Sniper Elite 3 teszt - észrevehető a fejlövés

|

Bumm a fejbe Sniper Elite módra, ezúttal Afrikában.

Hirdetés

Mikor már kezdtük úgy érezni, hogy még izzadság helyett is a modern hadviselés izgalmai kezdenek kipárállni bőrünk pórusain, és el sem tudunk képzelni egy jó kis lövöldözést mindenféle next-gen szirszarok nélkül, akkor hirtelen beesik két olyan játék is, ami visszavezet a második világháború világába. Habár az Enemy Front esélytelenül indul harcba a Sniper Elite 3 ellen, azt azért nem vitathatjuk, hogy helyenként egészen jól fogja meg a világháborús hangulatot, de aki ennél konkrétabb elemzésre vágyik, az mindenképpen olvassa el vonatkozó cikkünket, amit szintén megtalál eme remekbe szabott júliusi számban. Most viszont energiáinkat inkább a Rebellion játékára összpontosítsuk, ami egy kilenc éve útjára indított sorozat legújabb darabja, és tipikusan azt a kategóriát képviseli, amiben nemcsak rókabőrt szeretnének lehúzni a fejlesztők a befutott címről, hanem valóban vannak érdemi újítások.

Hirdetés

Hitler csak nem nyugszik

Történet tekintetében a játék kicsit olyan, mint a szegedi buszpályaudvar információs ablaka mögött ücsörgő – nyugdíj felé járó – hölgy, aki kiválóan teljesíti munkáját, és fejből tudja a menetrendet, de még csak véletlenül sem tenne oda a mondatába két plusz szót, hanem simán odavakkantja, hogy „hetes, tizennégy harminc”. A Sniper Elite 3 sem emelkedik Anderseni magasságokba, úgyhogy kapunk néhány elnagyolt rajzocskát, melyeken arc nélküli katonák és elmosódott cselekmények látszanak, miközben megtudjuk, hogy az afrikai hadszíntéren vagyunk, és a homokon marakodó csapatok kemény harcban állnak egymással. A Führer tudja, hogy gáz van, éppen ezért valami galádságra készül, ami tán egy szuperfegyver, de ez is egy marginális dolog, hiszen a világ baját úgyis meg fogja oldani Karl Fairburne, a mindig jólfésült amerikai kőarc, az igazi mesterlövész, aki nem sokat beszél, de ha megszólal, akkor valaki biztosan meghal.

Hirdetés

Valahol érthető a fejlesztők hozzáállása a sztorihoz, hiszen megszokhattuk, hogy soha nem emiatt vettünk meg egy játékot. Ettől függetlenül mégis szerettük a második részt és a zombikkal hörgősre hangolt Nazi Zombie Army mindkét inkarnációját, szóval Rebellionék joggal indulhattak ki abból, hogy most sem kell míves történetet kanyarítaniuk az anatómiai alapképzéssel egyenértékű játékuk mellé.

Homok a szélben

Afrikába érkezve az első néhány percben megismerjük az alapvető billentyűparancsokat és funkciókat, melyek szerencsére nincsenek túlbonyolítva, így nem okoz fejfájást a megjegyzésük. Itt említenénk meg, hogy már ekkor feltűnhet számunkra az, hogy a fejlesztők milyen jól farigcsálták a másodlagos fegyverzet választását szolgáló felületet, mert nagyon igényes és jól kezelhető végeredményt kaptunk. Miután kiokosodtunk a csendes és kevésbé csendes gyilkolásból, osonásból és megtévesztő lövésből, belecsapunk a lecsóba, és megkezdődik a tényleges harc.

Hirdetés

Persze itt nem tömeggyilkosságokra kell gondolni, hiszen mesterlövészként nem az a cél, hogy ipari mennyiségű náci agyát robbantsuk szét jól irányzott lövésekkel, hanem inkább a jól kigondolt és helyesen megválasztott útvonalon, valamint a szisztematikus likvidálásokon van a hangsúly. Egyébiránt pályák tekintetében nem vagyunk túlzottan elkényeztetve, legalábbis ami a darabszámot illeti (nyolc), így azok, akik inkább a sűrűbben váltakozó helyszíneket kedvelik, ne számítsanak álomszerű kínálatra. Persze gyorsan hozzá lehetne tenni, hogy mi a franc van Észak-Afrikában homokon, tevéken és néhány oázison kívül, de a Rebellion kihozta a témából azt, amit emberi léptékkel ki lehetett.

