Elképesztően nehéz feladat egy új generációnak átadni, hogy mi volt az igazán nagy szám a mi időnkben. Óhatatlanul is suta és béna apukává válik az ember, aki a telefonját nyomkodó, megfelelő filtert vadászó gyermekét akarja térdére ültetni, és megmutatni a legnagyobb Led Zeppelin slágereket, hogy ezek jelentették annak idején a rockzenét, nem ez a lelketlen nejlontuttyogás, ami manapság divatos, ugye.
Aranyosan szerencsétlenkedve magyarázzuk, hogy akkoriban még mekkora szám volt, ha egy játékban volt dinamikus napszakváltozás, RPG- és akcióelemek, rengeteg megszólítható NPC, látványos átvezetőkkel kísért QTE-kihívások és magával ragadó történet. Kit érdekel ma már, hogy 19 évvel ezelőtt Yu Suzuki valami olyat tett le az asztalra, ami alapjaiban mutatott utat a műfajnak, és aminek hatását a mai napig érezzük hasonló játékokon? Zenghetünk ódákat arról, hogy a Dreamcast eleve mennyire forradalmi konzol volt, merész újításokkal, címekkel, elképesztően drága álmokkal, amelyek végül bukását okozták (a Sony mellett, természetesen). A Shenmue egy generációs életérzés, ami ott és akkor hatalmas élmény volt, egy soha nem látott, hihetetlenül nagyra törő, de nagyot is bukó projekt, amelynek harmadik, lezáró részével sajnos azóta is szerencsétlenkednek. Egyszerűen azért, mert mertek túl nagyot álmodni.
Hogyan mondjam el neked?
Szóval 19 éve Hazuki Rjo bosszúeposza (keleti szappanoperákat megszégyenítő átvezetőkkel és megmosolyogtató, mégis magával ragadó, egyedi hangulatával) annak idején olyat mutatott, amit még soha nem láttunk egyben azelőtt. Jól felépített karakterek, nyitott világú szerepjátékok világát megidéző, a figyelmet mégis jól fenntartóan lineáris és történetvezérelt játékmenet, a mai napig gyűlölve szeretett QTE születése, a Virtua Fighter mechanizmusaira épülő verekedős részek, lenyűgöző és élő környezet, minijátékok (gondolj bele, hogy SEGA klasszikusokat lehetett játszani a játéktermekben) - ez az ezredforduló környékén egy kisebb csoda volt. Ráadásul a Dreamcast akkoriban minden PC-t kenterbe vert, a látványt el se mertük hinni, nem számolgattuk a pixeleket, nem néztük, hova tűntek a pocsolyák az E3 óta, csak hevesen dobogó szívvel nyomtuk az akkor legtökéletesebbnek tűnő játékot. Ezt 2018-ban újra elővenni érdemi felújítás nélkül merész vállalkozás. Célja nyilván csak egy lehet: a Shenmue III megjelenése előtt nosztalgiázhat egyet az idősebb korosztály. Retródiszkó a szívnek, HD-re felhúzott, 16:9-re optimalizált múzeumlátogatás. Kár, hogy több értelme nincs is.
Az én legendám, nem a tiéd
Ugyanis a mai generációnak ez ma már semmi. Egy remake talán megint megmutathatta volna, mire képes ez a cím, de a legtöbb mechanizmus azóta elkopott, a játék élménye felett eljárt az idő. Elkap a nosztalgia, a zenéktől futkos a hátunkon a hideg, megint fiatalok vagyunk kicsit, de ha most találkoznánk először ezzel a játékkal, nem biztos, hogy bármit is tudnánk kezdeni vele. Pont azért kerültem nehéz helyzetbe, mert régi rajongóként ez igazi csemege, de messzebbről nézve retróemulátor szaga van az egésznek (de legalább PC-n is nyomhatjuk a csodát), az elpunnyadt öregeknek egy kis segítség, hogy ne kelljen RCA-átalakítót keresni, és összedugni a Dreamcastet, ha felidéznék a múltat fátyolos szemmel. Ráadásul kisebb bugok (főleg beakadó és alapból is elég pocsékul szóló hangeffektek) is nehezítik az élmény befogadását, illetve az irányítás minimális javításán kívül semmivel sem erőltették meg magukat a "felhádésített" port készítői.
A harmadik rész (ami szintén elavult lesz, attól tartok) megjelenése előtt mindenképpen jól jön egy emlékezetfrissítés, de a Shenmue nem válik a mai kor legendájává. Még akkor sem, ha mi örömmel mesélünk róla a gyereknek, lelkesen felidézve a magával ragadó érzést, miközben ő éppen Slumber-effektet varázsol arcunkra, amely jobban kiemeli a ráncokat az erőlködő lelkesedésünkről készült pillanatképen.
