológus is elismerően csettintene.
A Capcom tehát úgy érezhette, hogy ha már egy bevált receptről van szó, és az eddigi remake-ek jól szerepeltek a kasszánál, akkor elő kell rángatni a nyuszit a kalapból, legyen megint varázstrükk. Igen ám, de a korábbi újragondolások alapja az volt, hogy retrónak mondható, fix kameranézetes, gyakorlatilag tank irányítási rendszert felváltotta a külső nézetes TPS-modell, de a Resident Evil 4 már alapból ilyen volt (illetve 2005-ben még sokkal inkább tankos, vagyis nem lehetett egyszerre menni és célozni, ám ha a remastereket próbáljátok ki, nem lesz életszerűtlen az irányítás). De akkor elég az új RE Engine-re átdobni az egészet, és szebb játékként eladni? A PC-sek már évek óta polírozzák HD-textúrákkal és ügyes modokkal az élményt, mit lehet akkor még ehhez hozzátenni? Vagy csak pusztán az új belépőkre építenek?
¡Un forastero!
Aki nem játszott a régi játékokkal, és valahol most venné fel a fonalat, annak annyit érdemes tudnia, hogy az első részből készült ugyan remake, de még a GameCube idejében, ebből most remasterelt verziót lehet találni. Szerencsére a 2. és 3. részből már van Capcom-féle hivatalos feldolgozás, így viszonylag könnyen el lehet jutni a számozott, negyedik epizódig, és nem hal bele senki, ha a klasszikus vadhajtásokat (mint a Resident Evil Code: Veronica, a Zero vagy az Outbreak) nem ismeri. Nagyon érdemes ezekkel viszont játszani, mielőtt belevágnánk a kalandba, mert annak ellenére, hogy viszonylag önálló epizódról van szó, a karakterek előtörténete igen fontos ahhoz, hogy megértsük a sztori kapcsolódási pontjait a korábbi részekhez. Nem mintha a Resident Evil lore olyan hihetetlenül komplex és mélyenszántó lenne, de azért nagy egészében mégis csak vezet A-ból B-be egy történetfolyam, például Leon és Ada Wong kapcsolata nem ebben a játékban indul, nem rossz, ha tudjuk, mi történt korábban.
Ennek fényében most nem állnék neki ecsetelni a történetet, mert 18 éve minden Resident Evil 4 teszt azzal kezdődik, hogy a tisztelt kolléga leírja: Raccoon City tragédiája után az elitkatonának, majd ügynöknek kiképzett Leon az elnök megbízásából Spanyolországba indul, hogy Amerika első emberenének elrabolt lányát felkutassa, de amit ott talál, mindennél sötétebb és titokzatosabb... és látod, már gyakorlatilag le is írtam a történetet. Az igazán fontos kérdés itt az:
Kinek érdemes játszania a Resident Evil 4 remake-et? Az újaknak? A régieknek?
Ne is húzzuk tovább az idegeket. A válasz egyszerű, és talán még örülni is fogtok neki: MINDENKINEK. Nem gondoltam volna, hogy a Capcom többet is akar a kötelező gyakorlatoknál a vékony jégen, lássuk be, el tud néha kényelmesedni, de most talán a fejlesztők is érezték, hogy nem lehet a remastert remake-nek öltöztetni farsangra, hátha átcsúszik majd a hardcore rajongók kritikai szűrőjén, ezért inkább úgy megújították a játékot, hogy még a legedzettebb régivonalas speedrunner is el fog tévedni a falu után balra, és óráról órára ébred rá, hogy ez a Resident Evil 4 nem az a Resident Evil 4. Sok szempontból visszahozza, megidézi az eredeti művet, de sokkal merészebben is szakad el tőle, mint azt elsőre hittük volna. És innentől válik igazán izgalmassá a játékélmény.
Cogedlo, cogedlo, cogedlo...
Alapjaiban persze maradunk a kaptafánál, a Resident Evil 4 az akcióra helyezi a hangsúlyt, sokkal erősebben csőjáték, mint például a Resident Evil 2. Itt is vannak nagy területi egységek, kemény bossfightok, erőforrásmenedzsment, de sokkal fontosabb a kincskeresés, fegyver- és felszerelésfejlesztés, mint például a rejtvények megfejtése, vagy a térkép bújása. Viszont számos dologban el is tér az eredeti Resident Evil 4-től: szinte minden pálya máshogy épül fel, vannak elhagyott és egészen új területek, fejezetek, mások a rejtvények, még a történetvezetés is szabadabban van kezelve. Én személy szerint úgy éreztem, hogy ez nem okozott gondot, sokkal inkább új játéknak hatott, ami ugyan visszahozta a régi emlékeket és érzéseket, de a rutinokat már nem. Ezért az első végigjásztás könnyű fokozaton is 16 órát követelt, jóval tartalmasabb játék lett, mint amire számítottam. Persze ezt is végig lehet majd darálni 4-5 óra alatt, ahogy most is tele az internet profi Resident Evil 4 gameplay-ekkel ugyanennyi időt futva, de tökmindegy, mennyire vagy profi, a remake számtalanszor kihúzza majd a szőnyeget alólad pár meglepő húzással. Ez pedig zseniális dolog, új lendületet ad azok számára, akik jól ismerik az eredeti játékot, de semmit nem vesz el azoktól, akik csak most ismerkednek a szériával.