Hirdetés

Macska-egér játék

A zombis részekben egyértelmű volt, hogy nincs ok és nincs lehetőség lopakodni, csak küldeni az ólmot, és lehetőleg fejbe, mert egyébként az egyszer már elhullott németek képesek újra feltámadni. Most azonban ismét a lopakodáson van a hangsúly, mert elég gyorsan megnehezítheti a dolgunkat, ha elkezdünk esztelenül lövöldözni mindenre, ami mozog. Mivel a térképeket immár amolyan mini sandbox módon alkották meg, nemcsak annyi választási lehetőségünk van, hogy a romba dőlt épület elszenesedett szarufái között botladozunk végig, vagy inkább megpróbálunk az utcán végigkúszni, hanem teljesen szabad kezet kapunk a tekintetben, hogy milyen irányból, melyik oldalról hatolunk be az ellenséges területre.

Hirdetés

Dönthetünk úgy, hogy egy dombról leszedünk mindenkit, de nekiláthatunk úgy is, hogy egyesével, testközelből megkéselve némítjuk el a nácikat. Mindkét verziónak megvannak az előnyei és a hátrányai. Egy magaslatról a távcsövünkkel kényelmesen megjelölhetjük az ellenséges katonákat, majd pedig egyesével kilövöldözzük őket, ugyanakkor fennáll a veszélye annak, hogy valamelyiket nem vesszük észre, és amikor besétálunk a tetthelyre, belénk ereszt egy teljes tárat. Ugyanakkor ha lopakodva egyenként megbicskázzuk őket, és véletlenül észrevesz valamelyikük, azonnal ránk támad az egész banda.

Sokszor találkozhatunk kisebb-nagyobb áramfejlesztőkkel, amik azért jönnek jól, mert ezeket megrongálva előidézhetünk gyújtásproblémát, így amikor a szerkezet hatalmas puffanásokkal próbálja helyrehozni üzemszerű állapotát, simán elereszthetünk egy halálos lövést, a kutya nem fog ránk felfigyelni. Amikor nincs kéznél ilyen jellegű segítség, megtehetjük, hogy valakit leszedünk valamilyen fedezékből, majd gyorsan kereket oldunk a harminc méterrel odébb lévő szikla mögé, és míg a németek előbbi tartózkodási helyünket szórják folyamatosan, addig mi kicsináljuk a következő delikvenst.

Hirdetés

Csak zárójelben jegyezzük meg, hogy továbbra is fontos végigtapizni a hullákat, mert ahogy korábban, úgy most is ki vannak tömve számunkra hasznos cuccokkal, bár azt még mindig nem tudtuk megérteni, hogy egy szál ingbe és vékony nadrágba öltözött svábnál hogyan fér el egy komplett dinamitcsomag. Ide kívánkozik még annyi, hogy a játékban szereplő Afrika Korps-katonák egyike sem egy idegbeteg barom, mert ha valami gyanúsat észlelnek, akkor előbb egy vidám színű karika elkezd megtelni a fejük felett, majd ha valóban gyanút fognak, akkor azt a piros váltja fel, aminek előbb szintén körbe kell futnia, és ha ez megtörtént, a derék tengelyhatalmi harcos csak eztán kezd el a fegyvere után kapkodni. Ám ha ide eljutunk, biztosak lehetünk benne, hogy hatalmas lövöldözés veszi kezdetét, amin egy Tarantino-filmben remekül tudunk szórakozni, de a játékban heveny elhulláshoz vezethet.

