Hirdetés

Saints Row IV teszt - űrlénypénisszel az űrlények ellen

|

Újra kikapcsoltuk az elménket, hogy visszautazva Steelport már némileg ismerős városába átadjuk magunkat a Volition elképesztő agyszüleményének.

Hirdetés

Az egész univerzumban az elefántgondozónak van a legjobb munkája – két nyomós és megcáfolhatatlan érvet is fel tudok hozni erre. Először is: bárhova menne ezután robotolni, nagyobb szarkupacokkal biztosan nem lesz dolga. Másodszor: kellő számú ormányossal – gyors fejszámolgatás után olyan 95 ezerrel – simán világuralomra törhet. Csak jó nevelés és idomítás kérdése az egész, és uccu neki, máris lehet lerohanni a föld nagyobb országait. Mielőtt még mindenki hanyatt-homlok rohanna a legközelebbi állatkertbe állásinterjúra, elárulom, hogy fölösleges. Én lassan már 11 éve készülök a totális hatalomátvételre, és beépített elefántjaim minden zoo-csemegés standnál és báránysimogatónál ott vannak.Mindenki pattanásig feszült, össze-vissza tekergeti a farkát, hiszen már csak egy taktikai egyeztetés van hátra, és kezdetét veszi a Karthágó Agyara nevű hadművelet! A tomboló trappolás előtt viszont még ki kell szórnom a fejenkénti 35 kilogramm tápot, és megvárom, amíg dülöngélve megemésztik, de így legalább van időm megnézni, hogy a profik miként intézik az ilyen planétafoglalósdit. 

Mesterségünk címere: UFO

Jelen esetben igen érdekesen. Ezek a globális világfeltúrók ugyanis nem valami hibbant, gyermeteg diktátorra hasonlítanak. Nem bizony! Ők a világegyetem egyik sötét szegmenséből pécézték ki a bolygónkat, és műanyag obsitosok helyett inkább fémes műszerekkel riogatják nemesebbik felünket. A Saints Row IV készítői egy rakatnyi földönkívülit szabadítanak megszeretett szent bandánkra, ezért nincs más hátra, mint lábtörlés nélkül bemenni az űrhajójukba, és egy alkarnagyságút tojni az irányítópultjukra. De csak szép sorjában. Előbb azért kérdezzük meg tőlük, hogy szerintük is undorító-e a süteményekbe mazsolát rakni.

A kialakult faramuci helyzet nagyon ismerős lehet azok számára, akik nem fordították el érdeklődésüket a sorozatról, hiszen a harmadik részhez egy Enter the Dominatrix nevű kiegészítő csapódott volna. Ehelyett most az arcunkba kapunk egy teljes értékű folytatást, aminek a középpontjában a vázolt bonyodalom súlyosbítja az előző epizódban kiharcolt titulusunkat, ami nem kisebb, mint az Amerikai Egyesült Államok elnöki széke – kéretlen vendégeink éppen ebbe készülnek talicskaszámra hordani a trágyát. Szerencsénkre – mondom ezt azért, mert különben nem lenne mivel játszanunk, ugyebár – ez sikerül is nekik, hiszen betörve a Fehér Házba foglyul ejtenek minket, és egy virtuális világba passzírozzák az elménket, ahol akár az idők végezetéig, de legalábbis fizikai testünk elrohadásáig elvegetálnánk. Szép is lenne, hiszen a tudatlanság áldásos, meg néha bögyös, piros ruhás nénik sétálgatnának az utcán velünk szemben, de ha már vittük valamire az életben, akkor ildomos a kanalat nem létező evőeszköznek tekinteni, és kitörni ebből az béklyóból.

 

Meleg van, komák, süt a nyüves!

Azt hiszem, hogy most jött el az ideje annak, hogy befogjam a pofikámat, és ne fecsegjek többet a sztoriról. Pedig szinte égeti az ujjaimat a vágy, hogy megemlítsek egy-egy jópofa részt, de tudom, hogy milyen önelégült mosollyal konstatáltam én is ezeket a mozzanatokat, így fagyott kutyaszarral megrajzolt vigyor lennék egy hóember arcán, ha előre lelőném ezeket, ezért nem is teszem. 

Abban a mázlista szituációban tapicskolhatok, hogy anno én írhattam véleményt az alkotás előző felvonásáról, ennek okán most úgy érzem, mintha a saját kisgyerekemre néznék nagy büszkeséggel, hogy az évek folytán mennyit nőtt a lelkem. Jelentem, a „kölyök” pöcse nem lett nagyobb, csak bolyhosabb.  Érződik, hogy ugyanarra a sémára húzták rá az új címet, csak más színezetet kapott az egész. A fő helyszínül szolgáló város is ismerősként fog visszaköszönni ránk, mondhatni megörökölte a korábbi részből az építészeket, csak itt grátiszként egy orbitális, vöröslő űrhajó terpeszkedik a metropolis fölött. 

