Hirdetés

The Incredible Adventures of Van Helsing III teszt - vége van, Helsing

|

A Valve-vel szemben a hazai Neocore el tud számolni háromig - és milyen jó, hogy így tett, másképp nem zárult volna ilyen izgalmasan Van Helsing és Lady Katarina kalandja.

A magyar fejlesztők a múltban főleg a stratégiai és versenyjátékok kategóriáiban alkottak maradandót, de aki jófajta szerepjátékot keres az egyértelműen a NeocoreGames Van Helsing-szériájából válogasson. Bármilyen meglepő, csupán két évet kell visszamennünk az időben oda, amikor a legendás szörnyvadász először gyilkolta halomra Borgovia bestiáit. A történetet előre görgetve azóta számos megpróbáltatáson ment keresztül Lady Katarinával együtt, mígnem elértünk odáig, hogy Van Helsing vált a helyiek délceg megmentőjévé, az ellenállás jelképévé és egyben első számú mecénásává. 

A mozgalom rejtekhelyét minduntalan fejlesztve, saját parancsnokokat irányítva és egy nagyra nőtt bestiát terelgetve próbáltuk túlélni a korábbi eseményeket, olykor pengeélen táncolva (lásd: Deathtrap), mígnem a második rész végjátéka elhozta azt a cliffhangert, amihez Sylvester Stallonénak ugyan nem sok köze van, viszont a Prisoner Sevennek hívott rejtélyes maszkosnak annál több (és körülbelül ennyi az, amiről a sztori kapcsán bárminemű spoiler nélkül beszélhetünk). Persze egy trilógia befejező darabjánál ennél kevesebbel be sem érnénk: izgalmas fordulatokat és kihagyhatatlan popkultúrális utalásokat kapunk a kipofozott játékmenet mellé, ráadásul végre Lady Katarina ködbe vesző múltja sem marad többé kérdőjel számunkra. Lássuk hát, hogy Helsing úr hogyan táncol harmadszorra is az ördöggel a sápadt monitorfénynél.

Hugh Jackman beájulna

Aki éppen nem Wild Huntol, az bizonyára belekóstolt már a The Incredible Adventures of Van Helsing III játékmenetébe, majd pár perc játékidő után valószínűleg rezignáltan nyugtázta, hogy a Neocore megtartotta a leginkább bevált játékelemeket, csak éppen a gamerek visszajelzései és a saját tapasztalatai alapján végigment rajtuk hol erősebben, hol gyengédebben rányomva a felületre a smirglit. A múltban megkedvelt részek így a megszokott bájjal köszönnek ránk, míg az újak – élükön az áttervezet és ezáltal jobban átlátható skillfával - az előbbiek sarkát tiporva próbálnak berögzülni, megismertetni velünk a csekély változásokat. Fórumokat sírhatnánk teli azzal a váddal, hogy miért nem alkalmaztak gyökeres változtatásokat a harmadik nekifutásnál, de ugyan mi a vérfarkas sanda pillantásáért bolygatnák meg azokat a mechanikákat, amik mindaddig szórakoztatóan működtek?

A bevezetőben emlegetett rejtekhely képében például mind kinézetében, mind funkcionalitásában szinte ugyanazt kapjuk, leszámítva néhány apróságot és azt, hogy már saját börtönszárny is dukál hozzá, amelyben nem mindennapi módszerekkel vallatnak. Az itt elszórt és már jól ismert figurák mindegyike visszaköszön, újfent tutujgathatjuk a kiméránkat, üzletelhetünk a kereskedőkkel, csiszolhatjuk a tárgyainkat és kotyvaszthatjuk a rúnákat, de sokak legnagyobb örömére ismét feltűnnek a gyűjthető trófeák is. A második részhez hasonlatosan ezúttal sem vagyunk kötelesek a tower defense stílusú várvédős játékkal pepecselni, a lázadók vezéreként megvan az a kiváltságunk, hogy lepasszolhatjuk a szörnytrancsírt a hadnagyainknak. Egyébként sem történt jelentősebb változás sem a csapdaállítás, sem a parancsnokok terén, ezért aki az újdonságokra ácsingózva szeretné belevetni magát az imént említett elfoglaltságokba, azoknak itt nem terem sok babér. Nem úgy a különböző habitusú vadászok esetében.

