Sniper Elite 4 teszt - biológia óra helyett

|

Fairburne most Olaszországba utazik, hogy ott is segítse a helyi erőket páratlan képességeivel. Érdemes vele tartani.

Minden nap új kedvezmények várnak az 576 Adventi Naptárban! Hirdetés

Ha valamiből, lopakodós játékokból nincs hiány jelenleg. Csak az elmúlt év őszi szezonját nézve, ott a Dishonored 2, a Deus Ex: Mankind Divided, a Watch Dogs 2 (mert hogy ez egy kőkemény stealth játék volt, akár lejött ez azoknak, akik nem játszottak vele, csak videókat láttak, akár nem), egy kicsit korábbról a Hitman, sőt, még a Battlefield 1 kampányában is voltak olyan missziók, melyek során érdemes volt a lehető legkisebb hangzavart kelteni. Már majdhogynem többségben voltak a taktikázós, óvatoskodós akciójátékok, mint azok, amikben tucatszámra darálhattuk az ellenfeleket. A Doom mondjuk egész jól kompenzált, a Call of Duty meg hozta a szokásosat, abban is tömegeket öltünk hősként. A Sniper Elite 4, ahogy a sorozat korábbi részei, messze nem egy Call of Duty, minden golyó számít, és jobb menekülni, ha nem voltunk elég ügyesek és óvatosak. És most minden eddiginél nehezebb ez a feladat.

Egy mester eszközei

Azzal, hogy ennyi lopakodós játék jön mostanában, az a nagy gond, hogy jobban látszik, milyen új ötletek rázzák fel a műfajt, és ezek hiánya jobban kitűnik a többi játékban. Egy második világháborúban játszódó alkotástól persze nem várható el, hogy legyen benne drón, de a Watch Dogs 2-ben annyira fantasztikus eleme volt a játékmenetnek, hogy kötelezővé tenném minden modernkori taktikai játékban. (A Ubisoft szerencsére a Wildlandsben és a Rainbow Six: Siege-ben is előszeretettel alkalmazza, valószínűnek tartom, hogy ha készül még valaha új Splinter Cell, abba is bekerül.) Az, hogy beküldhettem egy kis kamerát egy épületbe, feltérképezhettem teljesen, majd a begyűjtött információk (hányan vannak és hol, milyen útvonalon tudok haladni a cél felé) tudatában állíthattam össze még behatolás előtt a tervet a fejemben, amit aztán többé-kevésbé tökéletesen sikerült is véghez vinni, tényleg új élményt adott, és sokkal jobb volt, mintha TPS nézetben, a kamera forgatásával kellett volna megnéznem, mi újság a szomszéd szobában. 

A Sniper Elite 4 ennél lényegesen régimódibb. Drón helyett az egyetlen dolog, amit megfigyelésre használhatunk, egy távcső, viszont ez a legtöbb esetben - tekintve, hogy a játékidő nagy részét szabadtéren töltjük - pont elég is. Megjelölhetjük vele az ellenfeleket, akiket ezután a falakon keresztül is látunk, és ha egy magaslatról jól felmértük a célterületet, megkezdhetjük a mesterlövészkedést vagy a behatolást. Fairburne ugyan titulusát tekintve mesterlövész (méghozzá elit), közelharcban sem ügyetlen, és aki eddig is perverz élvezetet talált a röntgen-kamerában (amivel láthatjuk az ellenfelek belsejét, így azt, hogy pontosan hogyan loccsan szét a heréjük, pattan ki a szemük, vagy hogyan törik apró darabokra az állkapcsuk), az élvezni fogja, hogy most már a közeli leszámolásoknál is megnézhetjük, egy jó szíven rúgás vagy állcsúcson ütés milyen következményekkel jár anatómiailag. Érdemes egyébként ezzel a két véglettel (közelharccal és távolról vadászással) számolni, mert a gépfegyverek rettenetesen szórnak, nagyon hangosak, és én személy szerint vészhelyzetekben is inkább a pisztolyt használtam. A minden körülmények között hangtompított Welrod most is a szívem csücske lett, de aki mondjuk szívesebben használna Lugert, az vihet magával hangtompított lőszert (a játékban így hívják, de csak azért, mert nehezítésként kevesebbet vihetünk magunkkal, mint az éles, hangos skulóból; a gyakorlatban a fegyverre kerül egy hangtompító). Valahol vicces, hogy egyetlen olyan mesterlövész fegyver van, amit nem kell külön lecsendesíteni, de az csak DLC csomagban szerezhető meg. 