Humortalanság az élet azbesztje

A miliő mellett szerencsére a vastagon kent humor is ismételten ránk rúgja az ajtót. Az alkotás egyik védjegye a többi, szabadon bejárható címekhez hasonlóan, a sziporkázó szellemeskedés, az ütős irónia és az abszurd szituációk. Kicsit megszeppentem a játék első pár percében, mert teljesen úgy indul, mint egy jóllakott akciójáték. Meg is néztem gyorsan, hogy biztosan jó ikonra kattintottam-e, mert sehol nem láttam egy morbid jelenetet vagy egy szarkasztikus beszólást, de befordulva a hetedik sarkon már mutatkoztak az első biztató jelek, aztán rendeltetésszerűen kioldódott a humorzsák szája. Nehéz dolguk volt a készítőknek, és ezt ők maguk is elismerték, mert annyira telepakolták a múltkori felvonást mókával, hogy szinte teljesen lerázták a hahotafa termését. Mindenkit megnyugtathatok, maradt még bőven gyümölcs azon a lombbontón. 

Orvosomnak szeretettel

A legszembetűnőbb változást az általunk megalkotott hős képességei mutatják. Egy virtuálisan megteremtett világban a fizikai törvényekre akkor és úgy hányunk fittyet, ahogy csak akarunk – főleg, ha előtte rosszullétig telezabáltuk magunkat fittyel –, ezért szuperhősöknek kijáró talentumaink lesznek. A történet előrehaladtával olyan erőkre tehetünk szert, mint a hatalmas szökkenés, a siklás a levegőben, vagy villámként cikázhatunk, miközben végigrohanunk az utcákon. Csúcsra pörgetve körülbelül annyira lesz kihívás eljutni a pálya egyik végéből a másikba, mint a büdös zoknit belevágni a szennyestartóba

Persze mint mindenhez, most is szükségünk lesz egy kis gyakorlásra és terepismeretre, de ha kigyakoroltuk a műveletet, akkor onnantól kezdve szinte teljesen értelmüket veszítik a járművek – és engem ez egy picit zavar. Tudom, csakis rajtam áll, hogy miként fedezem fel a területeket, de hiába erőltettem magamra, hogy kocsikkal vagy más csotrogányokkal is száguldozzak, mindig kipattantam egy idő után, és süvítve nyeltem a kilométereket. Kimondottan élvezetes módja ez a haladásnak, de számomra ezzel a plusszal csorbult a játékélmény. Gondolok itt például arra, hogy a levegőben közlekedve és a háztetőkön ugrándozva kevesebb embert tettem hűvösre – és ez igenis fáj. (Mikor felolvasom a pszichiáteremnek ezt az irományomat, ennél a résznél biztosan felnéz majd a jegyzetei mögül.) Pedig annyi szép eszközzel lehet benne öldökölni. 

Meggymagköpködők kukaca

A sablonos fegyverarzenál most is megtalálható lesz a játékban, ám a különböző típusok kibővülnek az idegen technológiával felvértezett mordályokkal is. Például lesznek sima, emberek által „kovácsolt” gépfegyverek vagy rakétavetők, de ugyanebben a mezőnyben szerezhetők be a marslakók hasonló funkciót betöltő ólomköpködői. Igen, az ominózus műbrokinak is van egy továbbgondolt, UFO-s változata – ne higgyük már azt, hogy a kozmosz legeldugottabb bugyraiban nem szeretnek a földönkívüli nőstények magukkal huncutkodni! A nem szokványos csúzlik között ott lapul a Dub-Step Gun nevezetű eszköz, amiről szinte már mindenki hallott. Érdekes egy fegyver. Szinte biztosra veszem, hogy a Volition irodája mellett volt egy dubstep-gyakorlósuli, ahol a műfaj kezdő lemezlovasai bontogatták szárnyaikat, és ezért a fejlesztők annyira meggyűlölték ezt a zenei stílust, hogy pusztító eszközként rakták bele munkájukba.

Keményen odacsapó eszköz, meg kell hagyni, de huzamosabb használat után kristálytisztán érthető, hogy leginkább miért halnak meg az áldozatok. A másik felettébb különleges puska pedig azon jelenséget idézi elő, hogy felduzzasztja a szerencsétlen kárvallott fejét, mint egy lufit, ami aztán a nyomástól a szélrózsa minden irányában szétrobban (lenne rá egy tízes listám, akiken ezt szívesen letesztelném). És ha már amúgy is felnyaltunk magunkba egy kis szupererőt, akkor azt természetesen a harcokban is kamatoztatni tudjuk. Képesek leszünk lefagyasztani vagy akár szénné égetni bárkit.

