Hirdetés

Risen 3: Titan Lords teszt - már itt is titánok

|

A németek nem ismerik a viccet, ezért harmadszorra is kiszemelték maguknak a titánokat.

Hirdetés

Mediterrán hőmérsékleten pihentetett rummal simogatni a garatot, az valami csodálatos érzés. Miután lecsúszik a tüzes nedű, és sokkos állapotba robbantja a gyomrot, illendő kimászni a vitorlás fitos orrára, és ruhástul, papagájjal a vállon ugrani egy olyan bombát, ami után hetekig csak fél fenékkel lehet ficeregni a fapriccsen. Valakit ez a kalózos életmód örökké az ujja köré tud csavarni, de némelyek egy idő után beleunnak, hogy otthonuk egy ringatózó bárka, és hátat fordítva a fekete lobogó alatti szabadságnak, visszamennek a szárazföld porát rugdosni. Személy szerint én azon az állásponton vagyok, hogy ha már valaki otthagyja a folyton éneklő legénység kórusát, akkor inkább növesszen szárnyakat, és fogjon bele valami teljesen más életformába. Nekem persze még a suttogásom is pufi, úgyhogy az én esetemben elég viccesen nézne ki a repkedés. Mondjuk változatosabban élném tovább az életemet – még ha az csak egy sziklaugrás erejéig is tartana. A Piranha Bytes viszont nem növeszt tollakat hogy nekivágjon a nagy kékségnek, hanem inkább ki-be mászkál a ladikból, és elénk tolja ötvözve mindazt, amit már párszor elhuzigált a szemünk előtt.

Mókustörvény: védd a makkost!

Úgy érzem, hogy engem már megint tökön rúgtak. Körülbelül három-négyévente sikerül úgy elaltatniuk a piranhás srácoknak, hogy nem veszem észre a fenyegetően száguldó lábszárat, ami aztán erőszakos kontaktba lép (lép… na, már csak az hiányozna) a „lenti világ főnökével”. Szerintem vagyunk ezzel így egy páran. Mikor egy jobban sikerült alkotásuk után bizakodva várjuk a folytatást, és tárt karokkal, vagyis tárt lábakkal készek vagyunk üdvözölni az érkező játékot, akkor az nem megöleli, hanem… tudjátok na, fájdalmas és mélyen ülő gyötrelmeket okoz. Ez könnyen betudható annak, hogy reménykedünk, feltételezünk, és szinte már olyan kötelező érvényű követelményeket támasztunk a tyutyerkával szemben, amik aztán vagy máshogy jönnek át, vagy benne sincsenek. Ez kicsit lelombozó tud lenni, de mielőtt végleg felvázolnám, miért sajog jelenleg középtájékon, kukkantsatok bele, hogy milyen újra a titánok árnyékában élni.

Lélekszakadva

A Risen 3: Titan Lords két kézzel kapaszkodik azokba a stíluselemekbe, amelyek jellemzőek voltak a fejlesztők eddigi munkáira. Első felütésre nagyon úgy tűnt, hogy a harmadik felvonás totálisan továbbviszi a Risen 2 miliőjét, de néhány pofon kiosztása és egy sorsdöntő esemény után szépen kirajzolódik, hogy itt bizony a Gothic sorozat jellegzetes jegyei is tapicskolnak. Adott tehát, hogy egy alapjaiban már jól kidolgozott univerzumot kapunk, ahol a régi fenyegetés mellett egy újabb árny sötét jelenléte csak tovább bonyolítja a titánok elleni küzdelmet. Olyannyira, hogy névtelen hősünket már rögtön a kalandunk legelején halálalvásba taszítja újdonsült ellenségünk. Szuper, kapcsolhatjuk is ki a gépet, és mehetünk le edzeni az utcára, de szerencsére jön egy feltámasztó sámán fazon, szóval gyúrás helyett rendeljünk egy óriás pepperónis pizzát, mert elleszünk egy darabig. Vitézünk kiszabadulva a kaszás karmai közül rájön, hogy olyan üres lelkileg, mint Micimackó mézes csupra. A túlvilág csak a testünket okádta vissza, így legyengülve, lelketlenül kell a világot érintő fenyegetésnek gátat szabnunk, ami támogatás nélkül biztosan nem sikerülne. Újdonsült jótevőnket kézen ragadva neki is állhatunk felsorakoztatni a szövetségeseket ügyünk mögé, és csöppet felszívhatjuk majd magunkat.

