Hirdetés

Stygian: Reign of the Old Ones teszt – megártott a sok jóga

|

Míg az RPG-k többségében ránk osztják a világ megmentőjének szerepét, ebben már annak is örülünk, ha néhány óránál tovább meg tudjuk őrizni elménk épségét.

Hirdetés

Merész ötletek, bizonyos körökben jól csengő nevek és milliós gyűjtések miatt járta meg többször is a címlapokat a közösségi kalapozás divatját elindító Kickstarter azóta, hogy 2009 áprilisában megalapította Perry Chen, Charles Adler és Yancey Strickler. Mellesleg épp az említettek okán vagyunk hajlamosak megfeledkezni azokról az apró győzelmekről, a különösebb felhajtás nélkül is sikeresen előfinanszírozott projektekről, amelyek több figyelmet érdemeltek volna annál, mint amennyi végül nekik jutott. Ebbe a halmazba sorolható az újonc isztambuli fejlesztőcsapat, a Cultic Games debütáló játéka, amely műfaját tekintve szerepjáték, azaz elég rizikós vállalkozás, hiszen komplexitásából fakadóan oly sokféleképpen lehet elrontani. Lássuk, hogy vették az akadályokat a klasszikus Falloutokon, Planescape: Tormenten és Heroes of Might & Magicen nevelkedett srácok.

Van egy cigid?

Noha nem számít hivatalos adaptációnak a Stygian: Reing of the Old Ones, magán viseli a lovecrafti stílusjegyeket anélkül is, hogy rendelkezne a Chaosium-féle asztali szerepjáték licencével. Megjegyzem utóbbi nem is feltétele annak, hogy bárki játékában felbukkanjon Randolph Carter, említést tegyenek a Necronomiconról, vagy előkerüljön egy befalazott széfből Cthulhu szobra. Így aztán a Cultic Games tehetséges íróinak hála Arkham lakói egyik napról a másikra arra ébrednek, hogy városukat kiszakították az általuk ismert realitásból, immáron térben és időben felfoghatatlan távolság választja el őket a világ többi részétől. Amikor pedig felbukkannak az első szörnyek, reménytelen helyzetük kilátástalanba fordul. Nyomorukat tetőzendő két frakció emelkedik ki a káoszból; a maffia ráteszi a kezét mindenre, amiből hasznot remélhet adott körülmények között, míg az ősi istenek tanait követő szektások alkalmanként magukkal ragadnak egy-egy balsorsú polgárt, hogy szentségtelen rítusok keretében feláldozzák. Ebben a helyzetben cseppet sem meglepő, hogy azok, akik még nem loccsantották ki az agyukat a könnyű és gyors kiutat választva, olyan sűrűn néznek a pohár fenekére, amilyen gyakran csak megengedhetik maguknak, de másfajta tudatmódosító szereket sem vetnek meg. Mivel a pénz elvesztette értékét, a cigaretta vált az elsődleges fizetőeszközzé, ezzel is tovább erősítve a játékosban a benyomást, miszerint Arkham és környéke olyan börtönné vált, amelyből lehetetlen megpattanni. Bizonyára, valószínűleg, talán…

Az őrületben is van rendszer

Hogy kinek a bőrébe bújva fedezzük fel a várost, azt ezúttal teljesen ránk bízzák. Kidolgozott személyiséggel bíró központi karakter helyett választhatunk egyet az előregyártottak közül, de nulláról is kreálhatunk magunknak avatárt, akinek már az életkora is fontos tényező. A fiatalabb jobb testi adottságokkal rendelkezik, míg éltes korú társára ennek az ellenkezője jellemző, cserébe viszont tapasztaltabb (értsd: több skillponttal kezd). E kettő közötti állapotot pedig úgy egyensúlyozták ki, hogy se előnyökkel, se hátrányokkal ne járjon. Meghatározó még a karakter foglalkozása, hiszen kapásból kijelöli azt a fejlődési utat, amelyet követni érdemes, továbbá hamar kiviláglik, hogy melyikükkel javasolt kerülni a nyílt konfrontációt, és ki alkalmas frontszolgálatra. Klasszikus lovecrafti archetípusokból áll a kínálat, arisztokratától magánnyomozón és megélhetési bűnözőn át az előadóművészig sokféléből választhatunk, ráadásul mindnek létezik több variánsa, melyek ilyen-olyan előnyöket kínálnak, ha bevállaljuk a hátulütőket is. Emellett felhívnám még figyelmeteket egy fontos különbségre, csupán két archetípushoz jár azonnal egy-egy társ: az arisztokrata oldala mellől nem tágít hűséges inasa, míg a felfedező nyomában folyton ott lohol egy méretes eb. A többiek viszont magányosan kezdik a testük és elméjük épségét veszélyeztető kalandot.