Hullaszagú tapasztalat

Hirdetés

A mai játékosok már el sem tudják képzelni az életüket úgy, hogy ne kapjanak tapasztalati pontot vagy valamilyen öcsit minden egyes mozdulatukért, és ezeket bőkezűen szórja a Sniper Elite 3 is, halmozni lehet az egyszerre megszerezhető XP-ket. Például ha valakit úgy lövünk át a túlvilágra, hogy közben éppen mögöttünk csattog az aggregátor, és golyónk átüti az ürge fejét, mi pedig az agyvelő fröccsenése közben Zámbó Jimmytől az „Egy jó asszony mindent megbocsát” című örökzöld rettenetet dúdoljuk, akkor máris nyílik a tapasztalati pontok csapja. Természetesen nem azért harácsoljuk az XP-t, hogy aztán velünk együtt temessék el, amikor hetvenéves korunkban a titkárnőnkkel kapcsolatos pásztorórán infarktust kapunk, így lehetőségünk lesz mindenféle földi jóra elkölteni, többek között fegyverekre vagy azok alkatrészeire, apróbb-nagyobb csinosításokra, netán főszereplőnk ruházatára.

Nem nehéz belátni, hogy egy jobb távcső halálosztó-statisztikánkat is javítja, és nem mindegy, hogy mennyit látunk a németből, amikor annak tíz pixelnyi darabkája kilóg egy távoli oszlop mögül. De egy erősebb stukker, nagyobb tár, csendesebb pisztoly szintén mosolyt csalhat az arcunkra, mint ahogyan a bőrbe bugyolált puskatus vagy a rózsaszínre mázolt lángrejtő is. Amennyiben már elég sok cuccal rendelkezünk, érdemes elmolyolgatni a felszereléssel, mert egy-egy kritikus pillanatban jól jöhet, ha újratöltési sebességünk felette marad az egységnyi idő alatt benyelhető golyók számának. A fegyvereket egyébiránt a szokásos hármasra osztották, vagyis van stukker (hangtompítós is), gépfegyver, illetve a mesterlövészcsúzli, ám most először észnél kell lenni, mert a Thompsonnal képtelenek leszünk arra, hogy ötven méterről halálosan precíz fejest vigyünk be, de még néhány lépés távolságból is simán körbelőjük a szemből veszettül tüzelő ellent, mire végre egyszer eltaláljuk.

Hirdetés

Halál a röntgengépben

Beteglelkű állatok vagyunk, de imádjuk a killcamet, és a zombis részben, ahol egy perc alatt tucatszor is megnézhettük, amint a golyó szétviszi a belső szerveket vagy kirobbantja a koponyát, háromszáz ötvenhatodjára is végignéztük a folyamatot. Nem csoda hát, hogy a Sniper Elite 3-ban is rajongtunk ezért a fícsörért, amin ráadásul elég sokat csiszolt a Rebellion, így minden eddiginél részletesebben láthatjuk, mi lakik egy felnőtt katonaember belsejében. Nagy újítás, hogy immáron izmok is feszülnek a bakákon (és a tiszteken), illetve össze-vissza erek futkároznak a testben, vagy legalábbis ilyenekből is jutott a bőr alá.

Hirdetés

A metódus egyébként a szokásos, vagyis becélozzuk az áldozatot, majd visszafojtjuk a levegőt (amiből most a korábbiaknál több van), és meghúzzuk a ravaszt, így megszemlélhetjük, amint a lövedék torkolattűz közepette elhagyja a csövet, és a huzagolás által biztosított pörgéssel száguld a levegőben, mígnem becsapódik az áldozatba. A test összerándul, a végtagok kitekerednek, a koponya roppan és robban, a szem szétfröccsen, a belek fodrozódnak, a herék szétroncsolódnak, szóval olyan az egész, mint egy átlagos falunapi verekedés. Az X-Ray killcam további jellegzetessége, hogy nemcsak embereknél alkalmazza a játék, hanem a teherautóknál is, melyeknél a motorba ereszthetünk végzetes lövést; ilyenkor azt láthatjuk, amint a hengerek össze-vissza kalimpálnak, és a blokk körül szikrák repkednek, majd az egész Opel a levegőbe repül, kicsinálva a körülötte lévő élőket is.

Milyen lehet Afrika?

