Syberia 3 teszt - nem olyan, mint régen

|

Tizenhárom év után Benoit Sokal ismét kinyitotta mesekönyvét és folytatja Kate Walker kalandjainak interaktív bemutatását, de a nosztalgiázás közbeni mosolyunk nem felhőtlen.

Emeld új szintre játékaid hangzásvilágát! Hirdetés

Nagyon messziről indítom ezt a cikket, hogy értsétek, miért írom le azt, amit. A klasszikus Star Wars trilógiától. Amikor kölyökfejjel, agyonmásolt videokazettákon megnéztem a klasszikus részeket, olyan mágia volt a filmekben, ami elfedte a járulékos hibákat (a mákos képet, a német szinkronra rádünnyögött magyar hangalámondást) és a korabeli sutaságokat (darabos stop-motion trükkök, néhol ultra béna színészi játék). Így aztán, amikor híre ment, hogy már felnőttként láthatok egy új Star Wars részt, gyerekként kezdtem várni, és 16 év kihagyás után a Baljós árnyak vetítésén a főcímzene felhangzásakor sírva fakadtam örömömben. Aztán jött a hideg zuhany - hiába a modern technika, az A listás színészgárda, a várakozások és a hype, a mágia eltűnt, a film hiányérzetet keltett bennem. Szóval rizikós üzlet ilyen időtávból "felmelegíteni" valamit, és bizony, hasonlóan felemás lett a Syberia 3 is. Nagy sóhaj, aztán nekifogok, hogy elmeséljem, miért.

Modern sufnituning

A játéksorozat első két része 2002-ben és 2004-ben teljesen rendben volt technikailag. Persze léteztek már csillogóbb, szebb, villantósabb címek akkortájt, de a mélyen történetközpontú mesébe belefolyva tökéletesen elég (sőt, bizonyos szempontból kifejezetten szép) megoldásnak bizonyult a kézzel festett kétdimenziós hátterekre ráhúzni a főhős, a további karakterek és az interaktív elemek 3D-s modelljeit.

Szokták mondani, hogy akkor jó egy játék, ha nem veszed észre az interfészt. De most… Oké, a Syberia 1-2 is hozott pár furcsaságot például az inventory kezelésében, de igazából még akkor sem akadtam fenn semmin, amikor pár hónapja a harmadik részre készülve újra végigjátszottam az előzményeket. Vitt a sztori, és mintha nem telt volna el 13 év, a hangulatot, a történetet, a finom mágiát figyeltem, az egérkattintások, a billentyűk kopogása csak motorikus szinten foglalkoztatott.

És akkor jött a hideg zuhany, ugyanúgy, mint a Baljós árnyak esetében. Először is ott a teljesen új megjelenítési mód, amit persze lehetett sejteni, hiszen 2017-et írunk, furcsán is vette volna ki magát egy 2D-3D mix. A mászkálás, felfedezés során azonban olyan idegesítő fix kameranézeteket kapunk, hogy még a legegyszerűbb helyszíneken is úgy érezzük magunkat, mint egy akadálypályán. Aztán van az irányítás, ami gyakorlatilag kameraállásonként változik. Képzeljétek el úgy az egészet, hogy mondjuk a főhős jön befelé a képbe egy ajtón, felülről. Tehát nyomjuk a lefelét ezerrel. Aztán a szoba közepén a nézet átvált egy váll fölötti féloldalasra, és a lefelé gomb azonnal megfordítja a karaktert, aki visszatér az előző kameraállásba, és megint elindul lefelé, és itt kezdem érezni, hogy megőrülök.

Az már csak romlott hab a tortán, hogy a tonnányi beszélgetésre épülő játékban épp ezt a funkciót nyírja ki minden technikai háttér. Szájszinkron gyakorlatilag nincs, a kimondott hangoktól függetlenül tátog mindenki, mint a sült hal, ráadásul gyakran még a tátika hossza sem egyezik a kimondott szöveggel. Könyörgöm, az L.A. Noire már hétéves játék, és mégis tűpontos a szájszinkronja, akkor ez itt mi? Másrészt a szinkronhangok hihetetlenül elfuseráltak. Egy 60 éves, testes matróna hangját jól hallhatóan egy húszas éveiben járó lány adja, egy vén trottyét valamilyen cinegehangú fiatalember, ami teljesen hiteltelenné teszi a szereplőket, ráadásul még a hanglejtésekbe, előadásmódba sem sikerült belevinni az égvilágon semmilyen érzelmet. És ha legalább tovább lehetne kattintani a monológokat befejezés előtt, de még erre sincs mód, végig kell szenvedni mindet.

Érted szidlak, nem ellened

Pedig annyira jó lehetne minden! A kalandjáték-készítés és a történetmesélés legendája, Benoît Sokal kiválóan fűzi tovább az első két rész sztoriját, zseniális karaktereket emel be a mesébe, és a környezet hangulata is hozza ugyanazt a lehengerlő szintet, mint az elődöké. A félig-meddig múltban ragadt jelenkori környezet, a modern világból valamiféle steampunkba visszahúzott megvalósítás a régi, a főhős karaktere ugyanannyira szerethető, és az új részt benépesítő NPC-k is annyira színesek, mintha egy modern kori Andersen mese találkozna David Lynch és Tim Burton agytekervényeivel.

A sztori egyébként ott folytatódik, ahol 13 éve abbamaradt. Az amerikai ügyvédbojtár, Kate Walker a svájci különc "órásrobotokat", automatonokat feltaláló gyároscsemete nyomait követve eljutott Szibériába, ahol végül rálel a még mindig nomád youkol törzsre, akik elvezetik egy olyan titkos helyre, ahol még mindig élnek mamutok.