Apropó, az agresszív jövevények nem küzdenek ellenünk különleges harcmodorral, hiszen humanoid felépítésük miatt a lövöldözés áll nekik kézre a leginkább, így olyan, mintha a saját fajtársainkkal „kergetőznénk”, csak ők valamivel ocsmányabban néznek ki. Akad köztük azért majd combosabb egyed is, de rájuk sem jellemző, hogy igazán meglepő torzsalkodási stílussal hódítanának. Egy perc türelmet kérek, csak az egyik elefántot meg kell büfiztetnem!

Büfiztetés után 

Na, hol is hagytam abba? Ja igen. Azt ugye leszögeztem, hogy rideg tartásban kerülöm a históriával kapcsolatos összes gondolatomat, és egy darab betűt sem hányok elétek ezzel kapcsolatban, de a játékban eltöltött időnk legnagyobb részét úgysem a fabula fonalának felgöngyölése fogja kitenni, hanem az a rengeteg mellékküldetés, ami el van szórva az egész világban. Visszatérnek a „hogyan okozzunk percek alatt minél nagyobb kárt a városvezetésnek” feladatok, amikor vagy kézifegyverrel vagy űrhajóval kell egy megadott zónában tombolnunk.

Lesznek a frissen birtokba vett speciális képességeinkre alapuló kihívások, és olyanok is, melyek során saját magunkat kell rommá törnünk. Ezt úgy képzeljétek el, mintha részegen nekiiramodnátok, majd egy jól irányzott önbuktatással elvágódnátok, és csak a jóisten a megmondója annak, hogy hol ér véget gurulásotok. Remek móka, ráadásul nekiütközve a mozgó gépjárműveknek még rá is kontrázhatunk az esésre, felgyorsítva és megnövelve vergődésünk hosszát. Akik pedig teljesen ki szeretnék majd maxolni az ilyen próbatételeket, azoknak muszáj lesz egy másik elnököcskével összefogniuk, mert akadnak csak kooperatívban elvállalható missziók is. 

Nem lesz nehéz a bajszunkat folyamatosan összeakasztani az idegen erőkkel, ugyanis az egész várost behálózzák azok a pontok, amiket fel kell szabadítanunk. Ilyenkor vagy egy kis platformugrabugrálással kell feljutnunk különböző adóvevőkhöz, melyek a fellegekben vagy a felszínen üzemelnek, ki kell pucolnunk egy erősen védett helyet – „ufótlanítanunk”, ha úgy jobban tetszik.
Most sem hiányozhatnak a különböző üzletek, ahol testalkatunkat, ruházatunkat vagy járgányainkat varázsolhatjuk egyedibbé, ám ezúttal minden ilyen helyet csak úgy tudunk feloldani, ha előtte egy egyszerű kis logikai feladatot végigviszünk, ami néha már annyira egyszerű, mint a balról érkező nyakleves.

Szent beszéd  

Rákanyarodva a célegyenesre, kijelenthetem, hogy a Saints Row negyedik eresztése azt adta, amire számítottam. Sok kis ötletes apróságot nem említettem meg, mert azokkal ismeretlenül kell találkozni, hogy kifejtsék a hozzájuk rendelt hatást; azt kell mondanom, hogy nagyon élvezetesre sikerült a folytatás. Itt kicsit erősebbnek éreztem a történetmesélést és azt vettem észre magamon, hogy inkább a sztoriba kapaszkodva haladok előre, a hallatlan marhulást meg meghagyom a végjáték utánra. Picit zavart, hogy nem váltakozott a napszak, így mindig az éjszakában, a telihold és a fenyegetően vöröslő űrhajó alatt kell téblábolni, ez viszont egy dekányit sem húz le az értékéből, csak betudható annak, hogy napfelkelte-mániás vagyok, és ennyi. Ha szólhatok miatta, akkor engedtessék már meg nekem, na.

Most jól felhúztam magam ezen a dolgon, és látom, hogy szürke, nagyfülű barátaim orrában is felszállt a harag, ezért nem is fogom vissza a pusztítás láncait. „Előre, cimborák, irány a nyugat! Este már a Fehér Házban iszunk! Remélem, tudtok úszni, mert előtte lesz egy laza óceán… Most meg hova mentek?”

Ami tetszett
Ami nem tetszett
Hirdetés
Hirdetés

Úgy tűnik, AdBlockert használsz, amivel megakadályozod a reklámok megjelenítését. Amennyiben szeretnéd támogatni a munkánkat, kérjük add hozzá az oldalt a kivételek listájához, vagy támogass minket közvetlenül! További információért kattints!

Ne maradj le a legfontosabb hírekről! Engedélyezd, hogy értesítéseket küldjünk, és cserébe elsőként tudod meg, ha bejelentik a GTA VI-ot vagy a Half-Life 3-at! (Nem spamelünk, becsszó!)