Hirdetés

Splatoon 2 teszt - puhatestű pusztítás

|

A Nintendo a Switchen új esélyt ad a Splatoon franchise-nak, de a korral még mindig nem tud maradéktalanul haladni.

Hirdetés

Harsogó neonszínek, a kilencvenes éveket idéző divat- és graffitimánia, valahol a punk, a skater és az ultracuki szubkultúrák valószínűtlen határáról származó attitűd: a Splatoon zeneimádó inklingjei, bájos tintalényei visszatértek. A sokszor önismétléssel vádolt Nintendo legfrissebb sikersorozata minden, amit nem ettől a cégtől várunk: egy vérbeli shooter, fejlődő e-sport, hardcore online klánháború - és mégis, az utóbbi évek messze legbarátságosabb, legkönnyebben befogadható akciójátéka.

Hirdetés

Pacniháború

Arénashooterről van tehát szó, de természetesen a megszokott Nintendo kreativitással; az alapok talán ismerősek, minden mást azonban átalakítottak. A főszereplők például radikális változásokat hoztak a játékstílusba; pusztán az a döntés, hogy nem katonák vagy robotok, hanem megmérettetésre éhes humanoid tintahalak lettek a főszereplők, szinte a felismerhetetlenségig átalakította az egész játék működését.

Mert ha tintahal, akkor persze tinta: minden fegyver színes festéket fröcsköl, és természetesen - legyen szó a kampányról vagy épp bármelyik online csatáról - ellenfeleink allergiásak a mi színünkre, mint ahogy mi is az övékére. Ez azt is jelenti, hogy a másik csapat színén borzalmasan lelassulunk - viszont épp emiatt akkor is hasznosak a lövések, ha nem találnak el ellenfelet, hisz így is terjeszkedik saját zónánk. És ez még nem minden, a mázolásnak egyéb haszna is van: a bal ravaszt lenyomva vidám fickónk (vagy csajunk) tényleges tintahallá változik, és így saját festékében fürgén tud úszni, akár falon felfelé vagy rács alatt is. Ha lőnénk, amint üres felszínre vagy ellenséges festékre érünk, karakterünk megint humanoiddá változik, így tehát nem lehet bárhová láthatatlanul elcsusszanni. Szintén kulcsfontosságú, hogy lőszert is kizárólag elmerülve, saját festékünkben dagonyázva tudunk termelni, így tényleg zsonglőrködni kell a két forma használatával.

Lényegében ez a Splatoon legfőbb különlegessége, a játékosok számára pedig a legfontosabb feladat - igazán nem a célzás a lényeg (legfeljebb a kevés precíziós fegyverrel), hanem a kétféle alak közti ritmikus váltás. Az, hogy magunk előtt felfessük a talajt, majd fürge úszással eredjünk előre, hogy a falat lefestve, majd felcsusszanva jussunk el gyalogosan megközelíthetetlen helyekre. Vagy akár az, hogy a harccal mit sem törődve csak fessünk, fessünk, fessünk - hiszen bármilyen játékmódról van is szó, a terep átszínezése mindenképp hasznos.

Ecsetkezelés

Mielőtt azonban az ember belevágna az online küzdelmekbe, nem árt egy kicsit felkészülni, kitanulni az egyedi mozgáskultúra használatát. Erre pedig tökéletesen alkalmas a kampány, amit egyébként a 3D-s menüben az esernyővel szerelt Marie kergetésével érhetünk el; ez finoman szólva sem egyértelmű, főleg azoknak, akik kihagyták az első részt, és valljuk be, annak Wii U-exkluzivitása miatt vélhetően sokan voltak ezzel így. Szerencsére a sztorimód sokkal, de sokkal több annál, mint amit hasonló témában a legtöbb multiplayercentrikus játék hitvány koncként elénk vet.

