Az utóbbi években egyre több játék tette központi témájává a különféle mentális betegségeket, azokat a démonokat, amelyeknek sajnos nem lehet láncfűrésszel nekimenni. Aki viszont került már nyomasztó közelségbe velük, akár saját, akár másvalaki megpróbáltatásain keresztül, az tudja, hogy nem kevésbé félelmetesek és veszélyesek ezek sem - és nagyon is valóságosak. Elég csak a hasonló témákat feszegető, nagyszerű Night in the Woodsra gondolni, illetve dizájnerére, Alec Holowkára, aki alig néhány hónappal ezelőtt bukott bele a saját démonaival folytatott harcba, és vetett véget életének. Sokaknak nincs képe arról, mit jelent mentális betegségekkel élni együtt, de a játékok is segíthetnek eloszlatni a ködöt: a Hellblade: Senua's Sacrifice, a Papo & Yo vagy akár a That Dragon, Cancer már adhat értékes kiindulási pontokat, amelyek révén jobban beleláthatunk az áldozatok helyzetébe - de egy ilyen játékélmény akár életmentő kapaszkodó is lehet annak, aki hasonló terheket cipel, csak épp nem tudja felismerni helyzetét, vagy egyszerűen tanácstalan.
Tanulmányúton a sötétbe
Ahogy címéből is sejthető, a Sea of Solitude központi motívuma a magány, a depresszió, az elszigetelődés. Világában az emberek, ha túlságosan magányosak lesznek, egyszerűen szörnyetegekké változnak. Hősünk, Kay fiatal lány, aki erre a sorsra jutott, és most egy végtelenül barátságtalan, a világot elárasztott sötét tengeren hajózva (melynek mélyében még annál is barátságtalanabb rémségek tanyáznak) keresi a gyógyulás lehetőségét. Túl sok eszköze nincs: jelzőfényt tud fellőni, és ez megmutatja az irányt, amerre mennie kell (bár esetenként arra is használható, hogy lámpákat gyújtva elriassza a rá pályázó rondaságokat). Emellett magába tudja szívni azt a rontást, amely sötétségben tartja a vidéket, így amerre jár, bár ő nem lesz egészségesebb vagy boldogabb, lépésről lépésre mégiscsak képes megtisztítani és újra fénybe borítani a világot. Kay találkozik olyan szörnyekkel is, amelyeknek segíthet visszaváltozni emberré, miután megtisztította a környéket, illetve meghallgatta történetüket. A beszélgetés neki is segít, így van esélye lassacskán megérteni, hogy mi is történt vele valójában, mi vezetett embersége elvesztéséhez, és hogy van-e remény a gyógyulásra.
Nem egy Kay utazás
A Sea of Solitude karakterdizájnja, cel-shading látványvilága egészen egyedi. Sokféle gyönyörűen megfestett, felépített helyszínt lesz alkalmunk bejárni, de érdemi kihívást, fejtörőt nem tartogat egyik sem a "mire másszak fel, hogy átugorhassak oda" szintjén túl. Ez még nem is lenne gond, ha a játék csak mesélni akarna nekünk, de a felfedezős és ügyességi részek mellől egyszerűen hiányoznak a szellemi kihívások vagy akár a harc lehetősége, bármi… játékszerű. És zavaró az is, hogy amilyen mély és személyes a történet, amennyire sokat jelenthetne sokaknak, néha olyan szerencsétlenül van elmesélve, egyrészt a sután megírt szövegek, másrészt a túlságosan kézenfekvő, végtelenül szájbarágós, rengeteg túltolt metafora miatt, ami kimondottan méltatlan a játék többi, valóban művészi igénnyel felépített részéhez, és teljesen lerombolja az összhatást.