A stukkerek fejleszthetők, testreszabhatók, de egyaránt minimálisan. Fejlesztéseket bizonyos mérföldkövek elérésével oldhatunk fel (pl. 30 olyan ölés, aminek hangját elnyomta valami más zaja), skinekből pedig csak 1-2 darabot szerezhetünk meg. Minden misszió előtt beállíthatjuk, mit vigyünk magunkkal; én például a két gránátomat, amiket nem használtam, lecseréltem egy extra adag csendes lőszerre és egy gyógyítócsomagra. Szintlépésnél mindig választhatunk kettő képesség közül egyet, azonban ezek csak apróságokon változtatnak; kisebb lehet például a zuhanásból eredő sebzés.

Fairburne alapvetően nem egy halhatatlan akcióhős, sőt, még Normal fokozaton sem marad sokáig életben, ha hárman tüzelnek rá. Egy mesterlövész lövedéke például szinte minden esetben azonnal öl, és jó sniperhez méltóan a vadász mindig pontosan céloz, úgyhogy ha egyszer bemérte emberünket, még a sprintelés sem feltétlenül menti meg. Sajnos-szerencsére az MI harcnál nem nagyon okos, a náci katonák egész hosszan megbújnak a fedezékben (kidugják a fejüket, hogy legyen mit elkapnunk lövedékeinkkel, de visszalőni nem akarnak), teketóriáznak kicsit, ha veszettül elkezdünk feléjük rohanni, és leszúrhatjuk őket anélkül, hogy akár csak egy golyó is eldördülne fegyverükből. Ha tudják, hol vagyunk, nem nagyon közelednek, csak akkor jönnek, ha észrevették mocorgásunkat, de csak utána akarnak járni, hogy nem az öreg Jürgen mászik-e megint részegen a földön. Néhány esetben mindenki, azonnal, egyszerre nyit tüzet, és olyan veszettül pontosan céloznak, hogy esélyünk sincs a menekülésre. Bátorságukat egyébként befolyásolja, hogy van-e magas rangú tiszt a környéken; pontosabban az, hogy a tiszt és az agyveleje egy kerek egészet alkotnak-e még. Ha nincs, óvatosabbak, menekülőre fogják, majréznak egy kicsit. Érdemes figyelni, ki felett milyen ikon látható, ugyanis a rádiósok például képesek erősítést hívni, és az sosem segít. 

Nekem térkép e táj

A játék egyértelműen legnagyobb újítása, hogy a mérsékelten nyitott, de azért mégis inkább lineáris pályák helyett hatalmas területeket kapunk, tele mellékküldetésekkel, gyűjtögetnivalókkal. Összesen nyolc küldetést teljesíthetünk, és így nyolc, egymástól gyökeresen eltérő területre megyünk bevetésre. Elindulunk egy pontról, onnantól pedig mi dönthetjük el, mivel foglalkozunk előbb: kinyírjuk a kijelölt náci tiszteket, felrobbantjuk a légvédelmi ágyúkat, vagy csak a lényegre koncentrálunk, elintézzük a fő feladatot, aztán takarodunk a kijárat felé. A legtöbb esetben egyébként két útvonalon is távozhatunk, így nem kell átszelni keresztben az egész területet csak azért, hogy befejezhessük a missziót. A Sniper Elite 4 Olaszországban játszódik, meglátogathatunk egy monostort (a kötelező szőlőültetvénnyel), egy szigetet, egy kikötőt, benézhetünk egy kisvárosba, vagy behatolhatunk egy villába is. Érdekes, hogy az utolsó helyszín szinte csak egyetlen nagy erődítményből áll; mintha valaki azt mondta volna a fejlesztők közül, hogy "na jó, megterveztem hét óriási nyitott területet, nyolcat már nem vagyok hajlandó". Nem hatalmas probléma persze, de határozottan kilóg a többi közül.

A Rebellion láthatóan ügyelt arra, hogy Fairburne mindig jó kondícióban legyen, ugyanis közlekedni csak gyalogosan tudunk, még ha 300 métert is kell megtennünk, akkor is a sprintelés marad az egyetlen lehetőség (mazochistáknak a kocogás vagy kúszás). Bár a játék külön jelöli a mini térképen a járművek pozícióját, azokba beülni nem tudunk, csak felrobbantani őket. Ha a robbanás lökete közelebb repítene minket célunkhoz úgy, hogy nem halunk bele, ez is elfogadható volna, de sajnos nem ez a helyzet. A nyílt világ végérvényben azért inkább használ, mint árt, de van még mit átgondolni rajta.

Ugye segítesz, Karl?

