Hirdetés

Riders Republic teszt - fejjel a hegyoldalba

|

A Ubisoft játéka remekül megmutatja, milyen jó is lehetne, de befejezetlennek és elsietettnek érződik, és a béna fiataloskodása sem segít rajta.

Hirdetés

Az extrémsport kúl. Sirály arcok azok, akik úgy csusszannak le a hegyoldalon, hogy az egyenesen YOLO, nagyon faja látni a trükköket, amiket lazán beadnak, csúcs tagok, de kajakra. Ha te is épp a legközelebbi tárgyat kerested, amit ezen mondat olvasása helyett a szemeidbe bökhetsz, érzed, mit éreztem én, amikor elindítottam a Riders Republicot. 

Az évek során megtanultam, vagyis inkább elfogadtam, hogy ami az én mércémmel kringé, az más kultúrákban még bőven nem veri le a lécet, számos játékban menekültem volna a fiataloskodó karakterektől, akiket valahogy külföldi kritikusok nem emeltek ki negatívumként, így hát megbékéltem azzal, hogy biztosan én gondolom rosszul. A Ubisoft extrémsportos játékának körítése azonban az első pillanattól fogva annyira kínos, hogy inkább botot dugtam volna a küllők közé, és direkt rákerestem Google-ben a "Riders Republic cringe" kifejezésre, majd örömmel konstatáltam, hogy nem vagyok egyedül a véleményemmel. Egy ponton úgy tűnt, mintha erre a fejlesztők is direkt rájátszottak volna, aztán végképp nem tudtam, mit higgyek.

Hirdetés

Irigyeim vagytok

Nem volt könnyű lelkileg feldolgozni mindazt, ami az NPC-k száját elhagyta a játék felvezetésében, úgy éreztem, mintha az r/FellowKids minden tartalma egyszerre zúdulna rám. Amint a karakterek elhallgattak, visszamásztam a székbe magzatpózban fetrengésből, és megpróbáltam megtalálni a szépet a játékban. Minden jel azt mutatta, hogy van ám benne.

A mérsékelt sikert arató, de a játékosok érdeklődését azért lassan csak-csak felkeltő Steep után a Ubisoft Annecy úgy gondolta, nem egy egyenes folytatást készít, hanem továbbviszi a koncepciót, a téliek mellé további extrémsportokat válogat össze, és ehhez egy nagyobb, változatosabb nyílt világot épít. Az Egyesült Államok hét, egymástól eltérő nemzeti parkjában randalírozhatunk, hol hóban száguldva, hol a kanyonokban cikázva.

A visszatérő sí, snowboard és szárnyas ruha mellé bekerültek a kerékpárok, a hátirakéta, illetve egyéb, elsősorban a közlekedést elősegítő járművek. Ezeket váltogatva - vagy akár ezek közül egyre koncentrálva - indulhatunk versenyeken, melyek során vagy az első hely megszerzése, vagy a legmagasabb pontszám elérése lehet a célunk - ugyanakkor egyáltalán nem kötelező jól teljesíteni, pusztán a részvételért is jár egy csillag, ami további tevékenységeket tesz elérhetővé. A játéknak mindegy, hogy jók vagyunk-e vagy sem, rajtunk múlik, mit határozunk meg célként. Bónusz csillagokat szerezhetünk egy-egy feltétel teljesítésével, de ez is opcionális. Joggal merülhet fel a kérdés, hogy akkor egyáltalán mi értelme van az első helyért küzdeni, és feltétlenül szükséges-e a játékosok boldogságához az eredményesség érzése, de szerintem igen - legyek kénytelen megküzdeni a továbbjutásért, múljon a haladás legalább egy harmadik hely elérésén.