Az egyszerre sötét színekkel, de mégis felemelő momentumokkal megfestett harmadik rész elején Kate megfagyott testére a youkolok lelnek rá a vadonban, és elviszik egy furcsa szanatóriumba, ahol viszont gyorsan kiderül, hogy főhősnőnket nem meggyógyítani, hanem épp bezárni szándékoznak, és onnan csak a sorozatban megszokott trükkökkel, rejtvények és fejtörők megoldásával, tárgyak kombinálásával lehet kiszabadulni.

A cél pedig az, hogy a helyi hatóságok tiltakozása ellenére hozzásegítsük a youkolokat hagyományos vándorlásuk folytatásához, aminek ismét van mamutokhoz hasonlatos, "ősállatos" vonatkozása is. Az eszkimószerű, kissé eltúlzottan törpe és gömbölyű népek hátasai ugyanis máshol ismeretlen fajtájú, hatalmas struccok, amelyeknek néha egész házikók elférnek a hátán: a bennszülöttek szimbiózisban élnek velük, és ha az állatok nem jutnak el párzási helyükre, végleg kihalnak.

Sétáló Katit senki se szereti

Bár az elvileg napjainkban játszódó sztori természetesen teljes meseszerűségében minden szinten messze áll a valóságtól, a környezetbe mégis hihetően és ügyesen csempészték bele az anakronisztikus gépeket, a világtól még mindig elzárt térképrészleteket, és elfogadhatóan lavíroznak az olyan apróságok között is, hogy földrajzilag és politikailag hol is vagyunk egyáltalán, miért beszél mindenki zseniálisan angolul, meg hasonlók.

Kate Walker persze már megint sokak szemében szálka - ahogy az első részben is értetlenkedve fogadta döntéseit az amerikai rokonság, az őt foglalkoztató cég vagy épp a helyi kiskirályok. A harmadik epizódban is gyorsan kiderül, hogy nem a furcsa szanatórium az igazi ellenség, hanem a főhős után loholó helyi (félhivatalos) hatóságok, amelyek csak időt szeretnének nyerni, miközben ellehetetlenítik a számukra zavaró nomádok életét. Ezenkívül felbukkan egy Amerikából küldött nyomozó is, aki az előző részek nehezen megmagyarázható történései miatt akarja hazaráncigálni az egyre inkább nomáddá váló Katinkát.

Számszerűsíthetetlenségeskedéseitekért

Baromi nehéz normális, mindenki számára egyértelmű "ítéletet" hozni a Syberia 3 felett. Mivel irtózatosan bugos, és ott vannak a 3D-s megjelenítésből, kamerakezelésből, irányításból, szájmozgásból, szinkronhangokból adódó hibák, amelyek láttán kábé 30 százalékot kapna a játék, és az első 20 perc után nyomtam volna rá egy uninstallt. Közben meg ott a sztori, ami ugyanolyan sötéten-szépen mesés, mint a régi szép időkben, és ott vannak a hihetetlenül jól megírt karakterek, meg az a jóféle, öregesen lassú történetmesélés, ami már megint berántott, minden technikai borzalom ellenére. Csodás mese borzalmasan előadva? Filmklasszikus kifogyott tollal lerajzolva? Olyasmi. Szóval most adok rá 80 százalékot, ami egy 95 pontos hangulat és egy 30 pontos megvalósítás átlaga. Nem, egyáltalán nem matematikai átlag. De akkor is ennyi, mert… mert csak. Próbáld ki, és láss túl a hibákon, ha sikerül, akkor megérted.

Kiegészítés egy kis idő távlatából

Amikor a nyomtatott magazinba elkészült a teszt első változata, többen is megkérdezték: biztos az a 80 százalék? Biztos, feleltem. De hát az irányítás, meg a kameranézetek, és a borzalmas szinkronok, és az a minden egyéb... De akkor is biztos, kardoskodtam. És a helyzet az, hogy azóta még inkább megerősödött a véleményem. A 80 százalékot továbbra is tartom, és nem azért, mert a fejlesztők az első kritikákat és véleményeket látva azóta összedobtak egy kármentő patchet, ahol többek között klasszikus kattints-és-odamegy irányítást is beépítettek, valamint reszeltek a szájmozgáson. Mert még így is van a kezelésben és megvalósításban bukkanó bőven. Viszont az új történet végigjátszása után kis idővel már csak egy dologra emlékszem a Syberia 3-ból, és ez pont a sztori. Az újabb mese, amire egy évtizednél is többet vártam, és meg is kaptam, méghozzá úgy, ahogy szerettem volna. Az, hogy másoknál esetleg jobban beárnyékolta az összképet a technikai gikszerhadsereg, az ő véleményük. Én le is vontam ezért 20 százalékot. A maradék nyolcvan annak a furcsa, posztmodern és szürreális Andersen-mesének szól, amire jó lesz visszaemlékezni időről időre.

Syberia 3

Minden borzalmas hibája ellenére még mindig magával ragad, csak bírd ki, míg megszokod.
PRO
  • Varázslatos hangulat
  • Kiválóan megírt karakterek
  • Szép, sötét mese
Kontra
  • Borzalmas irányítás
  • Béna szinkronhangok és szájmozgás
  • Átugorhatatlan párbeszédek
Hirdetés

Úgy tűnik, AdBlockert használsz, amivel megakadályozod a reklámok megjelenítését. Amennyiben szeretnéd támogatni a munkánkat, kérjük add hozzá az oldalt a kivételek listájához, vagy támogass minket közvetlenül! További információért kattints!