Hirdetés

Grafikailag nincs panaszunk a játékra, a fejlesztők kihoztak mindent Észak-Afrika sivatagából, amit ki lehet, és a karakterek is jól néznek ki, a helyszínek igényesen kivitelezettek, szépek a színek, élesek a körvonalak, és az egy-egy fa mögül kikandikáló kósza fénypászma fel tudja dobni a napunkat, mielőtt megkéseljük a gyanútlanul fütyörésző katonát. Főleg a naplementés vagy napfelkeltés időszakok tudnak egy pillanatra megállítani és némi melankolikus gondolkodásra késztetni, hogy mi végre is küldünk golyót mások fejébe, hogy aztán abban gyönyörködjünk, amint szétrobbannak a szerveik. De ezt követően rántunk egyet a vállunkon, kibiztosítjuk a fegyvert, és keresünk egy áldozatot a célkeresztben. A homokos és sziklás környezet jó barátja a lopakodásnak, és egyébként is eléggé egyben van az egész, erre kár is lenne több szót pazarolni, mert ha valaki esetleg nem kedvelné a játékot, akkor biztosan nem a kinézete lesz az, amiért ekézni fogja.

Homok a gépezetben

Hirdetés

A Sniper Elite 3 vitathatatlanul a legjobb a sorozat tagjai közül, és ez már csak azért is dicséretes, mert a javulás valójában tendenciának tekinthető. De nem minden hiba nélkül való, bár mielőtt nekiesünk, azt azért meg kell jegyezni, hogy ez volt az első olyan játék, amiben nem lógtak folyton bele a falba, és nem rángatóztak eszement módon a hullák, nem gabalyodtak össze a földön fekvő alakok, és egyetlen ládából sem lógott ki egy pár csizma. Vagy legalábbis nagyon ritkán. Ellenben a korábban részletezett mód az ellenséges katonák kicselezésére valójában mindössze annyi, hogy ha észrevesznek, akkor el kell futni, és ha kellő ideig meghúzzuk magunkat a hatalmas lapulevelek alatt (ami egyébként biztosan nincs a sivatagban, de mindegy), akkor idővel elkönyvelik, hogy az út közepén fekvő átlőtt hulla valójában nem is ad okot aggodalomra, és szépen visszamennek a tűz mellé, hazagondolni az otthoniakra. Az is gáz egy kicsit, hogy amikor egy katona észrevesz, akkor előbb sárga a kör, majd piros, és amikor szemmel láthatóan rájön, hogy a helyzet nem kóser, még mindig bőven van időnk elbúcsúzni az otthoniaktól és elmesélni, hogy mindjárt lelő egy bilisisakos náci, mire végre előrántja a stukkert és nekilát pufogtatni. Nem neveznénk hibának, de kicsit hiányzott az a fémes csattanás, ami az előző részben a fejlövéseket jellemezte, és most érdekes módon a sisak nem repül le a fejről, hanem azzal együtt mozog, mintha odanőtt volna.

Összességében a Rebellion elég jó kis cuccot alkotott, ami egyedül és többen játszva is szórakoztató, már csak azért is, mert lehetőségünk van egymás ellen bizonyítani, vagy ketten túlélőmódban visszaverni a támadó német hullámokat, illetve létezik olyan játékmód is, amikor egyikünk a távcsővel kiszúrja az ellent, a másik pedig végez vele. Ugyanakkor a sztorikedvelőknek talán baja lehet az elnagyolt történetvezetéssel, mint ahogyan a valósághűséget kedvelőknek sem ez a cím lesz az etalon. Mindenki más azonban boldogan vesse magát bele a kalandokba, főleg akkor, ha anatómiavizsga előtt áll.

Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés

Úgy tűnik, AdBlockert használsz, amivel megakadályozod a reklámok megjelenítését. Amennyiben szeretnéd támogatni a munkánkat, kérjük add hozzá az oldalt a kivételek listájához, vagy támogass minket közvetlenül! További információért kattints!

Ne maradj le a legfontosabb hírekről! Engedélyezd, hogy értesítéseket küldjünk, és cserébe elsőként tudod meg, ha bejelentik a GTA VI-ot vagy a Half-Life 3-at! (Nem spamelünk, becsszó!)