Mindenesetre ha ettől eltekintünk, tök jól szórakozhatunk a Riders Republic-kal. Legjobban a szárnyas ruhával repkedést élveztem, ilyenkor ugyanis annál több pontot kapunk, minél közelebb szállunk a földhöz vagy egyéb akadályokhoz, és ez végig pumpálta bennem az adrenalint. Fantasztikus érzés volt, amikor sikerrel szálltam át két fa között (befűztem a cérnát, ahogy az angol mondaná menőn), vagy látni a folyamatosan felfelé szökő pontszámokat, mikor pár centire a talajtól suhantam el. Kevésbé mókás a hasonló rakétaruhás repülés, melynek során ellenőrzőpontokon kell átszállnunk, viszont sokkal precízebben irányíthatjuk karakterünket, amitől jóformán kiveszik belőle az izgalom.

Dabelek rátok

A kerékpározásból is inkább a downhillezést élveztem - mindig lenyűgözött, hogy tudnak emberek (a valóságban) iszonyú sebességgel száguldani erdőkön át, veszélyes hegyoldalakon hasítva pillanatok alatt irányt váltani, és nem összetörni mindenüket. A trükközés sem rossz, bár kissé nehézkes arra figyelni, hogy - kontrolleren - a jobb analógot, a bal analógot, és a két ravaszt is jó irányba húzzam, miközben próbálok nem a hátamra érkezni. Ebben legalább az automatikus landolás bekapcsolása segít, azzal nem lehet elesni és elbukni, de úgy kevesebb az izgalom.

A snowboardozás és a síelés sok újdonságot nem mutat, trükközhetünk buckákon vagy félcsőben, csúszkálhatunk épített akadályokon és kivágott fákon, szelhetjük a havat. Nem rossz, de nem is annyira folytonos az élmény, mint mondjuk anno a FreakOut: Extreme Freeride-ban vagy az SSX-ben volt - az Annecy megpróbált egy kicsit a realizmusra törekedni, amitől olyan lett a Riders Republic más télisportos játékokhoz hasonlítva, mint a Skate a Tony Hawk's Pro Skaterhez mérten.

A belső nézet beépítéséért külön hálás vagyok, egy olyan korban, amelyben az extrémsportolók GoPro nélkül az ágyból sem kelnek ki, elengedhetetlen volt ez. Szárnyas ruhánál és downhillezésnél különösen jó, trükközés közben viszont nem ajánlott, nem is csinálták meg rendesen, a kamera sokszor visszavált külső nézetre.

A versenyezgetés hamar önismétlővé válik, főleg miután a történetmesélés (vagy akármit is próbálnak épp a kínos beszólásokon keresztül csinálni) egy ponton túl már telefonon zajlik, és még az a minimál körítés is háttérbe szorul, ami addig volt, de a monotonitást megtörik a Shackdaddy események. A Shackdaddy Banditák tipikusan olyan emberek, akik egy szál cigiért... sőt, csak a móka kedvéért bármikor, kérés nélkül megennének egy kanál fahéjat, csak hogy azt hallhassák barátaiktól, hogy "csávó, hát ez bitang durva volt, adj egy ötöst!", viszont a hozzájuk kötődő eventek a játék legszórakoztatóbb tevékenységei közé tartoznak. Vannak jelmezes lesiklások, egy olyan csúszás, amikor fekete-fehér a kép, vagy egy küldetés, amiben pizzákat kell kiszállítanunk egy táborban a többieknél gyorsabban - különleges, mókás feladatok, melyekből többet is szívesen láttam volna még.

Ahogy azt a Ubisoft a marketingben hangsúlyozta, azért mégis a közösségben létezés élménye adja a játék magját. Vagy hát ezt próbálták elérni.

A versenyek során alapvetően nem valódi játékosok, hanem a Forzákban látott Drivatarokhoz hasonló, gamer nicknevet viselő, de gép által irányított versenyzők ellen indulhatunk, de szabad kószálásnál összefuthatunk más, épp online lévő arcokkal (ha nem talál senkit a rendszer, szintén random, gép által irányított játékosokat dob be). A Mass Race-ek során óriási, akár 64-fős megmérettetéseken ütközhetünk igazi játékosokkal, amikben nyerni nagyon nehéz, de a tülekedés hangulata miatt önmagában megéri. Természetesen szervezhetünk versenyeket a barátainkkal vagy idegenekkel is egy külön erre kitalált szegmensben; a lényeg, hogy alapvetően csak látszat, hogy mások ellen játszunk, de ez talán nem akkora probléma.