Some Helsing

Hat játszható és egymástól teljesen eltérő játékélményt kínáló kaszt vicsorog ránk az egyjátékos kampány kezdése előtt és akárcsak a búcsúban, itt is mindenki tud lőni valami magának valót.
A klasszikus szörnyhajkurászóra emlékeztető Fejvadász (Bounty Hunter) a környék legpontosabb lövésze. Főként a távolsági támadásokra specializálódott fegyverekkel küzd (a precíziós lövéssel például azonnal öl, igaz három másodpercet várnia kell hozzá), és biztonságos távolból deríti fel a környezetét, gyakran robbanó csalit alkalmazva. Hasonlóan jár el a távolságtartást szintén sokra becsülő Konstruktőr (Constructor) is, aki kicsit úgy fest, mint egy Szellemirtó és a Dead Space főhősének szerelemgyermeke. A harcban szeretett gépágyúját és annak társait használja, de persze tisztes távolból teszi mindezt, ugyanis a piszkos munkát inkább az irányítható lövegeire és mechanikus robotfegyvereire bízza. Akkor sem esik kétségbe, ha kéznyújtásra van az ellenség, mivel kardja könnyen kihúzza a csávából.

Tőlük teljesen eltérő stílusú a Phlogistoneer, amely lényegében egy exoskeletonba bújtatott őrült tudós: a gyúlékony flogiszton nevű anyag specialistája és nagy sebzésű játékszerekkel büntet. Bár úgy néz ki, mintha a sci-fi filmekből lépett volna elő, mégis távol áll tőle az Umbralist nevezetű kaszt árnyékokra és sötét szövetségeseire támaszkodó tudománya. Egy zsiványra emlékeztető csendes gyilkos ő, aki mágikus ikerpengéivel a Tintába átfakulva csap le áldozataira.

A modern eszközökkel legénykedő harcosok mellett üde színfolt lehet a középkori páncélosként festő Védelmező (Protector), amely a kard és pajzs művészetének mestereként blokkolja, sőt visszafordítja a támadásokat a feladónak. Direkt a végére maradt a személyes kedvenc, a mágikus erők legfőbb tudora, akit repkedő energiagömbök vesznek körül: ő az Elementalist, aki brutális területi csapásokkal és az elemek erejének kiszipolyozásával tartja rettegésben Borgovia teremtményeit.

A bemutatkozásukat olvasva talán egyik vagy másik kaszt meglepőnek tűnhet, de higgyétek el, hogy a játékmenet során mindegyikőjük képes valami olyan pluszt hozzáadni az élményhez, amitől áldani fogjuk a fejlesztők több variációs döntését. Hiszen ki ne szeretne egy exoskeletonos tudóssal bossokat ölni? Irányítható lövegekkel nullára redukálni a rémhullámot? És kéttucatnyi fenevadat az enyészet részévé tenni egyetlen gombnyomással? Hát persze, hogy mindenki és valószínűleg ez lett a Van Helsing III egyik legvonzóbb erőssége. Nem mindenki fogja a keblére ölelni hősünk különféle megtestesüléseit, noha a sztori és a szcenáriók teljesítéséhez már az is garantáltan elég lesz, ha a fél tucatból legalább egyre hevesebben kezd verni szörnyvadász szívünk. Ahhoz már csak három pajtás kell, hogy lezúzzuk a kampányt a haverokkal akár rémálmokba illő szinten is, vagy mehet az ámokfutás a nyolc játékost kiszolgáló és két izgalmas játékmódot kínáló PvP-ben. Noha a játék legfőbb vonzereje egyértelműen a kampányban rejlik, mégis van annak valamiféle utánozhatatlan közösségkovácsoló bája, ha többedmagunkkal ütünk le egy drabális túlvilági jószágot, ami egyúttal kimerítő választ nyújt a „van-e létjogosultsága a kooperatív mókának?” kérdésre is.