Igazságos Izom Tibor előre tör

A fejlődési rendszer a már megszokott módon történik. Bakánk nem tapasztalatpontokból fogja kiszívni a számára szükséges eszenciát, hanem dicsőségpontokat kanalazgatva képes felvértezni magát. Ezeket a különböző feladatok teljesítése, valamint legyilkolt ellenlábasai után méri ki számára a rendszer, és jó, ha nagy kanállal szed, mert van hova elosztogatni őket. A kitaposott ösvényen haladva itt is tuningolhatjuk erőnket, ügyességünket, varázstudományunkat, vagy akár zárfeltörésekben való jártasságunkat, de előtte jó, ha eldöntjük, hogy az inkvizítorok vagy a mágusok csoportjához szeretnénk-e csatlakozni.

Ha ezt a hihetetlenül fontos döntést meghoztuk, akkor már csak a hozzánk és kedvelt harcmodorunkhoz legközelebb álló frakció mellé kell leraknunk ikszünket. Három ilyen küzdő „szakosztály” közül válogathatunk: lehetünk fényes páncélban parádézó őrzők, akik leginkább halálos abrakadabra mutatványokkal dobálóznak, amolyan mágusfélék. Magunkra ölthetjük vudukalózok képességeit is, akik többek között halott ellenségeket tudnak saját szolgálatukba állítani. Izgalmasnak tűnne egy ilyen vitéz egyengetése, de nekem figyelnem kell a jó híremre, ezért egy ízig-vérig harcos kaszt mellett raktam le a voksomat, azaz démonvadász lettem. Mindig is azt vallottam, hogy egy tökös gamer egere alá nem való semmiféle paprikajancsi varázsló, csak a csont a csonttal viaskodó, húscafatokat szakító közelharcos méltó egy igazi játékoshoz. Na persze, aztán meg fekszünk-kelünk, mint Tóth bácsi a frissen barázdált kukoricaágyásban.

Egy sima, egy fordított

Valamiért soha nem tudtam zöld ágra vergődni a Piranha Bytes alkotásaiba pakolt küzdelmekkel. Az előző részben túl kidolgozatlannak éreztem magát a harcrendszert, ugyanis hiába lehetett volna több irányba fejlődni, egy kicsit előrehaladva félig-meddig már csak egyetlenegy módszert használva vágtam az ellenséget. Konkrétan két pallost vagy a legjobb kombinációt, kardot és pisztolyt forgatva szinte végig lehetett gyalázni mindenkit. Jelen címünkben viszont már érzek egy kis javulást ezen a téren, mert sikerült úgy belőni a nehézségi szintet, hogy a „csak földbegyökerezett lábbal csapkodunk, amíg ki nem múlik” módszer már kevés lesz ide – és ez egy kicsi, megvadult disznó esetében is igaz. A kétféle támadás – kis sebzésű gyors és már-már sokkoló erősségű lassú csapás – mellett annyit fogunk össze-vissza bukfencezni, mint egy serdülő tornász. Ehhez jönnek még megtanult, megvásárolt képességeink, így adottak a sima csetepatéknál is a színes és mozgalmas küzdelmek. Még csak néhány órát tudtam beleölni a tyutyerkába, ezért kíváncsi leszek, hogy a program végig képes lesz-e tartani ezt az élvezeti faktort, vagy idővel beleragad egy „super punch” módszerbe, és verejték nélkül leszünk legények a gáton. Egyelőre bizakodó vagyok és béna, mert többet látom kis lelketlen barátomat fekve, mint két lábon. A Dark Souls óta viszont megtanultam, hogy ez nem is olyan rossz. (De, rossz! – szerk. az őszinte belső hangom.)

Szép a táj, de ugorjunk egyet az időben

Minden halál csúnya, de ilyen jelzővel nagy botorság lenne a német szerepjátékot illetni. Rendre hozza most is azt a látványvilágot, amihez az előző részekben már hozzászokott a szemünk. A sajátosan összerakott atmoszféra nem fog kiemelkedni a közeljövőben megjelenő konkurens RPG-k gyűrűjéből – egyelőre nem is tervezik új generációs konzolokra kiadni –, de nincs is miért szégyenkeznie. A fejlesztők nagyon büszkék minden egyes felépített homokbuckára és fűcsomóra, amelyeknek rendeltetésszerűen megvan a helyük. Összességében nézve nincs semmiféle fölösleges, csili-vili, figyelemelterelő vakítás, így tisztábban látom, miért érzem úgy, hogy sajogni fog a bizsum.