Az elképesztően őrült alapsztorit nem elemezném ki mélyen - nem azért, mert félnék spoilerezni a sok állatságot, inkább azért, mert még a végigjátszása után sem sikerült mindent felfognom. Elég talán annyit tudni, hogy ismét a gonosz octarianok, vagyis a gépmániás polipnépség felkavarja a szépiát, és a popsztár Marie (úgy is mint a Kalamájóvédelmi Osztag kettes számú ügynöke) beszervez minket az ellenük indított harcba. A gyakorlatban ez öt eltérő zóna felkeresését jelenti, ezekben pedig mindenütt négy-hat külön pálya leküzdése vár ránk (illetve előtte még a pályabejáratok megkeresése is - sokszor ez sem egyszerű), és végül jöhet a főellenség.

A 32 pálya mindegyike körülbelül tíz perc alatt leküzdhető, és mindegyik valamilyen új játékelemre, fegyverre koncentrál. Mozgó vagy mozgatható platformok, hatalmas polipjárművek, automata festékeltávolító drónok, meglovagolható vezetékek és még ki tudja, mennyi és milyen veszély les ügynökösködő hősünkre, természetesen a szimpla (és cseppet sem szimpla) ellenfelek mellett. Fő eszközünk a harcban természetesen a sok eltérő festékvető lesz: egyszer a festékhengert próbálhatjuk ki, másszor a mesterlövészpuskaként viselkedő színvetőt vagy épp a festékpisztolyt, ecseteket, festékgránátokat és minden mást, ami csak sűrű nyálka kenésére, öntésére vagy lövésére alkalmas (beleértve akár a low-tech vödrös megoldást is). A kampány talán nem olyan eposzi léptékű, mint amit a Nintendo egyéb játékaiban megszokhattunk, de az első rész óta így is fejlődött: tarkább, változatosabb kihívásokat hoz, és az öt-hat óra a stílusban semmiképp sem számít gyengének.

Akváriumok egymás ellen

Ha úgy érezzük, hogy mindent, de tényleg mindent tudunk már, amit csak tintatémában tudni lehet (haha!), mehetünk szépen az arénába - igaz, itt eleinte csak a területfoglalós Turf War játékmód elérhető, és csupán a tizedik szintre jutás után nyílik meg minden más. Minden meccs nyolc fővel, 4v4 felállásban zajlik, és nem grandiózus ütközetekre, hanem három-öt perces minicsatákra kell felkészülni. Ez is azt szolgálja, hogy könnyen becsatlakozhasson bárki a küzdelmekbe; ahogy a Switch kézi konzol szintúgy, és persze ahhoz is jobban illik a mikroméretű küzdelem.

Az első Splatoon egyik legkellemesebb vonása az volt, hogy nem kívánt meg olyan mértékű időbefektetést és elszántságot, mint egy tetszőleges másik shooter. Olyannyira így van ez, hogy még a célzásban bőven átlag alatti eredményekkel rendelkező játékosoknak is jut sikerélmény, hiszen bár valamilyen csavarral, de minden játékmód arról szól, hogy a pálya lehető legnagyobb részét átpingáljuk a mi árnyalatunkra. A kezdőknek szóló - de később is fantasztikus - Turf War például konkrétan egy dolgot osztályoz a három perc lejártával: hogy melyik csapat festett le többet a pályából. Lehet, hogy az egyik csapat tömegesen "splattolta" a másikat (ez a fragszerzés helyi neve), de ha utóbbiban néhány fürge kezű pemzlihuszár szépen átfestett pár nem központi folyosót, netán zavartalanul tudott pingálni az ellenfél oldalán, hát bizony ők fognak nyerni.

A tizedik szinten megnyíló ranked meccsek három játékmódjában is a mázolásé a főszerep: a Splat Zonesban egy-két zóna lefedéséért megy a harc, a Tower Controlban egy állandóan mozgó tornyocskát kell beszínezni, a Rainmakerben pedig egy saját árnyalatunkra pacsmagolt labdát kell az ellenfél bázisára cipelni. De mint említettem, a festés, a pálya átszínezése mindig, minden helyzetben hasznos; valamikor ott vagy mi vagy csapattagunk úszni akar majd, esetleg épp az ellenfelet lassítjuk le ezzel. Hamar rá kell jönnünk, hogy tintába merülve sem vagyunk halhatatlanok, igaz, így sokkal nehezebben vesznek majd észre minket, mivel csak csobogásunk és a fodrozódó felszín jelzi, merre úszkálunk.