Borgovia be' csodás

Remélhetőleg tünde szemünket nem csalta bűvölet, mikor a harcosok erősségeit és gyengeségeit próbálgatva kis idő múlva világossá vált, hogy a trilógia záróakkordját bizony küllem terén is kikupálták. Itt nem feltétlenül a grafikáról van szó, hiszen ugyanazt a motort használja a játék, mint az elődök, viszont látvány szempontjából egyértelműen a legszebb az összes epizód közül. A gyönyörű gótikus város sikátoraitól az őrült cirkuszon és a misztikus erdőn át egészen a színekben gazdag spektrális tartományokig megannyi új helyszínt járhatunk be, és mindegyiket átjárja a jellegzetes atmoszféra. Az útközben megismert különc karaktereket és természetesen magát a történetet is az a sokszínű humor jellemzi, ami tulajdonképpen már a sorozat védjegyévé vált, de mintha valahogy harmadik nekifutásra kevesebb poént és utalást tudna felmutatni a játék, mint a korábbiakban. Ennek dacára szép szerével akadnak ütős kikacsintások, még a híres „fényben járóval” is összehoz a sors. Külön dicséret jár azért a Neocore-nak, hogy képesek voltak a dallamokba is csempészni némi pajkosságot (nem hallottam még soha macskanyávogást a háttérzene részeként, főleg olyat, ami nem megy át röhejbe), ráadásul a felcsendülő muzsikák némelyike napok múlva sem hajlandó távozni a hallójáratunkból.

Míg szépérzékünket buja tájak és andalító melódiák kényeztetik, addig vérnyomásunkat újfent embert próbáló nehézségi szintek emelik a magasba: a fokozatok trónján gúnyosan terpeszkedő Fearless kihívás például Borgovia legtapasztaltabb fenegyerekeit is pityergésre bírja. A tárgyak számán biztosan nem múlik majd a siker, elvégre ismételten négyzetre emelt mennyiségű eszköz várja, hogy hadba hívjuk a megnövekedett lénypopuláció ellen. Akárcsak a múltban, úgy a főbb rémeket lepofozva ismételten hősünk szívósságát növelhetjük, ha a belőlük potyogó trófeákkal díszítjük a rejtekhelyünk kiállítótermét.

Mindennek így legyen vége

Még tisztán él az emlékezetünkben, hogy honnan indult a kalapos vadász és milyen magasságokba jutott, amely nem alakult volna ilyen kellemesen, ha a Neocore nem fogadta volna meg a játékosok visszajelzéseit és figyelmen kívül hagyják az elődök hiányosságait. A trilógiává bővülés azt hozta magával, hogy a széria legkidolgozottabb darabját szállították nekünk, amelynek minősége nem, csupán az árcédulája ragadt meg 2013-ban. A magyar felirat bakijai, és a játékmenet is elbírt volna még egy kis csiszolást, illetve újdonságokból is adagolhattak volna bőkezűbben, mégis a remek ár-érték arányt figyelembe véve a The Incredble Adventures of Van Helsing III kétséget kizáróan műfajának kiválóságává vált. Nagyon kíváncsian várjuk, hogy mit tervez még a Neocore a sorozattal, mert ugyan a trilógia lezárult, de csodálkoznánk, ha nem lenne belőle egy Ultimate/Gold/MonsterHunter/Hugh Jackman/Csillámpóni Edition, ami egy csomagban hozza el a teljes élményt. 

Ami tetszett
Ami nem tetszett
Hirdetés
Hirdetés

Úgy tűnik, AdBlockert használsz, amivel megakadályozod a reklámok megjelenítését. Amennyiben szeretnéd támogatni a munkánkat, kérjük add hozzá az oldalt a kivételek listájához, vagy támogass minket közvetlenül! További információért kattints!

Ne maradj le a legfontosabb hírekről! Engedélyezd, hogy értesítéseket küldjünk, és cserébe elsőként tudod meg, ha bejelentik a GTA VI-ot vagy a Half-Life 3-at! (Nem spamelünk, becsszó!)