A brassóiba márpedig több fokhagyma kell

Szeretném azt mondani, hogy roppantul kifinomult, már-már sznob ízlésem van a szerepjátékok terén, de az érdem nem belőlem sarjad, hanem a szomszéd zöldellőbb kertjéből. Csak óriásléptekben végigszáguldottam azokon a fantasy témájú RPG-ken, amelyek az elmúlt években megjelentek (köhintés mögé rejtve néhány név: Witcher 2, Skyrim és na jó, a Dragon Age 2… köhöm lezárva), és jóval mélyenszántóbb és drámaibb belbeccsel rendelkeznek, mint német versenytársuk. Mielőtt a Risen sorozatért a vérüket is odaadó rajongók most elkezdenék szavakkal ócsárolni felmenőim közül a gyengébbik nemet, odasúgom nekik, hogy egyébként nem lett rossz ez a felvonás. Nektek jó lesz – ha nagyon puritán és egyenes módon szeretnék fogalmazni. És mivel most négyszemközt vagyunk, a mellédumálás egy olyan luxus lenne, amit nem engedhetek meg magamnak.

Érezhető ezen az epizódon, hogy a küldetések terén próbálták finomítani az előző rész „hozd ide ezt, szerezz be ennyi meg annyi” típusú feladatainak egyhangúságát. Például nekem kimondottan tetszett, hogy mikor lefekszünk aludni, az áthorpasztott éjszaka helyett egy rideg, rémálomszerű világba kerülünk – ha úgy tetszik, akkor oda, ahonnan Bones barátunk kirántott minket még a kalandunk legelején –, és itt különböző megpróbáltatásokban kell helytállnunk. A történetben is lesznek fordulópontok, mikor is döntések elé állítanak bennünket, de csak amolyan Piranha Bytes módon. Mindkettő – a história és a feladatok – hömpölyög a megszokott medrében, és néha belelendülnek a pancsolásba, kifröcskölnek a nézelődőkre, de itt meg is torpannak. Egyszer sem éreztem a sztori során, hogy tényleg megérintene vagy felzaklatna, és egyik megbízatástól sem ébredt bennem vágy, hogy újra betöltsem és végigcsináljam.

A zenét hallgató egyszeri ember akkor érzi, hogy igazán a hallójáratába komponáltak egy dallamot, amikor apró hullámokban futkároz a hideg a karján. Valahogy így vagyunk mi ezzel vén, öreg játékos fókák is, ha szembe találkozunk egy ínyünkre való alkotással. Egyből vigyázzba vágódnak a szőrszálak, zsigerből érezzük, hogy ez nekünk kell, újra meg újra, de itt és most nem. Csak kötelességtudóan, dohogva rohangáltam a számtalan mellék- és főküldetés között, és azon agyaltam, hogy ez mennyivel jobb is lehetne.

Kasztrálásról szó sincs

Adott egy szépen kidolgozott univerzum, egy jó alapokra épített világtörténet, és a maga németes módján még humor is fűszerezi a miliőt. Csak éppen az élet hiányzik belőle – még mindig. A gyermekbetegségekről, amelyek bugok formájában sajnos most is képviseltetik magukat, nem is akarok beszélni. Remélhetőleg hamar találnak majd erre gyógyírt a piranhás srácok.

Egy szó, mint száz, a fütykös nagyon is sajog, ahogyan arra az újság első hasábjain utaltam, de csupán egy kis csalódottság és kellemetlen érzés határáig. Akarom, hogy a sorozat készítői végre ne csak a rajongókat és a szimpla szemlélődőket szolgálják ki 30-40 óráig, hanem azt a réteget is, akik az egyszerű szórakozásnál többre vágynak. Hiszen ez egy szerepjáték, az isten szerelmére! Nevetés, öröm, szorongás és sírás háborgassa és tépkedje a lelkemet! Vihar kell a bilibe, és akkor lesz esély a jövőben érkező konkurencia mellett tovább életben tartani a Risen meséjét.

Még van mit mesélnünk neked, minden érdekességet megtalálsz itt!

Platformok: PC PlayStation 3 Xbox 360
Ami tetszett
Ami nem tetszett
Hirdetés
Hirdetés
0 mp. múlva automatikusan bezár Tovább az oldalra »

Úgy tűnik, AdBlockert használsz, amivel megakadályozod a reklámok megjelenítését. Amennyiben szeretnéd támogatni a munkánkat, kérjük add hozzá az oldalt a kivételek listájához, vagy támogass minket közvetlenül! További információért kattints!

Ne maradj le a legfontosabb hírekről! Engedélyezd, hogy értesítéseket küldjünk, és cserébe elsőként tudod meg, ha bejelentik a GTA VI-ot vagy a Half-Life 3-at! (Nem spamelünk, becsszó!)