Lazacles

Noha mostanában nem egy "Deluxe" kiadású játék jelenik meg Switchre, a Splatoon megérdemli a kettes sorszámot - még akkor is, ha kevesebbet változott, mint a legtöbb Nintendo játék folytatása. Ez egyrészt a sokat javult kampánynak köszönhető (multiban a pályák újak, a játékmódok nem), másrészt pedig a vadonatúj kooperatív lehetőségnek, ami a Salmon Run nevet kapta. Lényegében egy okosan kibővített horda-játékmódról van szó, amelyben három társunkkal együtt vadászhatunk a salmonid lények értékes petéire.

Mindig egy apró szigeten zajlik a küzdelem, bamba ellenfeleink pedig különösebb taktika nélkül masíroznak elő a tengerből. A harc akkor lesz igazán érdekes, amikor kimászik az első, majd egyre sűrűbben az újabb és újabb főellenfelek is, amelyeket általában különleges módokon lehet kinyírni. Az egyik csak hátulról sebezhető, a másiknak a zsákjaiba kell gránátot suttyantani, vagy épp le kell lőni róla páncéldarabkáit - és amikor már kettő-három tombol a pályán, egy rakat snecivel kísérve, hihetetlen intenzívvé válik a harc. Főleg azért, mert a bossok által elpottyantott petéket még vissza is kell vinnünk a céges tárolóba - ha elhanyagoltuk a bőséges festést (talán nem kell külön mondani, a bestiák mind-mind saját zseléjüket terjesztik már a puszta mozgással is), ez igen lassan és nehézkesen megy majd.

Fejre esett fejlábúak

Sajnos a Nintendo nem lenne Nintendo, ha az online szekcióba ne került volna néhány égbekiáltó otrombaság, ilyen például az a csúfság, hogy a Salmon Runt nem lehet elérni állandóan. Egy globális órát néz a játék, mindennap 12 órán át engedve a szórakozást, néha a japánoknak, néha az amerikaiaknak, néha az európaiaknak kedvezve. Egyszer például magyar idő szerint hajnali 2 és 14 óra között volt nyitva a játékmód ajtaja, másnap viszont este 11-ig lehet játszani. Több magyarázatot is hallottam és olvastam már ezzel kapcsolatban, azonban jó indokkal még nem sikerült összetalálkoznom… Fantasztikusan élvezetes a Salmon Run, tényleg, talán a Splatoon 2 legjobban sikerült része - bár a Turf War is igen addiktív -, miért nem engedi hát a Nintendo, hogy minden este játsszak vele?
Ehhez hasonló fura húzás, hogy a kompetitív online játékmódokban is van egy ilyesféle megkötés: egyszerre minden játékmódban csak két-két pálya érhető el. Kétóránként változik a pontos lista, és a játék elindításakor egy idegesítően hosszú átvezető jelenetben, egy tévéműsor-szerűségben mindig látjuk, hogy épp mely arénák állnak rendelkezésre. Azt még akár el is fogadnám, ha nem lehetne szabadon pályát választani - de ha leülök egy órára játszani, akkor az a cirka 15 meccs mindenképp két pálya egyikén fog játszódni, ami finoman szólva is idegesítő.

Szintén megdöbbentő, ahogy a barátokkal közös játékot kezeli a program: a Salmon Runban lehet partit alakítani, a normál meccseken viszont csak a barátokra joinolás lehetséges. Csak akkor rak egy csapatba velük, ha mázlid van, ha viszont a randomgenerátor ellened dolgozik, hosszú meccseken át ellenfelek lesztek. (Egy külön játékmódban meg lehet hívni egymást, de akkor meg csak ilyen csapatok ellen lehet játszani - persze osztott képernyőn és helyi hálón sincs ilyen galiba.) A hangkommunikáció kapcsán legyen elég annyi, hogy ezt is sikerült bőven 2002-es szint alatt megoldani.