Aki egy Sniper Elite játéktól jó történetet vár, az valószínűleg kihagyta az eddigi részeket. A Rebellion a játékélményre helyezi a hangsúlyt, egy "mesterlövész-szimulátorról" beszélünk (nehezebb nehézségi fokozatokon, amikor már a széljárással is kalkulálni kell, végülis tényleg az), ezért én például egészen az utolsó küldetésig nem is nagyon figyeltem, hogy mi történik. A missziók elején animációk magyarázzák el, hogy állunk, kit keresünk, bedobnak néhány történelmi személyt, szóba kerül az olasz maffia is, de a sztorinak a játékmenetre nincs sok hatása. Aki figyel, megtudhatja, miért épp azt a személyt kell megölnünk, akit, és minek a dokumentumait lopjuk el, de aki átlépi az átvezetőket, az sem veszít semmit. A végére bedobtak egy aranyosan suta csavart, de ott már nekem igazából mindegy is volt, mi történik, mert elégedetten fejeztem be a kalandot. A csavar inkább azért volt váratlan, mert nem számítottam rá, hogy 

ha ennyi időn át nem akarták felkelteni az érdeklődésemet a narratíva iránt, miért pont az utolsó fél órában próbálják meg. 

Néha egy semmilyen történet jobb, mint egy rossz, ez most is igaz.

A fő- és mellékküldetések teljesítése átlag 40 percet vesz igénybe bevetésenként; vannak hosszabb és rövidebb akciók is. Ez függ persze attól, ki mennyire ügyes és gyors, illetve mennyivel csökkenti a német hadsereg állományát, de átlagban ez jön ki. A kampány így 8-9 óra alatt játszható végig, ami elfogadható, pláne úgy, hogy érdemes többször is újra nekifutni mindennek (akár kooperatívan is). A gyűjtögetnivalókat nagyon nehéz első nekifutásra összeszedni, mert sokféle van, és néhányat halott katonáktól szedhetünk el, míg másokat épületekben találhatunk meg. A legvadabbak belevághatnak a kihívásokba, amikből pályánként öt jutott, és nagyon nem könnyű őket teljesíteni. Az egyik például azt adja feladatul, hogy 15 perc alatt végezzünk egy egyébként egyórás küldetéssel, egy másik pedig meghatározza, legfeljebb mennyit gyilkolhatunk. Utóbbinak nem futottam neki, mert sokszor azt éreztem, lopakodva nem juthatok át egy zónán, a játék ösztönöz az ölésre, de lehet, hogy elég türelemmel mégis tudnám teljesíteni.

A végrehajtás nem tökéletes

A Rebellion a jól bejáratott motort használja, amit mélyrehatóan ismer, és ezért fordulhatott elő az, hogy míg PlayStation 4 Prón az fps-szám a 60-at közelíti, Xbox One-on a 30-at sem éri el. Én utóbbin teszteltem, és ugyan komoly problémát nem okozott, mégis zavaró volt néha az akadozás, a bokrokban kúszásnál érezhető, jelentős zuhanás. A játék nem lett sokkal szebb, mint az előző rész, de már az sem nézett ki rosszul, és mesterlövész szemszögből megvan annak az előnye, ha a lencsén nem csillan meg a nap fénye, vagy nincsenek olyan cukrozások, amik mondjuk a Battlefield 1-ben vannak. 

Kétségtelenül a sorozat legjobb része a Sniper Elite 4, érezhető az előrelépés az elődhöz képest. Ugyanakkor ugyanazt a játékmenetet kapjuk majdnem ugyanazokkal a röntgenes animációkkal, amikbe azért bele lehet unni. A történet teljesen érdektelen, ami az élvezeti értékből nálam nem vett el, de megértem, ha van, akinek ez is fontos; és mennyivel jobb lenne, ha mégis megerőltetné magát a csapat. Nem tudom, mennyi kraft van még a második világháborús témában, de azért kíváncsian várom, ha lesz, milyen lesz a folytatás.

A többjátékos módokról szóló véleményt és a Sniper Elite 3 tesztet író RG más véleményét a GameStar 2017/03-as számában olvashatjátok.

Sniper Elite 4

Az év legjobb lopakodós játéka – egyelőre.
PRO
  • élvezetes küldetések
  • változatos helyszínek
  • továbbfejlesztett röntgen
Kontra
  • béna történet
  • kevés jó megfigyelőpont
Hirdetés

Úgy tűnik, AdBlockert használsz, amivel megakadályozod a reklámok megjelenítését. Amennyiben szeretnéd támogatni a munkánkat, kérjük add hozzá az oldalt a kivételek listájához, vagy támogass minket közvetlenül! További információért kattints!