Vallomással tartozom nektek: egyszerűen imádok sunnyogni. Mintha földöntúli boldogság öntene el abban a pillanatban, ahogy egy csenevész bokorban várakozva rávetem magam gyanútlan prédámra. Vélhetően okkal nem a szívem csücske a multiplayer, és keresem helyette azokat a sztoriorientált remekműveket, amelyekben következmények nélkül metszhetem fel a zsebeket, fonhatom körbe a nyakakat, vizslathatom a világot tolvajszemmel. A The Witcher III: Wild Hunt egykori fejlesztőiből verbuválódott stúdió, a Fool's Theory pedig pontosan a kedvemre való koncepciót választott első projektjéül: a Seven: The Days Long Gone olyan, mintha a Thiefből, a Satellite Reignből, az izometrikus nézetből és a posztapokaliptikus stílusból gyúrták volna össze.
Ami a miénk, az az övé
Nincs izgalmasabb, mint amikor először dobnak be egy még ismeretlen játszótérre, hogy elmerülj az új világ rejtelmeiben. Ilyenkor elengedhetetlen, hogy beszippantson az atmoszféra, magával ragadjon a lassan kibontakozó történet, megérintsen a főszereplő személyisége, a Seven pedig ezek közül majd' mindegyikben jeleskedik. Épp hogy bemutatkozik Teriel, a mestertolvaj, és ízelítőt ad a Vetrall birodalom kivégzésekkel teli mindennapjaiból, továbbá a Szárnyas fejvadászt idéző városából, egy félresikerült melót követően máris egy léghajón találja magát megkötözve, a hírhedt börtönsziget, Peh felé haladva. A helyzetet súlyosbítja, hogy az események folyományaként egy démon költözött a fejébe, aki biztosítja őt arról, hogy csakis akkor szabadulhat meg az elátkozott helyről, ha engedelmeskedik neki.
Tekintve, hogy Teriel a nem éppen legális szakmájának kiválósága, hamar rá lehet érezni vele a játék gerincéül szolgáló lopakodásra és a parkourre emlékeztető, de annál darabosabb szabad mozgásra. A játékmenet jelen része annak lesz hatalmas élmény, akinek nem rángatózik a szeme attól, ha pusmognia kell, ha meg kell terveznie a lépéseit, és az sem zavarja, ha futásnak kell erednie ahelyett, hogy beleállna a balhéba. A harcrendszer ugyanis a Seven egyik gyenge pontja. Míg a settenkedésre láthatóan nagy hangsúlyt fektetett a Fool's Theory, addig az összecsapások kidolgozásával már érezhetően mostohábban bánt. Hiába az eszköztár és a karakter gondos menedzselése vagy a tutorialok szorgos tanulmányozása, sajnos az irányítás nehézségei miatt akár egyetlen ellenfél is könnyen megfektetheti a tolvajok büszkeségét, így a Hűbele Balázsoknak itt kevés babér terem.
Miénk a világ
Persze egy kalandorlelkű játékos nem rémül meg attól, ha kihívások elé állítják, itt pedig bőven akad teljesítendő feladat. Peh szigete rogyásig van pakolva felfedeznivalóval, hasznos árussal és érdekes karakterrel, akiken Teriel a saját célja beteljesítése mellett segíthet, vagy ki is használhatja őket, mindezt egy hatalmas és változatos kialakítású területen. Míg a kicsit Borderlandsre emlékeztető grafikát egy rossz szó sem érheti, azért a pályadizájnnak vannak hiányosságai. Leginkább abban az értelemben, hogy túlzsúfolták "töltelék NPC-kkel", így - hiába a térképes segítség és a főszereplő egyedi képessége, a tolvajlátás - nehéz megtalálni a célszemélyt, a temérdek, kifosztásra váló láda pedig bántóan sokszor tartalmazza ugyanazt a szemetet. A Seven: The Days Long Gone tehát dióhéjban olyan, mint egy csiszolásra váró szobor: láthatóan vannak aprólékosan megmunkált részei, viszont több polírozás és tervezés kellett volna még ahhoz, hogy mesterműnek lehessen kikiáltani. Így sem hoz azonban szégyent alkotóira; érdemes lesz odafigyelni erre a csapatra a jövőben.