Nem szeretnék spoilerezni semmit, így is félő, hogy sokan azonnal nekiállnak majd minden újítást részletesen bemutatni, hidd el, sokkal izgalmasabb, ha magad fedezed fel ezeket a játékmenet során, nekem legalábbis rengeteget adott az élményhez. Igen, vannak új fegyverek, a kereskedő ad extra feladatokat, lehet különböző charmokat szerezni, amelyek passzív skilleket adnak, a kincsek gyűjtése (és a drágakövekkel való mókolás) külön tudományág lesz, hogy a lehető legtöbb pénzt szedjük össze, és persze az újrajátszhatósági faktor az egyre táposabb fegyverekkel és továbbvihető cuccainkkal most is kiemelten izgalmasnak tűnik, ahogy régen is. Egyre jobbak, gyorsabbak és erősebbek akarunk lenni, ezért az utolsó követ is megmozgatjuk, ez a játék fő motivációs motorja, és bár primitíven hangzik, ösztönszinten működik, én is már bőven a második végigjátszást tolom, hogy megnyithassak minden szerelést, karaktermodellt, fegyvert, satöbbi.
És mindeközben remekül szórakozom. Mert a hangulat a régi, de a látvány, a hangok, a harc is sokkal magával ragadóbb, és végre a QTE pillanatok is minimálisra vannak húzva, gyakorlatilag csak kitérést vagy parryzést kell használni, szerencsére ugyanazzal a gombbal, az ellenfelek támadásai esetén. De ami régen volt, hogy a ránk gurított szikla elől menekülve kell gyorsan nyomkodni a gombot... nos, szerencsére ezeknek az időknek vége.
¡No dejes que escape de la isla vivo!
Két dolog vetül árnyékként a kivaxolt romantika fényére mindössze, ebből az egyiket nehezen tudom értelmezni. A karakterek közti párbeszédek mintha csökkentek és egyszerűsödtek volna. Eddig sem Aaron Sorkin írta a dialógokat a Resident Evil játékokban, de esküszöm, olyan, mintha - a kifejezés kifejezetten sértő, sztereotip, kulturálisan sznob értelmében - a "TikTok-generációra" igyekeztek volna szabni a párbeszédeket, mind a baráti, mind az ellenséges karakterekkel történő interakciónál alig érezhetően, de tetten érhető ez. Nem tudom, mi lehet ennek az oka, és igazat megvallva jelentősen nem vesz el az élményből, de ha már egy eleve nem erős történeti és dramaturgiai elemekkel bíró játéknál is lejjebb kell tekerni az intellektust, és még butább egysorokat adni a főszereplő szájába, akkor a Capcom tényleg nem gondolhat sokat saját játékostáboráról.
A másik szempont sokkal inkább személyes ízlés dolga: miután a Resident Evil 2 remake-je tökéletesen megmutatta, hogy kell modern elemekkel fűszerezve életben tartani a klasszikus túlélő-horror műfajt, és a Village sem maradt szégyenben ezen a fronton, kissé fáradtnak tűnhet idővel a Resi 4 lineáris darálója. Persze a hangulata visz magával, és minden receptje működőképes maradt nagyrészt, de az igényesebb felhasználó esetenként hiányolhatja a komplexebb gondolkodást, vagy csak szimplán azt a történetvezetést, amit a hasonló narratív akciójátékok esetében ma már azért megkap. Nagyon jó remake-nek gondolom ezt a játékot, de nem vagyok benne biztos, hogy a megújuló és új részek között ez még mindig olyan kiemelkedő lehet-e, mint annak idején forradalmi és formabontó volt eredeti formája.
Ettől függetlenül kérdés nélkül vetettem bele magam a második körbe, és bár egyelőre szó sincs a Separate Ways DLC-ről (ami Ada Wong kis kalandját mutatta be a PlayStation 2-es változatban, és az azutáni portokban), illetve a The Mercenaries mód is megjelenés után válik csak elérhetővé, számomra így is adott az újrajátszási faktor. Csak a helyén kell kezelni a produkciót, és ez főleg az új belépőknek fontos kérdés. Számunkra talán olyan ez, mintha külső szemlélődők lennének a Resident Evil játékok képzeletbeli érettségi találkozóján, ahol mindenki kicsit be van csiccsentve, nincsenek legendás történetek, örökre emlékezetes arcok, pusztán egy díszes társaság, akik szerethetőek voltak a maguk módján, és ha megszólal a zene, még most is tudnak bulizni. Ha fel tudod venni a ritmust, rendben lesztek.