Lovecraft írásaiban gyakori, hogy az adott történet főszereplője beleőrül a látottakba, és bizony játékbeli karakterünk sem immunis mindarra a szörnyűségre, ami rá vár, miközben annak az enigmatikus figurának a rejtélyét igyekszik kibogozni, aki álmaiban figyelmeztette a közelgő kataklizmára. Szóval előbb-utóbb meredeken zuhanni kezdenek sanity-pontjaink, és hamarosan szert teszünk valamilyen mentális betegségre, ami társas érintkezés és harc közben is gondot okozhat. Kész szerencse, hogy több lehetőségünk is van arra, hogy valamelyest helyrebillentsük a lelki egyensúlyt. Itt jön be a képbe a választott hitvilág (humanizmus, materializmus, vallásosság stb.), amivel összhangban cselekedve sanity-pontokat szerzünk. Ugyanezt a célt szolgálják az örömlányok és a pihenés is, amit kizárólag a helyi fogadóban vagy tábortüzeknél kezdeményezhetünk. Ráadásul utóbbi közben még különféle tetteket is végrehajthatunk (okkult tárgyak vizsgálata, járőrözés, társalgás, olvasás és így tovább), ha a feltételek adottak. Mindeközben legfeljebb két segítő társaságát élvezhetjük, néhányan cigarettáért ajánlják fel szolgálataikat, másokat a forgatókönyv sodor az utunkba. Amellett, hogy mind érdekesek és hasznosak a maguk módján, csekély esély van arra, hogy szorosabb kapocs alakuljon ki közöttünk, mert a legtöbb szerepjátékkal ellentétben akár két-három óra alatt is elérhetünk a stáblistáig. Hozzá kell tennem, hogy azért nem ez a jellemző, inkább valahol tíz óra fölött állhat meg a számláló, hacsak nem settenkedünk végig az egész játékon és kerülünk minden összetűzést.

Csápokat fel!

Elérkeztünk a Stygian egyik sarkalatos, és korántsem hibátlan pontjához, a harchoz. A rendszer körökre osztott alapokon nyugszik, de apró csavarként minden forduló elején újraszámolja a kezdeményezés sorrendjét, tehát míg teszem azt, az első körben ellenfeleink mind megelőznek, a másodikban már számunkra kedvezőbb felállás is összejöhet. Elsősorban közelharci eszközökkel, lőfegyverekkel és saját magunk barkácsolta gránátokkal ritkíthatjuk a ránk támadók sorait, de okkultizmusban járatos karakterek akár mágiához is folyamodhatnak. Ne feledjük, hogy lovecrafti játékról van szó, ezért a varázslatokért komoly árat kell fizetnünk, akciópontok, sanity és nem ritkán életerő formájában. A fel nem használt AP-vel javíthatjuk találati esélyünket a következő fordulóban, de védekezésünk hatékonyságát is fokozhatjuk. Ezen felül a védelmi bónuszt nyújtó mezők (kvázi fedezékek), valamint a hátbatámadás, a kritikus találatok, kritikus mellényúlások, és állandó vérzést okozó sérülések színesítik az összecsapásokat, melyek akkor a legmegerőltetőbbek, ha lunatikusokkal vagy egyenest túlvilági rémségekkel találkozunk. Elég csak egy pillantást vetni rájuk, hogy sanity-méterünk csökkenni kezdjen. Hiányoltam a testhelyzet megváltoztatásának lehetőségét, és azt is, hogy további akciópontok ráfordításával javíthassak a találat valószínűségén. Amit mellesleg elfelejtettek számszerűsíteni a fejlesztők, de továbbmegyek, még azt sem látjuk, mennyi HP-val bírnak ellenfeleink. Kimondottan ötletes viszont, hogy nem csak a küzdelem elején futamodhatunk meg, hanem létezik ún. stratégiai visszavonulás is, amit akkor kínál fel a játék, ha már elég kárt tettünk ellenfeleinkben. Ilyenkor ráadásul pont annyi xp üti a markunkat, mintha utolsó vérig küzdöttünk volna. 

Rémálmomban viszontlássalak

Miközben sokféle játékstílusnak kedvez a Stygian kialakítása, nem mehetünk el szó nélkül amellett, hogy láthatóan a műfaj tapasztalt rajongóira szabták. Olyan alapvetések hiányoztak belőle megjelenésekor, mint a manuális mentés és az alapokat elmagyarázó tutorial. Igaz, ezeket már pótolták, de velük együtt sem vált sokkal könnyebben teljesíthető kihívássá a játék, mert figyelnünk kell arra is, hogy hőseink kipihentek legyenek, hozzájussanak a szükséges táplálékmennyiséghez. Sajnos hiányoznak az eszközök, amelyekkel mindezt nyomon tudnánk követni, azaz semmi sem figyelmeztet, hogy lassan ideje enni vagy szundítani, csupán egyik pillanatról a másikra bekövetkezik a negatív hatásokkal járó állapotváltozás. Örülnék neki, ha a következő tapasszal már ezeket a hiányosságokat is orvosolnák a fejlesztők, és pár jól kiegyensúlyozott nehézségi szint sem lenne talán ördögtől való. Mindettől függetlenül a Stygian: Reign of the Old Ones figyelemreméltó alkotás egy még rutintalan csapattól, még sokra vihetik ezek a srácok, és talán a következő játékuk költségvetésében már a szinkronnak is tudnak helyet szorítani.

Ügyfélszolgálati változás!
Stygian: Reign of the Old Ones
RPG-rajongóknak, Cthulhu híveinek és aktívan jógázóknak melegen ajánlott, a műfajjal még csak most ismerkedőknek viszont túlzottan megterhelő lehet elsőre.
Ami tetszett
  • fojtogató lovecrafti atmoszféra
  • hangulatos 2D-s ábrázolásmód
  • szerepjátékos és survivalelemek jól eltalált kombinációja
  • többféle módszer vezet célra
Ami nem tetszett
  • műfajához képest rövid
  • a harcrendszer limitációi
  • nem elég informatív
  • nincs szinkron
Hirdetés
Hirdetés

Úgy tűnik, AdBlockert használsz, amivel megakadályozod a reklámok megjelenítését. Amennyiben szeretnéd támogatni a munkánkat, kérjük add hozzá az oldalt a kivételek listájához, vagy támogass minket közvetlenül! További információért kattints!

Ne maradj le a legfontosabb hírekről! Engedélyezd, hogy értesítéseket küldjünk, és cserébe elsőként tudod meg, ha bejelentik a GTA VI-ot vagy a Half-Life 3-at! (Nem spamelünk, becsszó!)