Utolsó felvonásához érkezett a brémai fejlesztőcsapat még nyáron kezdődött epizodikus kalandjátéka, a The Raven: Legacy of a Master Thief. A szálak összekavarodtak, az oldalak felcserélődtek, a bűnözők szemszögéből is megismertük a cselekmény egy részét, csak hogy a második epizód végén újabb fordulat döntse romba kártyavárnak bizonyult elméletünket, és döbbentsen rá bennünket arra, hogy feleannyira sem vagyunk okosak, mint hittük.
Női érintés
A harmadik fejezet első felében a magát Patricia Meiers örökösnőnek kiadó Alex felett vesszük át az irányítást. Nem tudok mást tenni, minthogy elismeréssel adózom az írók előtt, akik a leányzót egy felszínes és üresfejű milliomospalántaként ábrázolták, csak hogy kiderüljön, az egész színjáték, az elegáns kalap és a divatos napszemüveg pedig egy eszes fiatal lányt rejt. Zseniális, ahogy a tolvajjal – ő a másik irányítható karakter – beszélgetve bújik csak elő igazi lénye, bárki mást faggatunk majd információ végett, affektálva teszi azt hibátlanul alakítva a naivát.
Ezzel párhuzamosan egyre világosabbá válnak Adil motivációi, kezdjük megérteni, miért segít a Hollónak gaztettei végrehajtásában. Arról pedig, hogy a hírhedt mestertolvaj miért adta fel az elveit, és miért nem törődik többé az esetleges járulékos veszteséggel, miért áldoz fel zokszó nélkül bárkit céljai elérése érdekében, nem szeretnék beszélni, mert a finálé, sőt a sztori egészének legjobb – bár azért nem megjósolhatatlan – fordulatáról rántanám le a leplet.
Mindenesetre fenemód érdekfeszítő olyan tetteket végrehajtani, amelyek kapcsán később – mármint kronológiai értelemben – Zellner konstáblerként nyomozunk. Még mindig hiányolom az új helyszíneket, és orrom alatt dünnyögve méltatlankodok emiatt, ám kénytelen vagyok elfogadni, hogy ez a típusú történetvezetés megkerülhetetlenné teszi az újrahasznosítást. Viszont ha egyben fogyasztjuk a három epizódot, nem pedig hónapról hónapra, ahogy én voltam kénytelen, kevésbé fogjuk ezt zavarónak érezni.
Minden jó, ha jó a vége?
Némileg tartottam az utolsó epizódtól, mert amíg az első – rövidségét leszámítva – szinte hibátlan volt, addig a második mind játékidő, mind a kivitelezés minősége (grafikai bugok, animációs anomáliák) tekintetében alulmúlta várakozásaimat.
Aggodalmam azonban javarészt feleslegesnek bizonyult, lévén a záróakkord parádésra sikerült, a főbb szálak elvarrásának mikéntjébe ha akarnék se tudnék belekötni. Másfelől viszont fájlalom, hogy néhány szereplő teljesen súlytalanná vált a végére, mintha nem tudták volna az írók, hogy mihez kezdjenek velük.
Bár az egyes fejezeteket külön pontoztam, mégis érdemes szót ejteni a The Raven: Legacy of a Master Thiefről mint kerek egész játékról. Nagyjából nyolc-tíz óra alatt egy közepesen gyakorlott játékos is keresztülverekszi magát rajta, ami teljesen átlagosnak számít ebben a műfajban. A fordulatos, több karakter szemszögéből bemutatott sztorival engem kilóra megvettek a srácok, imádtam az igényesen megírt, finom humorral átszőtt párbeszédeket. Sehol egy infantilis poén, egy oda nem illő megjegyzés.
Sajnos a lelkes munka közben azonban időnként kicsúszott egy-egy csavarkulcs a kódolásban megizzadt kezekből, hogy aztán megakassza az olajozottan működni hivatott gépezet fogaskerekeit. Egy kalandjátékban a haladást megbénító bugok hihetetlenül frusztrálóak tudnak lenni, s bár jómagam egyetlen hasonlóba sem futottam bele, nyilván nem ok nélkül születtek az ilyen jellegű hibákat felrovó fórumbejegyzések.
Mégis az év egyik legkellemesebb point & click kalandjátékának tartom, és a legkevésbé sem bánnám, ha egy napon újra szárnyra kelne a Holló, a nyomában pedig ott loholna a fél világ rendőrsége.
Az első két epizód tesztjét itt olvashatjátok:
The Raven: Legacy of a Master Thief - The Eye of the Sphinx teszt
The Raven: Legacy of a Master Thief - Ancestry of Lies teszt
