Mint számos kortársam, én is azért kezdtem el gördeszkázni és Etnies meg Element cuccokba öltözködni fiatalabb koromban, mert iszonyatosan elkaptak a Tony Hawk játékok. Olyan könnyűnek tűnt: ha ugrok, ugrik a deszka is, ha elhúzom az első lábam, már is beadtam egy kickflipet, könnyedén siklok majd a padkán és a lépcsők korlátjain - gondoltam 14-15 évesen. Aztán rájöttem, hogy ez igazából egy hangyányit nehezebb lesz, és nem csak azért nem tudtam az ollie-nál bonyolultabb mutatványokat végrehajtani, mert egy meglehetősen olcsó deszkával próbálkoztam, aminek aztán pár ugrás után szét is tört a függője.
Hasonló élmény sok-sok évnyi Tony Hawkozás és Skate-ezés után belevágni a Session: Skate Simbe is. Azt gondolnád, hogy csak gombokat kell nyomkodni ritmusra, pedig nem: ahogy a neve is mutatja, ez egy szimulátor, de a fejlesztők kiválóan megtalálták az egyensúlyt abban, hogyan legyen játékuk egyszerre valósághű és szórakoztató - ez például a Skater XL-nek nem ment.
Bal láb a jobbon
Rögtön a játék elején elhangzik az egyik karakter szájából, hogy ha pontokat akarsz gyűjtögetni, eltévedtél. A Sessionben ugyanis nem az a célunk, hogy a leglátványosabb kombókat adjuk be és métereken keresztül csússzunk a padkákon és korlátokon, hanem hogy azokat a trükköket, mutatványokat, amiket a játék küldetései épp kérnek, sikerüljön esés nélkül teljesíteni. Nincsen betűgyűjtögetés meg titkoskazetta-keresés, de van egy rakás izgalmas kihívás, amikkel jobban megizzadhatunk, mind az Elden Ring legkeményebb bossaival.
Szépen, fokozatosan tanuljuk meg, mi hogyan működik, és előnyt élveznek azok, akik nagyjából tudják, hogyan kell az egyes trükköket végrehajtani a valóságban. A bal analóggal a deszkás bal lábát, a jobbal a jobbat irányítjuk, így például egy ollie-hoz le kell húznunk a jobb kart, és felpöccinteni a balt (lehet bal-jobb helyett első-hátsó lábra váltani, akinek erre jobban rááll az agya, választhatja ezt is). Ha kickflipeznénk, a második kart jobbra, ha heelflipet akarunk nyomni, balra kell pöckölnünk.
A bonyolultabb trükköknél többet számít az időzítés is, van, hogy az ugrás előkészítéséhez még csak az egyik, de a mutatvány végrehajtásához már mindkét analógot mozdítanunk kell, miközben figyelünk arra, hogy a landolás se legyen béna. Ezeken felül még hajtani tudunk bal vagy jobb lábbal, illetve forogni valamelyik irányba a ravaszok meghúzásával. A beállításokban számos opcióval finomhangolhatjuk az élményt, érdemes például a forgás sebességét állítgatni, sokkal könnyebb lesz tőle például a Full Cab (360 fokos fordulás közben kickflip).
A játék nem sokat, de valamennyit azért segít: ha például csúszni akarunk, nem kell 100%-os precizitással eltalálnunk a pad vagy emelvény szélét, és nem tanyálunk el, ha nem pontosan előre néz a deszka orra. A trükkök regisztrálása is jól működik, illetve bármikor megnézhetjük a menüben, hogy pontosan mit kell nyomnunk azok végrehajtásához (többnyire, ami meg nincs a listában, abban az internet segít).
Van abban valami eufórikus, amikor a sokadik próbálkozás után végre összejönnek a trükkök, az meg különösen nagy élmény, hogy egy ponton túl minden reflexből megy, a legnagyobb lazasággal hajtjuk végre az összetettebb grind-trükk-manual kombókat is. Ugyanakkor bosszantó, amikor karakterünk úgy esik el, hogy nem tudjuk, mi történt, ahogy az is, hogy egyes mozdulatokhoz egyszerűen nem kapunk elég segítséget, az internethez kell fordulni, hogy kiderítsük, mi lenne az elvárás. Bár a játék általában megmutatja, hogy néznek ki a mutatványok, amiket be kell adnunk, ezt egyszer teszi meg, és az sem segít sokat.
Amíg bírod
Kétféleképp történhet meg a Sessionnel való szakítás: vagy végigjátszod, vagy eljutsz arra a pontra, ahol már nem vagy hajlandó szenvedni vele, mert érzed, ahogy a testedből kiszáll az élet, az ujjaid görcsben állnak, és a kontroller is jelzi, hogy éhes. Egyéne válogatja, ki mennyire tud elmélyedni benne, mennyire érez rá a játék működésére, ennek megfelelően a játékidő is emberenként változó.
Ha a fárasztó kihívások teljesítése közepette pihennénk, vásárolhatunk öltözékeket és tuningolhatjuk a deszkánk külsejét, de a fő küldetéseken kívül nincsenek extra kihívások, rejtett gyűjtögetnivalók - egy hardcore szimulátorba nyilván nem is kellenek, de ezt nem árt tudni, mielőtt belevágtok. A városokban a spotok között mászkálhatunk szabadon, és külön izgalmas, hogy New York, Philadelphia, illetve San Francisco is autentikus - kihaltak és üresek, viszont nem pakolták tele őket oda nem illő rámpákkal, félcsövekkel, pusztán a városi tereptárgyakat használva kell teljesítenünk a feladatokat. Ugyanakkor ha úgy érezzük, valahova nagyon illene egy cső vagy egy ugrató, gombnyomásra elővarázsolhatjuk és ízlésünk szerint elhelyezhetjük.
Semmi spam, csak napi 2-3 értesítés Viberen, hogy képben maradj a játék- és filmvilág, a geek kultúra legérdekesebb híreivel.
PlayStation 5-ön nem tapasztaltam különösebb technikai problémákat, néha furák az animációk, a kamerakezelés olykor zavaró és a látvány lehetne szebb, de ez nem olyan játék, amit a külsőnek kell elvinnie a hátán. Külön érdekes, hogy a menüben aktiválhatunk még fejlesztés alatt álló funkciókat - ezt annak köszönhetjük, hogy az 1.0-s változat megjelenését egy hosszabb korai hozzáféréses szakasz előzte meg, és a készítők a továbbiakban sem szeretnék magára hagyni a projektet.
Ha a Tony Hawk egy átlag akció-kalandjáték, amiben elég, ha ugyanazt a három gombot csapkodjuk jó időben, a Session egy soulslike, ahol minden lépésnek szerepe van, és a sikerhez ki kell számolnunk, mit, mikor, hogyan nyomunk le. Aki az efféle élményt szereti és a valósághűséget keresi, illetve nem zúzós deszkáspunkra vágyik, hanem lo-fi ütemekre, élvezni fogja a játékot, de az árkád deszkázás szerelmesei inkább vegyék elő újra a THPS 1 + 2-t.