Neonfesték

Pedig máskülönben fantasztikusan működik a Splatoon, a festékes-alakváltós alapozással teljesen új élményt hoztak létre a fejlesztők. Bárki képes akár már az első meccsén hasznosan játszani, cserébe viszont aki igazán beleássa magát a részletekbe, ugyanúgy profivá válhat, mint bármely más e-sportban.

Az őrületet, amit a játék sugároz, kiválóan testesítik meg a Splatfestek, ezek a limitált események, ahol a játékosok mindig két rivális közül választanak, majd egymásnak esik a két horda. A Splatoon 2 első ilyen rendezvényén például a majonéz és a ketchup hívei ugrottak harcba, ami már önmagában is kellően vadul hangzik. Azonban még tovább mentek: a Switch érintőképernyője segítségével mindenki rajzolhat magának a játékban egy zászlót, és ezek manapság pontosan erről a szembenállásról szólnak - kiegészítve a mustár-megszállottak, az ecet-eszementek és a sriracha-szektások renitens lobogóival. Elképesztő amúgy, hogy néhányan mire képesek ezzel a manuális, monokróm pixeleditorral; nem tudom, mennyi időbe kerül egy-egy kép és felirat előállítása, de órákról beszélhetünk.

Összességében vegyes képet ad a Splatoon 2, de teljesen más okból, mint a legtöbb ilyen érzést kiváltó játék. A legfontosabb, vagyis a játékmenet egyenesen perfekt lett, ráadásul folyamatosan jönnek majd az ingyenes kiegészítők, ugyanúgy, ahogy az első játéknál is megéltük ezt (egy új fegyvert már kaptunk is). Kreatív a kampány, parádés a Salmon Run, és a kompetitív módok is igen élvezetesek; a játék szép, állandó a 60 fps-es tempó, az online harcok nem szaggatnak, minden karakter kacagtatóan vicces; mi baj lehet? Hát az, hogy a Nintendo megint megpróbált a játékmeneten túl is feltalálni olyan dolgokat, amelyek már 15 éve kiválóan működnek - az eredmény pedig finoman szólva is elmarad a tökéletestől.

Szerencsére ez sem ront sokat a játékon: mi PS4-en keresztül dumáltunk Splatoon 2 közben, nem őrjöngtünk, ha néha nem egy oldalra sorsolt minket a gép, és így is fantasztikusan szórakoztunk. Mert tényleg nem arról van szó, hogy a Splatoon 2-t tönkretették, hanem arról, hogy remek mókáit nem lehet korlátozások nélkül élvezni, mert egy-két érthetetlen dizájneri döntés miatt ez nem lehetséges. De hadd ne morogjak lezárásként: mikor ezt írom, még másfél óráig nyitva a Salmon Run, találkozunk a petegyűjtésen. Legyetek frissek, és ne akadjatok horogra!

Még van mit mesélnünk neked, minden érdekességet megtalálsz itt!

Splatoon 2
A játékélményt szinte tökéletesre csiszolták – kár az idegesítő apróságokért.
Ami tetszett
  • a Salmon Run játékmód
  • nagyszerű kampány
  • alakváltó karakterek
Ami nem tetszett
  • korlátok a térképek, játékmódok terén
  • az online app megléte
Hirdetés
Hirdetés
0 mp. múlva automatikusan bezár Tovább az oldalra »

Úgy tűnik, AdBlockert használsz, amivel megakadályozod a reklámok megjelenítését. Amennyiben szeretnéd támogatni a munkánkat, kérjük add hozzá az oldalt a kivételek listájához, vagy támogass minket közvetlenül! További információért kattints!

Ne maradj le a legfontosabb hírekről! Engedélyezd, hogy értesítéseket küldjünk, és cserébe elsőként tudod meg, ha bejelentik a GTA VI-ot vagy a Half-Life 3-at! (Nem spamelünk, becsszó!)