Szintén szórakoztatók a Tricks Battle-ök, melyek során két hatfős csapat küzd azért, hogy a terület lehető legnagyobb részét elfoglalja trükkök végrehajtásával. Végig pörgős és feszült, ezzel önmagában el lehet lenni néhány órán át.

Játék közben folyamatosan kapjuk a jobban forduló, jobb statokkal rendelkező felszereléseket, de ennek sincs sok értelme. Nyilván mindenki az épp elérhető legjobbat választja, nem pedig azt, ami neki tetszik, ami a fene nagy szabadságnak, testreszabhatóságnak némileg odavág. Nem is érdemes online meccsekben indulni, amíg nem szereztünk valami igazán jó cuccot.

Na mi a hányás, skacok?

A Ubisoft-hagyományokhoz híven a Riders Republic látványa is felemás, a textúrák olykor egészen mosottak, de vannak pontok, ahonnan remek élmény távolba meredni. Az sem egyértelmű, melyik fán, bokron, kövön lehet fennakadni, és melyek azok, amiken még azért átsuhanhatunk; volt olyan, hogy a karakterem, szegény, az állával kapaszkodott egy rámpába, miközben kezeivel tartotta a bringáját. A kényelmesnél többször estem hasra, miközben valamely verseny kezdőpontja felé hajtottam, és ez kiölte az örömöt a szabadban kószálásból.

A GameStar YouTube csatornája csak rád vár!

Videótesztek, magyarázók, érdekességek, beszélgetések, livestreamek, végigjátszások, magyar feliratos előzetesek.

Még jobban zavart, ha már a technikai oldalnál tartunk, az irányítás átgondolatlansága, és az, hogy a kamera olykor teljesen véletlenszerűen mozog. Ha ugyanis az egyszerű irányítás helyett az összetettet választjuk, nem mozgathatjuk a kamerát külön, teljes mértékben a játék kegyeire bízzuk magunkat, így sokszor a talajt láthatjuk, máskor azt, ami mögöttünk van, ami egyik versenynél sem segíti a győzelmet.

A Riders Republic is beleesett abba a hibába, hogy annyi szabadságot ad a játékosoknak, hogy ettől unalmassá válik. Csinálhatunk bármit, haladhatunk úgy, ahogy akarunk, de az nem világos, hogy miért tesszük ezt. Néhány órán át szórakoztató, ami kell is a kezdeti kínosság levezetéséhez, aztán könnyű elfelejteni és továbblépni, minden gyűjtögetnivaló és a nyílt világú játékokban kötelező jelleggel elhelyezett aktivitás ellenére.

Még van mit mesélnünk neked, minden érdekességet megtalálsz itt!

Riders Republic
Egy rakás átgondolatlan, kidolgozatlan elem teszi sokkal gyengébbé a Riders Republicot annál, amilyen még egy kis törődéssel lehetett volna.
Ami tetszett
  • szárnyas ruhával repkedni jó móka
  • a Tricks Battle-ök izgalmasak
  • a downhillezés sem rossz
Ami nem tetszett
  • iszonyú kínos az egész szöveg és körítés
  • semmi motivációt nem ad
  • félkésznek, kidolgozatlannak érződik
Hirdetés
Hirdetés
0 mp. múlva automatikusan bezár Tovább az oldalra »

Úgy tűnik, AdBlockert használsz, amivel megakadályozod a reklámok megjelenítését. Amennyiben szeretnéd támogatni a munkánkat, kérjük add hozzá az oldalt a kivételek listájához, vagy támogass minket közvetlenül! További információért kattints!

Ne maradj le a legfontosabb hírekről! Engedélyezd, hogy értesítéseket küldjünk, és cserébe elsőként tudod meg, ha bejelentik a GTA VI-ot vagy a Half-Life 3-at! (Nem spamelünk, becsszó!)